Magi Zsolt László: 175 éve tűnt el forradalmár és szabadságharcos, híres költőnk: PETŐFI SÁNDOR (3)
„Én vagyok az örök kérdőjel"
– vers 1851-ből Petőfi Sándor aláírásával
Most pedig következzen a 2. verzió!
("Meghalt Szibériában", Petőfi elhurcolására utaló nyomok)
1849-től 1989-ig (az eltelt 140 év alatt) egyre több, Petőfi hadifogságát alátámasztó, lényeges nyom került napvilágra, amelyek aztán végül is elvezettek a Bajkálon túlra, Alekszandr Sztyepanovics Petrovics barguzini sírjához.
Már 1849 augusztusában ‒ a költő eltűnése után nem sokkal – egy székely közhonvéd Lesnyeken (Erdélyben) a tábortűznél arról beszélt, hogy "Petőfit az oroszok elfogták és elszállították Szibériába". (Ferenczy Zoltán: Petőfi eltűnésének irodalma, Budapest, 1909., 39. o.)
A szabadságharc bukását követően, az osztrák kegyetlen megtorlás hónapjaiban, Haynau rémuralma idején ‒ a 150 kivégzés, valamint a sok börtönbüntetés miatt ‒ nem lehetett Petőfivel foglalkozni.
Csupán Petőfiné Szendrey Júlia kereshette 1849 vége felé az eltűnt férjét. Télen bejárta Segesvár környékét, Heydtén kívül beszélt Udvarhelyszékben, Keresztúron egy gyógyszerésszel is, aki "Petőfit azon pillanatban látá utoljára, midőn ez kozákok által körülvétetve, szakasztatott el a futó hadseregtől. (!) Ezentúl többet nem látták, s a valószínűség ottani elvesztét bizonyítja..." (Miért öltek volna meg egy civil ruhás fiatalembert?! Bizonyára a divatos válltáskáját akarták elvenni, ”elzabrálni” tőle. Valószínűleg ellenkezett, ezért megsebesítették, de nem ölték meg!)
Egressy Gábor, Petőfi barátja is azt írta Arany Jánosnak, hogy ”látta a költőt, amint menekülés közben a kozákok közé rohant." (!)
Petőfiné Szendrey Júlia 1850. július 21-én ‒ a "gyászév" letelte előtt 10 nappal ‒ férjhez ment Horváth Árpád egyetemi tanárhoz… Szántófy Antal plébános részére adott nyilatkozatában leírta, amit Keresztúron a gyógyszerésztől hallott, de Júlia nagyot tévedett, rossz következtetést vont le: Petőfit a kozákok megsebesítették, de nem halt meg!
Szendrey Júlia mindig azt ismételgette, hogy "Sándor nem halhatott meg, mert én éreztem volna!" Később, évek múlva, az osztrákok gyanakodni kezdtek emiatt a gyors házasságkötés miatt, azt gondolták, hogy a költő bujkál valahol, és csak a hatóság félrevezetésére szolgál mindez.
Először Szántófy Antal szentlipótvárosi plébánost kötelezték jelentéstételre Petőfi sorsát illetően, majd pedig Albrecht főherceg ‒ Jakob von Parrot altábornagyon keresztül ‒ Heydte ezredestől kért írásbeli beszámolót.
Amint már említettem a II. részben, Heydte ezredes 1854. január 12-én küldte el Petőfi "halotti" jelentését (Lugosról Budára). Ez a fejéregyházi-segesvári csata után öt évvel később írt jelentése egy fekete nadrágos, fekete körszakállas, leszúrt felkelő "tisztről" szól.(!) (A tisztek sötétkék vagy szürke nadrágot viseltek!) Heydte személyesen nem is ismerte Petőfit! Ha ő biztos lett volna abban, hogy Petőfit látta holtan, akkor 1849. július 31-én este Heydte őrnagy köteles lett volna jelenteni a felettesének, Dorsner ezredesnek ezt, hiszen Petőfit 1849. január 5-e óta körözték! Csakhogy ő ilyet nem tett! Ebből is látszik ennek a késői ”halotti” jelentésnek a valótlansága!
Heydte ezredes 1854-es első, írásban elküldött jelentését a későbbiekben még többször módosította! 1860-ban ‒ Lengyel József szerint ‒ hegyes állszakállú, szőke (!) egyénről beszélt! 1863-as, könyv-alakban megjelent, névtelen emlékiratában pedig már azt írta, hogy Petőfi a környékbeli, búni mocsarakban lelte a halálát! 14 év múlva (1877-ben) az 1854-es verzióhoz tért vissza, jelentős változtatásokkal! Lehet egy ilyen "koronatanúnak" ezek után hinni?!
"Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt..."
Petőfiné Szendrey Júlia tehát ‒ a gyászév letelte előtt ‒ férjhez ment. Ennek több oka is volt, de nem a hűtlenség!!! Én még olyat is olvastam, hogy az oroszok titokban értesítették: Petőfi náluk van, és menjen gyorsan férjhez, ezáltal azt a látszatot kelti, hogy beletörődött Petőfi halálába, és az osztrákok nem nyomoznak tovább utána. (”Új Magyarország”,1996. április 24., 10. oldal)
Valójában kényszerűségből ment férjhez időnek előtte. Ő "Sándor mellett volt a legboldogabb életében" ‒ mondotta. Meg akarta tudni, hogy mi történt a férjével, ezért felutazott Pestre és útlevelet próbált igényelni, hogy eljusson Törökországba és ott beszélhessen Bem tábornokkal a költő rejtélyes eltűnéséről. A kegyetlen kivégzéseiről elhíresült Haynau táborszernagy, Magyarország katonai kormányzatának a vezetője azonban nem adott neki lehetőséget a kiutazásra. A helyettese, az idősödő Liechtenstein herceg viszont azzal biztatta, hogy szerez neki útlevelet, csak legyen a szeretője! Még azt is felajánlotta Júliának, hogy kiviszi Bécsbe! (Pedig nős ember volt!) Viszont, ha Júlia nemet mond, akkor kitoloncoltatja Pestről! Erre Júlia – a szó szoros értelmében ‒ egyik napról a másikra (!) feleségül ment ismerőséhez, Horváth Árpádhoz. Ráadásul a herceg miatt már pletykálni kezdtek róla a pesti nők! Azonkívül a kisfiának, a másfél éves Zoltánkának apára, valamint anyagi biztonságra volt szüksége! Tehát ezért dobta el idő előtt Júlia a Petőfi által megénekelt ”özvegyi fátyolt"!
Hová tűnt Petőfi a fejéregyházi-segesvári vesztes csata után?
Az biztos, hogy a halottak között nem volt, mert Heydte őrnagy nem őt látta holtan, hiszen személyesen nem is ismerte! (Dorsner ezredesnek, a felettesének nem is jelentette a körözött személy halálát. A talált katonai iratok átadásakor csak azt közölte, hogy egy leszúrt felkelő tiszt mellett voltak szétszórva, aki Bem környezetéhez tartozhatott. Csak később állította azt, hogy a halott "Petőfy, a költő" volt.)
A sebesültek és a foglyok között sem látta Heydte őrnagy, sőt 10 nap múlva Bauer Lajos őrnagy, aki megszökött az oroszoktól egy hadifogolycsoportból, és barátja volt Petőfinek, ugyanezt mondta: ő sem látta ott Sándort és nem is hallott róla!
Akkor hova tűnt el híres költőnk?
Erre a titokra Franz Fiedler /Friedler/, "Alex" jó barátjának titkosírással készült naplója ad magyarázatot, amelyet a dédunoka, Falus Ottó Pál őrizgetett, és az Új Magyarország 1991. november 20-ai számában, a 16. oldalon megjelent leveléből a következőket tudjuk meg. (Rövidítve közlöm.) A cikk címe: Aki pontot tesz a Petőfi-legendára.
"E levelemmel pontot szeretnék tenni az úgynevezett Petőfi-legendára. Mi késztet erre? Először is a jogom, mely abból származik, hogy 1938-ban én adtam át azt a naplót, melyet dédapám hagyott nagyapámra, aki édesanyámnak adta. Dédapám az 1849. évben együtt volt a költőfejedelem Petőfi Sándorral azon a bizonyos segesvári csata ‒ valójában fejéregyházi csata ‒ néven nyilvántartott történelmi eseményen. Mint Bem kémje, leshelyéről nemcsak a csatát, de barátjának menekülését, megtámadását, megsebesülését is, két társával együtt végignézhette. Szeretném a legrövidebben ‒ a tényeket és a naplóból merített hipotézist, miszerint »Petőfit kivitték Szibériába« ‒ leírni...
1938-ban megszólított egy úr, S. J., és izgalomtól rekedt hangon arra kért, hogy beszéljek Petőfiről, mert könyvet ír róla. Többszöri találkozás után neki adtam dédapám naplóját. Sokáig nem ment vele semmire, mert a héberül írt szöveget egy rabbi sem tudta neki lefordítani. Kiderült, hogy a szöveg francia, angol és német volt, csak a betűk voltak a héber ábécé betűi. 1941-ben bevonultam, és ez csakhamar azzal járt, hogy a Don-kanyarban találtam magam. A náci megszálláskor hazahozattak, hogy részt vehessek a honvédellenállásban (1944. március). Így érthető, hogy miután 1944 végéig három néven is halálra kerestek, nem volt gondom S. J. úrnál a napló iránt érdeklődni. Sem S. J.-ről, sem pedig a kiadott könyvéről 1985-ig nem tudtam...
Én minden reggel (vasárnap) hallhattam édesanyámmal együtt a dédapai bravúrokat, amelyeket nagymama tilalma ellenére, nagyapa előadott (felolvasott). E mesematinék után elevenedett meg lelkemben és burjánzó tudatomban, hogy mi történt ott akkor. De ez nem volt azonos azzal, amit később a történelemórákon, könyvekből, képekről láthattam, hallhattam. Miközben a tudatomban élesen bevésett dédapai történet meghallgatásért kiáltott, a hatalom hallgatásra parancsolt… Amikor »megszabadultam« a naplótól, megkönnyebbültem, olvasni úgysem tudtam a héber betűket… Aztán évek múlva egymás után kiderült, hogy az én mesém: igaz!
Az elmúlt időkben hét-nyolc olyan történelmi tény vált igazzá, amiket csak én »meséltem«, egyetlen hivatalos fórum sem.
Most csak két tényt, illetve hármat szögezek le:
1849 júliusában azon az emlékezetes fejéregyházi csata helyén és napján »döglesztő hőség tette elviselhetetlenné a mozgást, ezen a napon 16 óra után olyan istentelen felhőszakadás zúdult a harcmezőre, mely sötétbe vonta felettünk az eget, a patak felduzzadt, kiáradt, Bem kocsijának a kerekét foglyul ejtette percek alatt a mély sár, Bem a kocsiból a hömpölygő árba bukott...« Tehát Bem nem lovon ülve irányította a harcot!!! Mint ahogy a barátja, a kém sem tudott lóra ülni, bár kiváló lovas volt, mert a legutóbbi külországi közös harcuk során hátsebeket szereztek, melyek a lovaglást akadályozták. Évekig azon mértem le a volt »szemtanúk« vallomásait, hogy mit mondtak a kocsiról és a zivatarról. Akik nem beszéltek erről, tudtam, hogy nem voltak ott!
Petőfi egyszerű, világos zsávoly (civil) öltönyben volt, nem tudta előző nap, hogy ott lehet a csatatéren! A kém súgta meg neki: »ebből nem lehet kimaradni, Alex!« Semmilyen beosztást nem kapott, sőt Bem tábornok, amikor meglátta, »katonás« rövidséggel eltakarodásra parancsolta, mert féltette. Tehát tudtán kívül került a csatatérre! Az a fekete nadrágos halott, akinél szolgálati anyagokat találtak, semmi szín alatt nem lehetett Petőfi! Mégis ezen alakban vallanak rá a foglyul ejtett társai, kiknek leírják a halott személyt, mert »tudják«, hogy nem Ő az, és így kívánják menteni a további körözéstől… Petőfi futását a park ligetében rejtőző kémek figyelték: látták, hogy döfi át az üldözők egyike a költő térdét, majd hogy súlyt a fejére a másik lovas a kardjával, amit az elbukó költő feltartott kezével próbál védeni.
Mielőtt a civil ruhás, vérző embert a szárral (kukoricaszárral – M. Zs. L.) megrakott szekérre tették, bekötözték a parancsnokuk fejét, mert a rájuk tört pikások megsebesítették, hiába voltak oláh parasztnak álcázva. A főnököt a szár közé, az ismeretlen civilt a szárra tevén, miután sebeit elkötték, megindultak Segesvár egyik magas kerítéssel körülvett udvarába…
Itt az ökröket, szekeret zálogul hagyván, kialkudták, hogy a kémfőnököt a székely-zsidó csempész felmenti a Kárpátokba. Ez az ember, a csempész, felcsert hozott a helyi orosz kötözőhelyről, hogy megmentse a két embert.”
Falus Ottó Pál elképzelése szerint a felcser bevitette a civilt (Petőfit) a kórházba, ott a háznál nem tudta ellátni, s ez lett a veszte, mivel a cáriak a kórházból is vittek el fiatal, gyógyulásnak indult sebesülteket, ahogy Bartha János hadnagy leírta Jókai lapjában, "A Hon"-ban (1867. 170. sz.)
2 évvel később, 1851-ben a volt kémet meglátogatta a Kárpátokbeli rejtekhelyén a hajdani 2 beosztottja. Elárulta nekik, hogy a civil ruhás sérült Petőfi Sándor volt! Megkérdezte tőlük, hogy mi lett Alexszel? ‒ "Elvitték a muszkák!" ‒ válaszolták szomorúan.
(innen folytatjuk)
Előző részek:
Comments