KONGRESSZUSI BESZÁMOLÓ (Deli Mihály szabadverse)

Ültek a kongresszusi terem tolmácsszobájának

stúdióvá alakított üvegbuborékjában

Jól látták a pódiumot, a hallgatóságot

A monitorokon pimasz közvetlenséggel

drasztikus rátekintésük volt minden jelenlévőre

A világ legkvalitásosabb tudósai gyűltek össze

megbeszélni létezésünk lényegét, az univerzum mibenlétét

dölyfös tudálékosságuk piszkálódásait

kussoló tudatlanságaik kaparászásait

Csillagászok, matematikusok, fizikusok, kémikusok

biológusok, statisztikusok, pszichológusok

felkent és szakadár papok, filozófusok

frakcióba tömörültek és magányos harcosok

lázadók, akadémikusok, röpködő zsenik

élő és holt Nobel díjasok

egyaránt

„Mi van, miért van, hogy van?

Meddig és miután és mielőtt…?”

Hangjuk, mozgásuk, kipárolgásuk illata: a közös nevező

A többi: színek kavargása, kóborló és véres mesék

nyakas hitek, – kakofón szimfónia

A tolmácsok szakmai kisegítőikkel hibátlanul dolgoztak

A tudományos folyóirat főszerkesztője

már válogatta, alakította a kongresszusi összefoglaló

könyvvé terebélyesedő beszámolóját

Az előadások fajsúlyossága és rendkívülisége miatt

a készülő kiadvány kilépett feltételezett keretéből

virtuális égitestként keringett a kongresszus légterében

A főszerkesztő eltolta székét a stúdió keverőasztalától és hátradőlt

A mellette ülő műszaki igazgató

(aki egyetemi tanár és a városi csillagvizsgáló kutatómérnöke)

szintén hátrarúgta magát / egymásra néztek, felálltak

Helyetteseikre bízva a munkát

kisétáltak az épület tetőteraszára

A főszerkesztő nekidőlt a korlátnak, sóhajtott:

„Nincs gond, majdnem mindent értek

de ez már nekem is túlzás

Miről beszélnek ezek?!

Sok kis becsavarodott okostojás!

Na jó, óriások a maguk nemében

És…?!

Ülnek a homokozóban, építik a váracskáikat

Körbeülik vagy rombolják egymásét

Estére hazamennek

Éjjel elmossa az eső az egészet

Másnap újra kezdik

A tegnapiból valami újat

Nem tudnak elemelkedni

Ez a szellemi-lelki gravitáció

itt tartja őket, emberként a földön

Kukucskálhatják a végtelent napestig

Szálazhatják az érthetetlent bolondulásig

Akár materialisták, akár spiritiszták

vagy fantaszták, de még ha látnokok is…

Dobálózhatnak kvantumokkal

fényév milliárdokkal, transzcendenciával

hitekkel, hihetetlenségekkel

Fölugranak, köröznek, visszahullnak

Gyere, kapjunk be egy felest, az kell erre

Közben persze aranyos emberek

bár néha egzaltáltak, vagy éppen őrültek

Családjuk van, gyermekeik, fésülködnek, kakálnak

benáthásodnak, dinnyét esznek, rákot kapnak

szerények, hiúak, botladoznak, öntudatosak

mint bárki más

Csak sok ez így együtt, bocsánat

Külön-külön szétszórva könnyebbek

Mindegyik morzsolgatja a gondolatait

számítgat, rakosgat, építget

De a Nagy Kérdést egyik sem meri, vagy tudja feltenni:

hogy miért és hogyan van ez a világ?!

Vagy ha felteszi is, fintorogva lesöpri

Marad a homokozó

Élni kell, amíg él az ember

A tudomány racionalitás: sűrű szita, már szinte fal

Áttörni lehetetlen, legfeljebb megkerülni

Akkor meg hová jut a tudós állampolgár?!

Újabb falak elé / vagy légüres térbe?

Úgyhogy inkább rakja rá a sorokat

Azt mondta délelőtt az az aprócska indián

hogy hagyjuk már az ősrobbanást

új mese kell, játékosabb teória, a megfejthetetlenség kifordítása

Ezt már meg sem hallották, zúgás támadt

Majdnem kifütyülték, láttad a gúnyos tekinteteket!

Félnek elveszteni az axiómát, amíg nincs másik

De ha van másik, a félelmük akkor sem múlik

Mert a Nagy Kérdés valószínűleg nem egy axiómára vonatkozik

Talán paradox módon, éppen a ’Nagy Nyugalomtól’ félnek”

A műszaki igazgató még egyet töltött, koccintottak

A főszerkesztő felnevetett:

„Na, jó, menjünk vissza

Szerinted történt valami, mióta kijöttünk?

A kép forrása: itt