Korlátozhatja-e az ELÉG felismerése a pénzhatalmi zsarnokság érvényesülését? (Németh István elemzése)
Tallián Hedvig több írása is foglakozott a pénzhatalmi zsarnokság kialakulásával és működésmódjának bemutatásával, kiváló gondolkodók álláspontjainak közzé tételével. Ezek az álláspontok a pénzhatalmi zsarnokság kialakulásának logikus magyarázatát adják „belülről”.
Letelepedett, az életvitelt földművelésre alapozottan működtető társadalmakban kezdetben az uralkodóknak alapvető érdeke volt, hogy a létfeltételek megteremtéséhez szükségek javak ne sérüljenek. Ezért a felhalmozott (nem kereskedelemből származó) adósságokat időnként eltörölték. Ezzel a pénzoligarchia kialakulását fékezték.
Amint ez a hatalmuk megszűnt (vagy ezt a hatalmukat feladták), a világ természetes rendje is felborult. A közösségi létfenntartás biztosítása helyett más (hatalmi-hódítási, élvezeti, hiúsági stb.) célok váltak fontossá. A létfenntartásban közreműködők szerepe leértékelődött az egyéb célok elérését elősegítő pénzhez jutást biztosítókkal (a kereskedő pénzbirtokosokkal, később a bankárokkal) szemben. A közösségi boldogulás helyett a pénzuralmi pozícióba került „elit” hatalmi céljai kerültek az uralkodó erőtérbe. Ennek technikai hordozója a visszafizethetetlen és megkérdőjelezhetetlen adósság. Ennek fenntartásához pedig ma már hozzájárul a semmiből történő, kamatos kamatra adott hitellel történő pénzteremtés monopóliuma.
Azért használtam a „belülről” szót, mert csupán két szereplő szemszögéből történt a modell bemutatása: az „uralkodó” (a palota, később az állam) és a kereskedő (pénzváltó, majd bankár) szempontjából.
Az uralkodó kezdetben hagyta élni és termelni a földműveseket, illetve a munkájukat segítő iparosokat és a közösség részesült a megtermelt javakból. Ez az összerendezett együttműködés az uralkodó „tulajdonaként” jelent meg, aminek működtetéséről az uralkodó akár le is mondhatott.
A nagy létmódváltásnak pont ez volt az oka: a közösség bölcs vezetője („istenkirály”) szerepét a tulajdonos szerepe vette át. A teremtett világ törvényszerűségeihez illeszkedő közösségi létfenntartási üzemmódból áttértek egy gyarló, emberi léptékű, mindent hasznosítható eszköznek tekintő, egyéni haszon maximalizáláson alapuló üzemmódra.
A természetjog helyett a magánjog vált uralkodóvá.
A tulajdonláson alapuló berendezkedés veszélyes, mert a mindenhatóság illúziójával járhat. Esély nyílik a természetes visszacsatolás ideiglenes kiiktatására, amely a természeti törvényekhez való harmonikus igazodásra terelne.
A létezés a nagy egészben, abba beilleszkedve lehetséges. Amilyen mértékben sértjük az egészbe illeszkedés harmóniáját, olyan mértékben degradálódik létmódunk.
Ezért nem elegendő bármely működés kizárólag „belülről” történő vizsgálata, mert minden a környezetével szerves egységben értelmezhető csak. Ezért állította Einstein is, hogy egyetlen probléma sem oldható meg abban a rendszerben, amiben létrejött. Ugyanis a probléma a környezetével fenntartandó harmóniára törekvés megsértésének a következménye.
Ezt a szemléletet igyekszem követni, amikor a pénzuralmi zsarnokságból való menekülési lehetőségeket keresem.
A pénzhatalmi zsarnokságot én korábbi írásaimban „uralkodó erőtérnek” neveztem. Egész sorozatot szenteltem arra, hogy felismertessem:
ebben az uralkodó erőtérben védőburokkal ellátott kisközösségi „életterek” megszervezése kritikus jelentőségű.
Ha az uralkodó erőtér életellenes, akkor mindent meg kell(ene) tenni legalább a helyi életfeltételek megőrzése, javítása érdekében. Azért helyi viszonyokban gondolkodom, mert a globális pénzhatalmi uralom túlereje szinte minden mozgásteret beszűkít.
A visszafizethetetlen adósság erejének elvesztését már a pénzhatalom is felismerte. Az elengedhetetlen kényszerítő adósság helyett az Új Világrendben (amelyet a Great Reset készít elő) a digitális jegybankpénzen keresztüli uralmat kívánják bevezetni. Az adósság (mint áttételes uralom) elengedését a totális kiszolgáltatottság (totális közvetlen uralom) bevezetésével kötnék össze, ha hagyjuk kiépülni. De az adósság terhe addig is bénító erejű marad.
A pénzhatalmi zsarnokság megélése „belülről”
A visszafizethetetlen adósság folyamatosan zsarolt állapotban tartja az adóst, továbbá az adósságszolgálat folyamatosan elszívja az előállított teljesítmény egyre nagyobb részét. Következésképpen a megtermelt jövedelemből kevesebb marad a saját fejlesztésre, illetve a folyamatos működés fenntartására. Így érthetővé válik, hogy a nagy nemzeti közszolgáltatások (oktatás, egészségügy, nyugellátás, közbiztonság, energiaellátás, önkormányzatok stb.) működtetése egyre nagyobb gondot okoz a költségvetésben.
Nem csupán a külső adósságszolgálat és a hitelen keresztüli friss pénzhez jutás okoz problémát.
A gazdaságban áramló pénzmennyiség „hasznosulása” talán még fontosabb:
Mire költjük el a rendelkezésre álló pénzt?
Tudjuk-e biztonságosan működtetni legalább az alapvető létfenntartási javak előállítását, a lakossághoz való eljuttatását, a társadalmi fennmaradás közszolgáltatásait?
Az itt áramoltatandó pénztömeg „megcsapolása” az életlehetőségek megcsonkításával jár. Hogyan garantálható a közérdek érvényesülése?
A tömeg sok problémával találkozik. A saját szempontjából, a saját tudati-érzelmi szintjén értékel és elégedetlenkedik. A többség elvárja a jót, anélkül, hogy tenne érte.
A jobb állapot megváltoztatott működésmód következménye:
más munkamegosztás, más szerepek, fegyelmezett feladatvégrehajtás, ellenőrzés, a javulás eredményeiből való méltányos részesedés. A mai „lázongás” mögött ott van-e ez a közérdekű javítási képesség vagy csupán egy hatalomváltási törekvés húzódik meg mögötte? Hogy most mások üljenek a pénzcsapok mellett, kiszolgálva az életenergia országból való kiszivattyúzását?
A probléma teljesebb értelmezése
Az uralkodó erőtér azért működik, hogy zavartanul fennmaradjon. Ha szabályai szerint működünk, az ő érdekeit szolgáljuk ki.
Ha úgy érezzük, hogy létbiztonságunkat fenyegeti az adósságszolgálaton és a semmiből teremtett hitelpénz kibocsátáson keresztüli „póráz”, akkor a környezettel egységben vizsgálva kell a problémát úgy megfogalmazni, aminek megoldása a javunkat szolgálja.
A ma megfogalmazott „problémák” operatív (és még csak nem is taktikai) jellegűek. A „belülről” érzékelhető közvetlen feszültségek oldására terelnek (pl. a fizetési mérleg romlásának megállítása erőltetett exporttal, a „hitelképesség” látszatának fenntartása pénzügyi mutatók javításával, szavazatszerző szociális intézkedések stb.).
Az alapvető pénzügyi problémát, ti. az eladósodás megállítását, illetve a pénzhiányt nem orvosolják. Az adósság a múltbeli többlet-pénzköltés halmozott mutatója. Visszafizetéssel történő megszűntetése (a kamatos kamat következtében) lehetetlen. Növekedésének a megszűntetése lehet reális cél.
Valójában azonban nem az adósságra (a múltra) kell koncentrálni, hanem a jövőre. Úgy kell a gazdasági tevékenységeket végrehajtani, hogy azok összeredménye pénzügyi elszámolás szerint pozitív eredménnyel záródjon. Nemzetgazdasági szinten a folyó fizetési mérleg kritikus mutató.
A folyó fizetési mérleg alakulására a lakosságnak is van ráhatása. Amikor a boltban vásárlunk, nem mindegy, hogy a forintért megvehető árucikkért devizában vagy forintban kell-e az eladó felé az áruért fizetni.
Érdemes lenne megvizsgálni, hogy az élelmiszer-kereskedelem hányad része jár deviza kiadással?
De bármi olyan dolgot importálni, amit idehaza is elő tudnánk állítani, nem jelent-e felesleges deviza-kiáramlást, amiért devizás exportot kell lebonyolítani?
És ez a devizás export mit jelent:
pozitív devizaegyenlegű termelést vagy
jelentős állami támogatás mellett, jelentős adókedvezménnyel és infrastruktúra biztosítás melletti bérmunka exportot?
Felismerte-e bárki, hogy a devizával való gazdálkodás kulcsfontosságú, inkább a felesleges kiadást kellene elkerülni, mint gazdaságtalanul az exportot erőltetni?
Miért hiányzik ez az irányítási funkció?
Az importkiváltás exporttevékenységnek is tekinthető, mert devizakiadástól mentesít, ugyanakkor munkaalkalmat teremt. Ennek az ösztönzését nem látom a most induló Demján Sándor programban, pedig ennek deviza megtakarítási hatása nagyobb lehet, mint az újabb exportlehetőségeké.
A pénzhatalomtól való függésnek csak egyik összetevője a visszafizethetetlen adósság. Fontosabb tényező a pénzkibocsátás korlátozása (ti., hogy pénzkibocsátás a semmiből banki hitelezéssel történhet csak). Ennek feloldása kritikus jelentőségű lenne. De a jelenlegi erőviszonyok ezt nem teszik lehetővé.
Az ELÉG felismerésének jelentősége
Egyensúlytalansági helyzetben a megoldás az egyensúly helyreállítására való törekvés.
Az egyensúly pedig a lehetőségekhez mért ELÉG felismerése közelében van:
ne vágyjunk többre, mint amit saját teljesítményünkből előállíthatunk. Ha bármi olyanra vágyunk, amit ráhatási (együttműködési) körünkön kívülről kell beszerezni, azt az uralkodó erőtérben meg kell vásárolnunk, amiért mások által kibocsátott pénzt kell használnunk. Ezért a pénzért belső teljesítményt kell értékesíteni. Ha több pénzt kell szerezni, mint amennyi pénzt belső teljesítményünk eladásából várhatunk, akkor eladósodunk: vagyis nem tudtunk megállni az ELÉG határán. Előbb-utóbb az utolsó eladható dolgunk munkavégző képességünk, illetve tájhasználati jogunk (sajnos ma már egyre inkább ez a fő export cikkünk).
Így lehet hontalanná válni saját hazánkban: sem szülőföldünkkel, sem saját életenergiánkkal nem rendelkezhetünk.
A következmények figyelembevétele nélküli, lehetőleg fáradságmentes és élvezetes életvitel vágyától vezérelt, az ELÉG fogalmát nem ismerő világban való sodródás másra nem is vezethet, mint a rabszolgaságon keresztül a „haszontalanná” válás megsemmisülésére.
A pénzköltés kiváltása a vásárlási szükséglet csökkentésével érhető el: vagyis a megvásárlandó javak egyre nagyobb hányadát legyünk képesek ráhatási körön (közösségen) belüli előállítani.
Ez pedig a lokális önellátási képesség kiépítését jelenti.
Életvitelünk folytathatósága, gazdagítása érdekében használjuk ki a táj adottságait (ajándékait) és saját munkavégzési képességünket, ahelyett, hogy ezt mások meggazdagodása érdekében kényszerűségből feláldoznánk és még inkább kiszolgáltatottá tennénk magunkat. A gödör mélyén nem racionális magatartás a még mélyebbre ásás, pedig a sodródás ezt jelenti.
A sodródásból csak tudatos összefogással lehet kikerülni, az erőtér ellenében végzett munkával.
Ki fogalmazza meg a kilábalás céljait?
Ki rendelkezik azzal a hatalommal, amely kikényszeríti a megváltozott működési rendet (vagyis ki vállalja „felnőttként” az ELÉG korlátozó kényszerének az érvényre juttatását a többségében „gyerek” társadalomban)?
Ki hoz áldozatot (saját megtakarított pénzének, illetve tudásának/munkavégzésének a felajánlásával), hogy a változást megtervezzék, beindítsák úgy, hogy az önjáróan működőképes legyen?
Az új középosztály támogatott kialakulása csak egyéni előnyökkel jár, nincs semmilyen közösségért való áldozatvállalási hajlandóság?
Miért nem lehet a több száz milliós felvett osztalékok egy részéből olyan alapítványt fenntartani, amely kockázati tőkelalapot képez magyar ötletek megvalósítására (hogy ne kelljen mindent „csírájában” tőkeerős külföldieknek eladni)?
Miért nem lehet a működésmód megváltoztatásának szellemi előkészítését (a terjeszthető és megosztható tudás érvényre juttatásához szükséges képzést, terepi segítő munkát) végzők foglakoztatására pénzügyi alapot létrehozni?
Ezekre a kérdésekre választ kellene adni:
az állami irányítás szintjén,
az önkormányzatok szintjén,
a gondolkodó emberek szintjén (alulról induló kezdeményezések érdekében).
Az állami és önkormányzati szint elérhetősége számomra kérdéses, mert nyílt kommunikációs csatornák nincsenek, belül pedig az uralkodó erőtér működik. Ha ez előbbi gondolatok „feljebbre” is eljuthatnának és ott gondolkodó vitákat gerjesztenének, optimistábban tekintenék a jövőre.
A gondolkodó emberek szintje az egykori polgári körök logikájában elérhető lenne. A „szétbeszélés” ellen lényegre törő téziseket kellene megfogalmazni, majd megvitatni, a valódi problémát megértetni, a helyi ráhatási képességet felismertetni és a megoldás szándékát megfogalmaztatni. Ahol a megvalósítás szándéka szilárd, ott elindulhat a megújulás.
A lényeg a kistérségi önellátási képesség kiteljesítése, aminek egy lehetséges kiindulási formája korábbi cikkeimben vázolt élet szigeteinek a kiépítése.
A megalapozottság jelentősége
Bármire kívánunk vállalkozni, annak értékáramát alaposan végig kell gondolni, elemezni kell az egyes lépések közötti anyagi szükségletek biztosíthatóságát, valamint a lépések végrehajtásához szükséges szakértelem és az ezt hordozó munkavállaló (vagy gép) meglétét. A váratlan elakadások veszteségforrások, a hatékonyságot rontják. Értékáram átgondolás és megtervezés nélkül elindított vállalkozások nagyobb valószínűséggel végződnek kudarccal, mint a jól megtervezettek.
Amikor „nemzetmegváltó” törekvések fogalmazódnak meg és mindent kritizálnak, ami van, az igen veszélyes dolog. Mert a jelenlegi rendszer is működik valahogyan, biztosan jobban, mint a részleteiben meg sem tervezett és az új elvek szerinti működtetési gyakorlatban járatlan „laikus testvérek” várható együtt (nem) működésében várhatóan.
Ha valamit ki akarunk cserélni, annak részleteiben is működőképesnek (értékáram szempontjából jól átgondoltnak) kell lennie. Összetett célok együttműködő értékáramok hálózataként valósíthatók meg. Vagyis működőképes, jól szervezett egységek közötti munkamegosztással. Ez az alapos tervezettség és szervezettség hiányzik akkor, amikor nagyratörő célokat fogalmazunk meg, és csodálkozunk azon, hogy miért nem teljesülnek. Én még emlékszem arra, hogy „gördülő” módon mindig tíz évre voltunk a szocializmus felépítésétől. Kérdezem: ma sokkal jobban tudunk tervezni?
Sokan érzékelik helyzetünk problémákkal terhelt állapotát. A diagnózist (ami eléggé elkeserítő) sok szempontból sokan megfogalmazzák. Ez „süketek párbeszédében”, lázongásban testesül meg. „Süketek párbeszédében” oly módon, hogy egy-egy szakterület (vagy vágy) szempontjából fogalmaznak meg kritikát és megoldási koncepciót, miközben mások szempontjaira és javaslataira teljesen érzéketlenek. De saját mondókájukat végtelenül képesek ismételni. Az ilyen alapokon szerveződő felháborodás nem vezethet eredményre, mert a koncepció már saját végrehajthatatlansága miatt is megbukik.
Bármely cél megvalósítása közösségi együttműködés eredménye. Formálisan lehet a kitűzött cél felé kényszerekkel (és jutalmazással) közeledni, de ez hatalmas ellenőrző apparátust igényel és mindig lesz informális viselkedési eltérés. Szerencsésebb, ha a célt a közösség megérti, azonosul vele és elkötelezett iránta.
Az emberek tudatosságának szintje eltérő. A magasabb szintre jutott egyéniségeknek kellene a közös megértés és azonosulás állapotába kerülniük. Saját ráhatási körüknek megfelelően kell az adott környezetben a megújított működésmódot bevezetniük (akár szabályokkal való „kényszerítés” árán is). Amint szervezett az együttműködés, a szabályok is megjelennek.
A ráhatási képesség a távolsággal csökken. A naponta találkozó, egymás közelében élők között hamarabb kialakulhat olyan kapcsolat, amelyben felelősen képesek értékelni a helyzetet és a javítási lehetőségeket. A lakóhely az élettér egy része. Ha ez kiterjed az éltető tájjal való harmonikus együttélésre, akkor szülőfölddé, otthonná válik, ami az élet folytathatósága szempontjából ígéretesebb állapot, mint a gyökértelen vándorélet. A haza nem létezik a tájhoz ragaszkodás nélkül. A táj elvesztése (idegenek általi haszoncikké tétele) a haza elvesztését is jelenti.
A haza csak a tájban élő parasztság fenntartható és kiteljesedő létbiztonságára alapozva őrizhető meg.
Ha pedig a parasztság természetközeli módon gazdálkodik, meg tudja termelni azt az egészséges élelmiszert, amire a lakosságnak szükséges van. Egymás tevékenységének segítése az értékáramok összefonódásával, stabil hálózatának a kiépülésével jár: csökkenti a hitelpénztől való függőséget. Ez a függőség ma valószínűleg nem iktatható ki teljes mértékben, de az ELÉG tudatos érvényre juttatása az életközpontú szemlélettel párosulva lényegesen jobb létkilátásokat ígér, mint az uralkodó erőtérben történő tehetetlen sodródás.
Csak remélni tudom, hogy a magasabb tudatossági szintre jutottak nyitottabbak lesznek egymás felé és a „süketek párbeszéde” helyett a nemzet felemelkedését szolgáló szimbiotikus együttműködésben forrnak össze.
Kapcsolódó cikkek:
A TILTOTT ‒ EGY NÉMET GYÓGYÍTÓ FIA – Tallián Hedvig interjúja
Kérdések, amelyekre választ kapunk a Dr. Richard A. Wernerrel készült Tallián-interjúban
ÚTBAN AZ ÖNRENDELKEZÉS FELÉ (1) – Életközpontúság (Németh István tanulmánya)
ÚTBAN AZ ÖNRENDELKEZÉS FELÉ (2) – A tájban élés lehetőségei (Németh István tanulmánya)
ÚTBAN AZ ÖNRENDELKEZÉS FELÉ (3) – Összefogás a kiszolgáltatottság ellen (Németh István tanulmánya)
ÚTBAN AZ ÖNRENDELKEZÉS FELÉ (4) – A pénz szerepe a létfenntartásban (Németh István tanulmánya)
Diagnózis és terápia ‒ Hogyan kerülhetjük el a „haszontalan”-sorsot? (Németh István tanulmánya)
Comments