szept. 27.

Magi Zsolt László: 175 éve tűnt el forradalmár és szabadságharcos, híres költőnk: PETŐFI SÁNDOR (6)

„Én vagyok az örök kérdőjel"

– vers 1851-ből Petőfi Sándor aláírásával

A Petőfi-sír kutatásának története

Az 1850-es évek közepétől kezdve az újságok szinte állandóan foglalkoztak híres költőnk, Petőfi Sándor rejtélyes eltűnésével, esetleges ”segesvári” hősi halálával, különös testi jegyeivel, csodálatos költészetével és Szibériába kerülésének nyomaival. Időnként felerősödött ez a lehetőség, mivel hírek érkeztek az ott jártaktól egy Alekszandr Sztyepanovics Petrovics nevű rab ólombányában sínylődéséről, majd pedig haláláról és ottani sírjáról!

1860-ban Pákh Albert azt írta a Vasárnapi Újságban:

"Addig nem fogunk nyugodni, amíg az igazság itt is kiderül."

Medve Imre pedig ezt írta (szintén 1860-ban):

"Tudni akarjuk, Petőfi Sándor hol és mikor halt meg…”

A Petőfi nyughelyének felkutatására irányuló próbálkozások először Segesvárnál kezdődtek.1885-ben dr.Török Aurél antropológus vezetésével próbaásatásokat végeztek a tömegsíroknál – eredménytelenül. (Ráadásul a kutatásokat leállították kegyeleti okokra hivatkozva!)

1956 nyarán pedig ‒ augusztus 17 és 21 között ‒ egy magyar-román akadémiai munkaközösség kutatott Segesvárnál ‒ de Petőfit nem találták meg.

A szibériai nyom viszont időről-időre felbukkant (!), különösen a 20. sz. első évtizedeiben!

Elsőként egy erdélyi fiatalember indult el Ázsiába, akárcsak Kőrösi Csoma Sándor! Barátosi Lénárt Lajos egy svájci expedícióval járt kint Szibériában 1909-1913 között. 1911. május 12-én a Bajkál-tó keleti oldalán megtalálta Petőfi sírját (!!!), sőt azon a vidéken találkozott elhurcolt magyar honvédek eloroszosodott leszármazottaival is! (A Petőfi-sírról először 1914-ben adott hírt egy újságcikkben Magyarországon.)

17 évesen, VII. gimnazista diákként azért csatlakozott Nagyszebenből egy svájci expedícióhoz, Otto von Geck egyetemi tanár, régész kutatócsoportjához, mert a nagyapját 10 év kufsteini várfogságra ítélték az osztrákok: nehéz vasra verve! Csupán amiatt, hogy azt

merte mondani:

"Petőfi nem esett el a fehéregyházai csatában, hanem súlyos sebesülten elvitték az oroszok."

Erről a szabadságharc bukása után másfél évvel, egy délután beszélt egy általa megbízhatónak vélt családnál, és éjfélkor már megbilincselve vitték el az osztrákok! A nagyapát Hužiuk Fedornak hívták, lengyel-rutén származású volt, s mivel az 1839-41-es években együtt katonáskodott a fiatal Petőfivel („Alexander Petrovich”-csal) Károlyvárosban, később pedig Bem seregében, ezért jó barátok voltak!

Idős korában elmesélte az unokájának, Barátosi Lénárt Lajosnak, hogy honnan tudott Petőfi hadifogságáról. A csata másnapján, az elesett katonák összeszedésekor egy haldokló honvédtól egy papírlapot kapott, amelyre vérrel (!) az volt írva, hogy: „Petőfi őrnagy urat Dragomán Sándor strázsamesterrel együtt elhurcolták az oroszok”. A haldokló még azt is elrebegte, hogy

„A Zsiga (M. Zs. L.: a kürtös) gyáván elszökött. Az őrnagy úr atillája jobb felől merő vér volt, Dragomán Sándor strázsamester feje igen vérzett. Az őrnagy urat úgy támogatta két muszka katona..."

Tehát ezt mondta el a nagyapa annál a bizonyos családnál, amely aztán feljelentette. A 15 éves unokájának megmutatta a sebhelyeket a kezén és a karján, amelyeket 10 év alatt a súlyos bilincsek okoztak! Ekkor a fiatal Barátosi szent fogadalmat tett: utánajár nagyapja igazának, elmegy Szibériába, és felkutatja Petőfi nyomait! Két év múlva a svájci expedícióhoz csatlakozás adott neki erre kitűnő alkalmat!

Hazaérkezése után Budapestre utazott (az édesapjával együtt), és megpróbálta tájékoztatni a Petőfi Társaságot, valamint a Honvédelmi Minisztériumot is (!), mivel Petőfi nemcsak költő volt, hanem őrnagy is! A Szibériából magával hozott 180 (!!!) magyarul írt Petőfi-verset és az 5 sír-fotót sajnos (!) beadta a Honvédelmi Minisztériumba, ezek 1919-re nyomtalanul eltűntek, vagy eldugták, "titkosították" azokat! Mindenesetre egy bizonyító erejű költemény – némi ravaszkodással – előkerült: az Én vagyok az örök kérdőjel című. Ez a 75-ös sorszámot viseli a papírlap jobb felső sarkában, s 1851. május 20-án, „Vengerszka-Szélá”-ban saját kezűleg írta „Petőfi Sándor őrnagy” !!! Így írta alá a versét! A lapon felül, középen egy római X-es szám is van, ami szintén arra enged következtetni, hogy ez a költemény egy nagyobb sorozatnak egyetlen darabja! A kéziratot két grafológus is megvizsgálta ‒ egymástól függetlenül ‒, és mindketten azt állapították meg, hogy "kétségtelenül Petőfi kézírása és aláírása"!!! (1851-ben még nem tudott jól oroszul Petőfi, ezért írta azt, hogy "Vengerszka-Szélá"! Helyesen: Vengerszkoje Szeló = Magyar-falu).

Mivel az I. világháború utáni időkre elvesztek Barátosi L. Lajos jelentős dokumentumai, ezért hiába írt sok újságcikket, nem hittek neki, megmosolyogták vagy kigúnyolták! Pedig egy útinaplóban is megörökítette, hogy merre jártak Szibériában: egészen a Bering-szorosig! Térképen lerajzolta azokat a városokat, amelyeket érintettek! Leírta, hogy felújította a Petőfi-síron álló elkorhadt ortodox keresztet: egy ottani áccsal-asztalossal készíttetett egy új keresztet, és a sírfeliratot is újrafestette!

Sajnos, ennek a kézzel írt naplónak különös sorsa lett! Barátosi Lénárt Lajos 1968-ban bekövetkezett halála után bekerült a debreceni Déri Múzeumba, ahol „titkosították” ezt az értékes dokumentumot! Szerencsére egy igazságszerető ember révén sikerült fénymásolatot készíteni róla!

Barátosi L. Lajos

„...itthon próbálta tájékoztatni a közvéleményt és az illetékes hatóságokat. Hogy milyen eredménnyel, arról egy naplószerű visszaemlékezésben számolt be, amelynek nem kevésbé hányatott ‒ és letagadott (!) ‒ sors jutott, mint szerzőjének, valamint Petőfi Sándornak.”

‒ állapította meg Fuksz Sándor, a Petőfi Bizottság elnöke, a Barátosi Lénárt Lajos: Tagadom Petőfi fehéregyházai elestét c. eredeti kézirat leirata és másolata előszavában, amely kiadvány (könyvecske) a Magyarok XI.Világkongresszusára, a Petőfi-konferenciára készült 2024-ben.

„Barátosi Lénárt Lajosnak ez a nyilvánosság elől rejtegetett kézirata olyannyira meggyőzően igazolja Petőfi Sándor szibériai életének valóságosságát, hogy terméketlen vitát folytatni e kérdésről nincs is már értelme.”

‒ írta Varga Domokos György, az említett kiadvány szerkesztője.

Barátosi L. Lajos a naplóját – a XII. részben, a Végszóban – e gondolatokkal zárja:

"...messze Ázsiában, a Bajkál-tó keleti oldalán, Barguzin és Barguzinszk között, Iljiszunszkban van egy sír, amelynek a körülményei azt hagyják sejtetni, hogy abban legendás hírű költőnk, Petőfi Sándor hamvai pihennek, ez tény! Hogy tényleg az Ő fennkölt hamvai pihennek-e alatta, azt csak egy vegyes bizottság jelenlétében történő kihantolás tudná 100 %-ig igazolni... Amíg a dolgok odáig nem érnek, hogy a tények beszélhetnek, mert beszélni fognak, addig senki ne legyen pápább a pápánál, és ne akarjon több ezer kilométerre lévő dolgok felett felebbezhetetlenül pálcát törni!"

(Utóbb derült ki, hogy Otto von Geck professzor az I. világháború előtti években ‒ miközben három és fél év alatt, a kutatócsoportjával bejárta egész Ázsiát ‒ külföldi hatalmaknak: Németországnak, Japánnak és az USA-nak kémkedett!)

Az I. világháborús magyar hadifoglyok hírei

Az I. világháború idején ‒ 1914-től 1918-ig ‒ több százezer magyar katona került orosz hadifogságba (Szibériába: a Bajkálon túlra, sőt még Kamcsatkára is! Érdekes módon, írhattak haza levelezőlapot, nem úgy, mint az 1849-es honvédek, és nem úgy, mint a Szovjetunióból a II. világháborús magyar hadifoglyok!)

Sándor József ‒ I. világháborús hajdani hadifogoly ‒ 1938. április 10-én figyelt fel Barátosi Lénárt Lajosnak az Attila c. folyóiratban megjelent cikkére a Petőfi-sírral kapcsolatban. Rögtön levelet írt Barátosinak, és adatokat kért tőle a készülő könyvéhez. Barátosi válaszolt a kéréseire, de a sír pontos helyét nem árulta el! Tizenhat hónapon át leveleztek egymással és kicserélték a meglévő adataikat.

Közben előkerült egy másik, I. világháborús volt hadifogoly is (név szerint Svígel /Schwiegel/ Ferenc), aki szintén azt állította, hogy: megtalálta 1915-ben Szibériában Petőfi Sándor sírját! A Magyarság c. újságban Abonyi Ernő szerkesztő egy hosszú cikksorozatot szentelt Svígel elmondásának és dokumentumainak, mivel tárgyi bizonyítékot hozott magával a Bajkál-tó mellől, a bakancsában elrejtve: két sírfotót(!), orosz újságokból kivágott kis cikkeket és egy Kossuth-bankót, amelyre Petőfi zöld tintával néhány sort írt!!! (Az említett újság 1940. augusztus 4-től egészen október 20-ig foglalkozott bő terjedelemben Svígel Ferenc Petőfivel kapcsolatos dolgaival!)

Tábori levelezőlapon már 1915. augusztus 15-én megírta a szüleinek és a feleségének a szenzációs hírt, 1916. március 12-én pedig még a fényképek hírét is: miszerint magyar katonák Iliszunszkban (!) megtalálták legnagyobb költőnk, Petőfi Sándor sírját, és fotók is vannak róla! Az egyik fényképet még a levelezőlapra is ráragasztotta és hazaküldte, amely szerencsésen megérkezett, és az édesanyja gondosan megőrizte!

A sírkereszten lévő tábla szövege cirill betűkkel, tökéletes régi, 1917 előtti helyesírással készült (ez teszi hitelessé!). Ez olvasható rajta ‒ latin betűkkel átírva:

Alekszandr Sztyepanovics Petrovics

Vengerszkij major i poet

Umer v Iliszunszke (Azija)

V 1856 godu v maje meszjace

Magyarul: Petrovics István-fia Sándor

Magyar őrnagy és költő

Meghalt Iliszunszkban (Ázsia)

1856. évben, május hónapban

Ez a "Meghalt Iliszunszkban (Ázsia)" a későbbiekben még sok bonyodalmat is okozott, mivel Svígel soha nem járt a sírnál személyesen, csak lefotóztatta vagy vette a fényképet, és azt hitte, hogy Petőfi Iliszunszkban van eltemetve! Ez majdnem félrevitte a kutatás irányát. Valójában ott dolgoztatták a száműzötteket egy építkezésen: Petőfi munka közben tüdővérzést kapott és meghalt!!! De abban a burját faluban a láma nem engedte eltemetni az ő szent földjükbe, ezért szekéren elvitték a holttestét a kb. 40 kilométerre lévő Barguzin faluba, ahol Anna Ivanovna Kuznyecovánál volt elszállásolva, és titokban megbontottak egy friss sírt (éjjel?) és abba temették el. (A barguzini pópa sem akarta eltemetni, mert Petrovics-Petőfi nem volt vallásos.) Egy fiatal burját sírjába tették. A burjátot koporsóban temették el, Petőfit viszont koporsó nélkül, rabruhástól fektették a koporsón hagyott 30 cm-es földrétegre!

Annuska már gyereket várt tőle, amikor Petőfi meghalt!!! (Később meg is született az Alekszandr nevű kisfia.)

Iliszunszk régi neve Eliszun volt (mongolul homokot jelent.) A Barguzintól északabbra fekvő, mongol jurtákból álló burját településeket "Ázsiának" nevezték az oroszok. Ezért írhatta rá Annuska a sírtáblára később az "Ázsia" szót az elhalálozás helyéül, viszont az elhalálozás napját pontosan soha nem tudta meg!

A Svígel-féle fényképekről még csak annyit, hogy Sándor József özvegye szerint nem biztos, hogy Svígel készíttette a sírról a fotókat, mivel kint a fogolytáborban valaki pénzért árulta azokat, és ‒ állítólag ‒ másoknak is voltak ilyen felvételeik a sírról!

Az 1936-os bécsi újság Petőfiről szóló, szenzációs cikkéről már korábban írtam, és Illyés Gyula reagálásáról is.

1938-ban a "Brassói Lapok"-ban egy cikk arról tudósított Belgrádból, hogy oroszországi hadifoglyok szerint "Petőfi Sándor ott halt meg és a bargusini (sic!) temetőben nyugszik." Egy osztrák katonatiszt, aki hadifogolyként kint volt Szibériában, hazatérve megírta a bécsi "Wochenausgabe"-ban, hogy "ő Bargusinban (sic!) látta Petőfi sírját, amelyet vagy hetven év óta az egész környék így ismert: Alekszandr Petrovics, vengerszkij major sírja".

1939-ben újra feltámadt a szibériai Petőfi-legenda! Móricz Zsigmond szerint

"kilencven év kevés volt a rejtély megfejtésére, még most is a legizgalmasabb napi kérdés Magyarországon: hol nyugszik Petőfi?"

Szeptember 22-én a "Pesti Napló" Petőfi oroszországi haláláról írt cikket. A Gyóni Társaság pedig meg akarta látogatni Petőfi szibériai sírját! ("Ha a jellegzetes »farkasfogat« megtalálja a koponyában, úgy Gyónival Petőfi Sándor földi maradványait is hazahozza.”) Nem farkasfogról van szó: csak Salamon Henrik professzor említette így Petőfi bal felső, kiálló szemfogát.

Közben Sándor József, I. világháborús hadifogoly, könyvet kezdett írni Petőfiről, és megvette Svigeltől 35 pengőért (ez igen jelentős összeg volt abban az időben) az egyik sírfotót (a sírtábla fényképét) készülő könyve illusztrálására. De úgy írta le, mintha találta volna a fényképet, ezért Svígel beperelte! Sándor József is azt hitte, hogy Petőfi Iliszunszkajában (sic!) van eltemetve, tehát ő sem járt a sírnál!

Sándor József ‒ mint már korábban írtam ‒ elkérte Falus Ottó Páltól a dédapja titkosírással készült, Petőfivel kapcsolatos naplóját, de a héber betűk miatt (!) nem sokra ment vele!

Sándor József és Svígel Ferenc ádáz harcot vívott egymással (!) a bíróságon és a sajtóban az elsőségért (!), pedig Barátosi Lénárt Lajos hozta elsőként a hírt Szibériából az ottani Petőfi-sírról! (Ezt ‒ mint már írtam ‒ 1914-ben közzé is tette!)

"Ő volt az első, aki tudatosan és célirányosan (!) indult el Szibériába Petőfi Sándor nyomában, és több mint 50 év után ‒ tudomásunk szerint ‒ ő hozott először magával értékelhető dokumentumokat, magyarul írott verseket ‒ így az első áldozat is ő volt!"

‒ foglalta össze Fuksz Sándor, Barátosi Lénárt Lajos 2024-ben, a Magyarok XI. Világkongresszusára megjelentetett naplójának előszavában. (Barátosinak nem hittek, kigúnyolták és mellőzték egészen az 1968-ban bekövetkezett haláláig!!!)

Svígel Ferenc 1940 augusztusában jelentette meg először az általa hazahozott sírfotót: előbb a Magyarság újságban, 1943-ban pedig egy 16 lapból álló, kis brosúrában, Petőfi-emlékek Szibériából címmel, amely belépőjegyként szolgált a Pestszenterzsébeten 1943. október 24-én délelőttre tervezett előadására. Azonban a légiriadó és a bombázás miatt a mondanivalója mindjárt az elején félbeszakadt! (Csak Kéri Editnek sikerült évtizedek múlva egy ilyen kis kiadványt felkutatnia.)

Darab Lajos ceglédi tartalékos hadnagy 1916-tól volt a berezovkai fogolytáborban, ahol ‒ emlékezete szerint ‒ társai sokat beszéltek a Petőfi-sír megtalálásáról!

1968 őszén Alekszandr Abramovics Herskovics (oroszul: Gerskovics) szovjet író Csák Gyula magyar íróval és ottani tudósokkal együtt kutatta a Bajkál-tó vidékén Petőfi szibériai nyomait. Sajnos, nem Petrovics néven keresték a levéltárakban, hanem Petőfi néven, ezért nem is találtak semmit!

1984-ben a Munkácson élő Vaszil Vaszilovics Pahirja (oroszul: Vaszilij Vasziljevics Pagirja), helytörténész, ny. újságíró, irodalmár, költő és kutató a hajdani barátjának, Mihajlo Parlagnak az archívumát rendezgetve, felfigyelt egy régi magyar újságcikkre, a már említett Magyarság 1940. augusztus 4-ei számában Magyar-Csík József interjújára Svígel Ferenccel (”Folytatódik Petőfi Sándor szibériai rabságának verziója"). Ezzel elindítója lett egy újabb Petőfi-kutatásnak. Levelet írt Szibériába az ottani Szibir c. újságnak. (A cikk címe: Igazság vagy legenda Petőfi Sándorról?) Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko, ulan-udei akadémikus válaszolt neki, aki Eduard Viktorovics Gyominnal együtt bekapcsolódott a kutatásba. 1985-ben és 1986-ban több cikket írtak együtt Petőfiről: "Petőfi sírja Burjátiában", "A barguzini fogoly titka", "A régi temető titkai" és "Mihail Kjuhelbeker titokzatos barátja". V. V. Pagirja pedig "A rejtélyes Petrovics" c. cikket írta Petőfiről.

A Kárpátontúli Ifjúság c. magyar nyelvű újság átvette a költőnkről szóló híreket. Ennek az újságnak két példánya átkerült Magyarországra … és 1985 augusztus vége felé Balázs Sándor, egri lakos bevitte a Heves Megyei Népújság szerkesztőségébe. Ezek a cikkek indították aztán el nálunk is a barguzini kutatás legújabb hullámát! Mikes Márta jelentette meg az első ilyen témájú írást a Heves Megyei Népújságban augusztus 31-én: Megtalálták Petőfi sírját? címmel.

A Szovjet Tudományos Akadémia ulan-udei kirendeltsége – már 1985-ben ‒ levélben kérte a Magyar Tudományos Akadémia elnökségét: küldjenek ki magyar szakembereket Petőfi fogságának közös tanulmányozására.

A Magyar Tudományos Akadémia nem is válaszolt a megkeresésre! Pedig a Bajkál-tó mentén élő népek emlékezetében mélyen él a Petőfi-legenda (!): biztosak benne, hogy a magyar költő ott tartózkodott élete utolsó éveiben!!!

Alig jelentek meg A. V. Tyivanyenko és E. V. Gyomin írásai Petőfiről a Bajkál c. újság 1985 márciusi és májusi számaiban, valamint Miroszláv Docsinyec ‒ Vaszil Horváth cikke a június 5-ei Kárpátontúli Ifjúságban ("És ha a legenda mégsem legenda?" ‒ a szerzők ‒ "a szibériai Petőfiről" szóló nyomokat közlik), azonnal elkezdődött az ellenzők frontális támadása (!): először Kárpátalján, aztán itthon, Magyarországon is!

A Kárpáti Igaz Szóban 1985. július 2-án az Ungváron élő Váradi-Sternberg János professzor reagált elsőként a Petőfivel kapcsolatos hírekre Megjegyzések egy újságcikk margójára (avagy az újra felélesztett Petőfi-legendáról) címmel. Azt írja, hogy

„... az állítólag 1856-ban elhunyt költő, a Júlia-versek szerzője egy pár éves hadifogság után megfeledkezik nejéről, szeretett Zoltán fiáról és újraházasodik… Véleményem szerint ez egyenesen bántja a nagy költő emlékét..."

Ugyanakkor üdvözli az exhumálást,

”…mert ezáltal végleg elcsitulhatnak az immár több mint egy évszázada minduntalan megújuló, megalapozatlan és tudománytalan (!) találgatások, legendák a költő személye körül..."

Erre válaszolt július 13-án a Kárpátontúli Ifjúságban Miroszláv Docsinyec és Vaszil Horváth ezzel a cikkel: Hosszú az út az igazságig. (És milyen igazuk lett!!!)

Kiss József irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadéma munkatársa a Vasárnapi Hírek 1985. szeptember 5-ei számában határozottan cáfolta a cikket: ”…kizárt, hogy a Bajkál-tó mellett a mi Petőfink hamvai nyugszanak...”

A Kárpátontúli Ifjúságban viszont ‒ már a sírfeltárás után ‒ 1990. december 4-én azt nyilatkozta, hogy "...ő nem tartja kizártnak Petőfi fogságba kerülését…”

A Népszava szeptember 9-én közli a Dekabristák emlékei c. fotóalbumban található, 1908 körül készült fényképet, melyen egy dekabrista szibériai sírja mögött (balra) Petrovics nevű száműzött sírfelirata látható!!!

Dienes András, a nagy Petőfi-kutató leírja, hogy az előadásai után, a volt I. világháborús hadifoglyok mutatták neki papírcédulákon az Alekszandr Sztyepanovics Petrovics költő-őrnagy sírtábla szövegét a Bajkálon túlról, ő azonban ezt egy kézlegyintéssel intézte el: ”Sok ilyen Petrovics-családnevű sír van Oroszországban!” – mondta. Dienes ekkor nagyot tévedett. Ugyanis – amint már írtam – a Petrovics apai (!) név az oroszoknál, családnévként csak Petőfi viselte!!!

A Petőfi-kutatás legújabb-kori megindulása után Fekete Sándor író, az Új Tükör főszerkesztője a 168 óra c. rádióműsorban így nyilatkozott 1985. szeptember 14-én: "Van valami elszomorító az egészben!" Másnap Váradi-Sternberg János ellendrukker a Zakarpatszkaja Pravda lapban (a Kárpátontúli Igazságban) Tudományos kutatás vagy fantazmagória c. cikkében V. V. Pagirját támadta meg:

"Úgy véljük, ideje leállítani a spekulatív találgatásokat a költő tragikus halálával kapcsolatban, amelyek lealacsonyítják az emlékét... Az exhumálás természetesen tévedésmentes adatokkal szolgálhat, de eredménye számunkra nem kétséges!” – írta gúnyosan.

November 1-én pedig a Magyar Ifjúság c. hetilapban Hermann Róbert, a történésznek készülő egyetemi hallgató határozottan állította, hogy Segesvárnál az oroszok nem ejtettek foglyokat! (Csak több mint ötszázat!!!)

Szintén a Magyar Ifjúságban jelentette ki Sebők János decemberben:

”A több mint másfélszázados ködevés (!) tehát folyik tovább, a Petőfi-titok ponyvamegoldásán (!) rágódunk..."

Egyébként 1985 szeptemberében a Magyar Szocialista Munkáspárt illetékes elvtársainak sem tetszett, hogy Magyarországon ismét fellángolt a vita Petőfi Szibériába kerülésének lehetőségéről, ebben szovjetellenes hangulat kialakulását vélték és ezért megtiltották a lapoknak a téma további publikálását! Ennek ellenére az újságok csak foglalkoztak a témával, még több cikk jelent meg Petőfiről!

1986 januárjának a vége felé aztán megtudtuk a nagy ellenállás másik okát is! Január 24-ei dátummal az MSZMP Központi Bizottságának Tudományos, Oktatási és Kulturális Osztálya Balogh Ernő aláírással a következőket közölte írásban Kürti Gáborral:

"... Semmiképp sem tartjuk kívánatosnak azt, ha a szaktudomány véleményét mellőzve ebben a kérdésben bármilyen lépés történik. Természetesen ez vonatkozik a közvélemény tájékoztatására is…”

Szóban pedig a következőket közölte Kürti Gáborral:

”Nekünk nem kell ez a Petőfi, mert a magyar népnek nem az igazságra, hanem a legendákra van szüksége! (!) Teljesen mindegy, hogy hol halt meg Petőfi, a lényeg az, hogy a magyarok számára mítosszá vált a halála, és csak így, mártír szabadságharcosként lehet eszménykép és példa a magyarságnak!” (!!!)

1987. március 14-én jelent meg a Nógrád c. lapban ‒ erről már írtam – T. Pataki László cikke Negyvennyolcas emléknyomok címmel Sistyik István plébánosról, akit Petőfivel együtt vittek szekéren, fogolyként Oroszország felé!!! Csakhogy Sistyik a Kárpátokban megszökött a volt osztálytársával, a sebesült Petőfit viszont továbbvitték!!!

1987 júniusában A. V. Tyivanyenko a Bajkál c. lapban kifejtette a véleményét a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művelődésügyi Minisztérium Petőfi-kutatóinak álláspontjáról:

”… akiknek véleménye kezdettől sokban rontotta a közvélemény érdeklődését Petőfi burjátiai sírjának keresése iránt!!! Legfőbb opponensünk Fekete Sándor.”

Ő több mint 50 ellenző cikket írt a lapjában, az Új Tükörben!

A Munkácson élő Jevgenyij Beresztovszkij ny. jogász (ügyvéd) a beregszászi Vörös Zászló c. újság 1987. augusztusi számában (mint "szakértő”) cáfolja Petőfi szibériai száműzetésének minden lehetőségét, és támadja a Tyivanyenko-Gyomin szerzőpárost a cikkei miatt.

1987. október 18-án az Új Tükörben érdekes kijelentést tett a nagy opponens, Fekete Sándor:

"Elméletileg továbbra sem lehet kizárni, hogy a cári sereg 1849-ben magával vitt magyar hadifoglyokat, s köztük lehetett akár Petőfi is..." (!)

A másik makacs ellenző, J. Beresztovszkij viszont élesen támadta a barguzini teóriát. Szerinte

"1849-ben magyar katonák nem kerültek orosz fogságba, a Bajkálon túl nincs is Iliszunszk nevű falu, Petőfi lutheránus létére nem vehetett feleségül pravoszláv nőt és Svígel csaló!"

(Az biztos, Petrovics-Petőfi második házasságát nem is szentesítette a pravoszláv egyház.)

1987 novemberében két amatőr kutató: Balajthy András, MAHIR-filmgyártásvezető és kollégája, Szirti László, fotós-filmes felfigyelt V. V. Pagirja cikkeire. Ezután decemberre-januárra kiutaztak Moszkvába és Szibériába, hogy levéltárakban kutassanak Petőfi után. (Szirti jól tudott oroszul.) Közben kezükbe került Paszkevics tábornok 1849. évi magyarországi hadjáratáról szóló könyve, amelyben magyar hadifogfoglyokról is szó van!

A Budapest 1988 januári számában Kiss Károly Petőfi Szibériában? c. cikkét így fejezte be:

"... ha csupán egy ezreléknyi esélyünk lenne rá, hogy a Szovjetunióban most fölvillantott Petőfi-kutatást elmélyültebb levéltári vizsgálódás és elemzés követné, s bebizonyítaná költőnk rejtélyes szibériai tartózkodásának hitelességét, nos, minden fáradozást megérne ez a fölfedezés..."

1988 januárjában Balajthy András filmes, megszállott amatőr Petőfi-kutató, törékeny testalkata ellenére, Mata János tévédokumentumfilm-rendezővel, orosz tolmáccsal ismét kiutazott Moszkvába és Szibériába (Barguzinba), hogy kiderítse az igazságot. (Közben sajnos nagyon megfázott.) Barguzinban az öregek nagy szeretettel fogadták őket, és elmondták nekik, hogy ők "úgy tudják, itt halt meg a magyar költő, Petrovics." (!) (Mata János már előbb járt kint Barguzinban, mint Balajthy, és előbb volt kint a temetőben is.)

1988 március elején a Népszabadság szerkesztőségében várakozva, Kéri Edit, amatőr Görgey-kutatónak kezébe került a Budapest havilap márciusi száma, és megragadta benne a figyelmét Kiss Károlynak a szibériai Petőfiről és Balajthy András, amatőr Petőfi-kutatóról írt cikke. Végül Kéri Edit is megszállott, energikus Petőfi-kutató lett!

Kiss Károly, a Budapest főszerkesztő-helyettese ilyeneket írt Petőfi Szibériában: Egy legenda nyomában c. cikkében:

"Méltányolva Tyivanyenko és Gyomin fáradozását, csak ámulni tudunk a munkájuk fordulatain, föltételezéseiket mégis kételkedve fogadtuk. Sokszor megesik, hogy az amatőr kezdeményezés előtte jár a szaktudásnak. A Petőfi-legenda megoldásának egyik kulcskérdése, hogy egyáltalán vittek-e magukkal hadifoglyokat az Oroszországba visszatérő cári seregek?”

Végül közli ‒ a már említett ‒ E. M. Kozsevnyikov Balajthynak írt válaszlevelét, melyben ez áll:

"... megvannak a magyar hadifoglyok hiányos névsorai.”

A Budapest májusi száma pedig leközölte P. L. Muravjov, szénipari tudományos kutató, korábban barguzini lakos, Barguzin régi temetőjéről készített térképét, valamint egy fotót is!!! P. L. Muravjov a levelében leírta a száműzött dekabrista Kjuhelbeker sírjától kissé keletebbre található Petrovics (vas!) keresztjének a kinézetét. 1952-ben látta és emlékezetből 1986-ban le is rajzolta, de csak 1988-ban adta közre. Egy jómódú barguzini polgár öntöttvas kereszttel jelölte meg a politikai elítéltek sírját az 1900-as évek környékén. Három sírtábla is volt a kereszten: két latin betűs (Sandor Petefi, maj 1856) és egy orosz feliratú: Alekszandr Sztyepanovics Petrovics, maj 1856 god (= év), major (= őrnagy)!!!

Kéri Edit a május 3-ai Népszava c. újságban válaszol Katona Tamás történésznek, és azt írta neki, hogy "... kételkedés helyett kutatni kell!" A május 14-ei újságban pedig felteszi a kérdést: Petőfi hamvai Szibériában? Felsorolja a 19. századi és I. világháborús nyomokat.

"Sok nyom, legenda volt, a kintiekkel együtt egyértelműen Barguzin falura koncentrálódtak(!), a Bajkálon túlra, aki el tudta hinni a sír-fotó és a legendák alapján, hogy Petőfit kivitték és ott halhatott meg, s akit izgatott ez a kérdés, annak a vágya már csak az ásás lehetett."

Mivel alapos volt a gyanú, hogy Petőfi a Bajkálon túl, Barguzinban nyugszik, ezért Kéri Edit leveleket kezdett írni milliomosoknak 1988 májusától egészen szeptember végéig, hogy pénzt szerezzen egy expedícióra. Négy gazdag embernek írt (voltak, akik nem is válaszoltak), végül is egyiktől sem kapott pénzt. Az ötödik levelet Morvai Ferenc kazángyártó iparosnak, feltalálónak küldte, és ő elvállalta az expedíció szponzorálását! Sőt az USA-ban elintézte, hogy az amerikai magyarok fizessenek 1000‒1000 dollár munkadíjat a leendő két amerikai antropológusnak!

Június végén Balajthy András Jakab Andrással újból kiutazott Moszkvába és Szibériába.

Július 14-től indult Veszprémi Miklósnak a tizenhét részes cikksorozata a Magyar Nemzetben Hogyan halt meg Petőfi? címmel.

Fekete Sándor az Új Tükör c. hetilapjában ‒ mint mindig ‒ negatívan állt hozzá a "szibériai teóriához", és többek között ezt írta:

"... könyörgök ‒ ássanak! Vagy attól félnek, hogy az exhumálás esetleg megcáfolja a teóriájukat és csúfságba kerülnek?"

Kárpátaljáról J. Beresztovszkij írt a Budapest 10. számában ‒ októberben ‒ egy vitacikket Petőfi "szibériai legendájáról", amelyben Svígel Szibériából hozott dokumentumait cáfolja és a "szibériai legendát" hazugságnak titulálja!

Decemberben pedig itthoni ellenzőnk, Fekete Sándor röviden így jellemezte a Petőfi-kutatást: "Laikusok abszurd állításai." (Esti Hírlap, 1988. december 28.)

Viszont decemberben jó hírek is megjelentek az újságokban. December 9-én a Népszava közölte, hogy Morvai Ferenc Balajthy Andrással kiutazik Szibériába, december 11-től 20-ig lesznek ott, engedélyeket intéznek el az 1989. évi nyári expedícióhoz, hogy végre kiderüljön:

”elvitték-e Szibériába hadifogolyként a megsebesült Petőfi Sándort az oroszok, és ott halt-e meg, vagy Segesvár környékén alussza örök álmát?”

A december 26-ai Vasárnapi Hírekben Sebes Erzsébet írja, hogy ki fogják hantolni a vélt Petőfi-sírt!!! Magyar, szovjet és amerikai tudósok közösen vizsgálják majd meg a leletet. (Ebben a cikkben szerepel először dr. Kiszely István, nemzetközileg ismert antropológus neve!)

1989. január 4-től 14-ig a Heves Megyei Népújságban Pécsi István, egri főszerkesztő-helyettes és Zahemszky László, az egri tanárképző főiskola orosz tanszékének adjunktusa 10 részes cikksorozatban foglalkozott Petőfi rejtélyével. (Segesvártól Szibériáig? Hol halt meg Petőfi? címmel)

Január 7-én Csak Csaba, salgótarjáni történelem szakos tanár is bekapcsolódott a kutatásba. Ő a Nógrád című újságba írt cikkeket: „Legendák és tények Burjátiából. Petőfi Sándor a szibériai Petrovics". ”A kettő közötti hasonlóságok elgondolkodtatóak" ‒ állapította meg.

Január 8-án megalakult a Morvai-féle Petőfi Bizottság. (Az ásatáskor lett Megamorv Petőfi Bizottság a neve.) A megalakulásakor meg is tartotta az első ülését. Tagjai lettek: Morvai Ferenc kazángyártó, dr. Kiszely István antropológus, Varga Béla régész, Balajthy András és Kéri Edit amatőr kutatók, orvosok, újságírók, Szirti László fotós-filmes, tolmács és Niederland Dénes operatőr.

Morvai Ferenc felkérte dr. Kiszely István híres antropológust a júliusi barguzini sírfeltárás szakmai vezetésére, a Petrovics-Petőfi csontváz azonosítására!

Közben, február 5-én a szovjet Trud (= Munka) c. újság leközölte Kéri Edit Megváltás Szibériából? c. cikkét, és hírt adott a közelgő barguzini expedícióról, mivel úgy tűnt, hogy Petőfi Sándort Barguzinban temették el. A szerkesztőség felkérte az újság olvasóit, főként a Barguzinból elszármazottakat, hogy aki tud valamit erről, az jelezze! És... előkerült egy élő szemtanú!!!

Jurij Davidovics Vinokur, 74 éves moszkvai mérnök 17 éves koráig lakott Barguzinban, jelentkezett a felhívásra! A nagyapját 1870-ben száműzték forradalmi tevékenysége miatt Kijevből Barguzinba. 1925-ig, amíg a nagyapja élt, többször voltak kint a temetőben, ahol a nagyapa megmutatta a tízéves unokájának: a szintén forradalmár "magyar Petrovics" sírját! Jurij Davidovics Vinokur azért írt a Trud c. újságnak, mert ő most is meg tudja jelölni azt a helyet a régi temetőben, ahol gyerekkorában látta azt a sírt! A Trud a magyarországi testvérlapjához, a Népszava szerkesztőségéhez irányította a nyugdíjas mérnököt, aki két nap múlva, február 7-én levelet írt Kiss Dénes szerkesztőnek.

Leírta, hogy Barguzinból származik, 74 éves, Moszkvában él… Olvasta a Trudban az 1848-as forradalom nagy hőséről, Petőfi Sándor költőről írt cikket. Barguzinban többször volt gyerekkorában a sírjánál, mert az 1870-ben Barguzinba száműzött nagyapja megmutatta neki azt a nevezetes (!) sírt! 1932-ben továbbtanulás céljából elkerült a faluból, de később többször is hazalátogatott és kiment a temetőbe a nagyapja, a szülei és a bátyja sírjához. A régi temetőből azóta fűvel benőtt, tehenek által letaposott hely lett, de meg tudja mutatni, hogy hol nyugszik a "magyar Petrovics”! (A levél további sorsáról egy kicsit később!)

1989 márciusában a Petőfi Bizottság második üléséről önként távozott és különvált Morvaitól Balajthy András, amatőr kutató. Túl nagy összeget kért volna egy újabb szibériai útra, amelybe Morvai nem egyezett bele, ezért dühösen, végleg távozott az ülésről!

A Napjaink márciusi száma egy nagyon érdekes cikket közölt. Papp Lajos ezt írta:

"A tudomány művelői Svígel orosz újságkivágásait hamisítványnak minősítették; megmaradt továbbra is a magyar tudományos élet fenntartásossága, mondhatni közönye a szibériai Petőfi-legenda iránt… Az utóbbi időben két szovjet kutató, a munkácsi helytörténész, Vaszilij Vasziljevics Pagirja és a Szovjet Tud. Akadémia Burját Intézetének munkatársa, Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko fáradozik példás buzgalommal újabb adatok és dokumentumok felkutatásán. Tyivanyenko kutatásainak az eredménye, hogy előkerültek L. J. Eliaszov 1937-ből származó feljegyzései, melyeket Barguzin közelében, a Morokov családnál folyt beszélgetés során vetett papírra. Itt esett szó egy »titokzatos emberről«, akit az 1850-es évek elején erős kíséret vitt Barguzinba. Alekszandr Sztyepanovics Petrovicsnak hívták! A. Sz. Petrovics középtermetű volt, sötét hajú és bajuszt viselt, oroszul rosszul beszélt... színielőadásokat rendezett... szeretett rajzolni, faragni. 1856-ban halt meg tüdőbajban, »a felkelő nép egyik vezére volt, részt vett a királlyal szembeni harcban, mely az orosz cár és Ferenc király győzelmével végződött. Egy vesztes csatában sebesülten egy tömegsírba dobták, de egy katona megmentette és a közeli erdőben elrejtette«. A barguzini temetőben özvegye sírja ott van közvetlenül a titokzatos őrnagy, Alekszandr Sztyepanovics Petrovics sírja mellett... Ha bebizonyosodik, hogy Petrovics és Petőfi azonos, hogy a költő nem halt hősi halált a segesvári csatatéren, hanem tovább élt 1856-ig, több ezer kilométerre az őt gyászoló Júliától és kisgyermekétől, s hogy ott, a Bajkál vidékén újra megnősült, ... ha mindez bebizonyosodik, halványítana-e mindez azon a róla élő képen, amely egy nemzet tudatában örökítette halhatatlanná Petőfi Sándor, a költő, a forradalmár alakját?”

1989. április 2-án indult Barguzinba a Petőfi Bizottság első előkészítő útja négy taggal: vezető Zahemszky László orosztanár, Kéri Edit németül, franciául beszélő amatőr kutató, Szirti László helyismerettel rendelkező fotós-filmes és tolmács, valamint Búzás Mónika gazdasági ügyintéző. Két nappal az indulás előtt kapta kézhez Kéri Edit Kiss Dénestől J. D. Vinokur mérnök levelét, aki leírta, hogy meg tudja mutatni a "magyar Petrovics" sírhelyét, ezért aztán Moszkvából őt is magukkal vitték Barguzinba! E. V. Gyomin pedig talált egy öreg orosz embert, aki megőrizte a temető régi rajzát. Lídia Alekszandrovna Kuznyecova, 86 éves, irkutszki kémia professzornő, hajdani barguzini lakos, szintén lerajzolta, hogy a barguzini temetőben hol voltak a politikai elítéltek sírjai (a zsidó temető léckerítése mellé jelölte be azokat).

Az április 2-ai delegáció célja sokrétű volt: a nyári ásatás előkészítése, elvi hozzájárulás megszerzése, filmezési engedély a Goszfilmtől, szállás és koszt megrendelése, sírásók felfogadása, levéltári kutatás, megkeresni "Petőfi dédunokáját", L. A. Kuznyecova professzor asszonyt, megszerezni a moszkvai minisztérium és a burját miniszterelnök-helyettes támogatását és legfőképpen J. D. Vinokur mérnök Petőfi-sírhelymegjelölése a barguzini temetőben!

Ez várakozáson felül sikerült! A pravoszláv, burját és zsidó temető közötti ”senki földjén" voltak a rabok, öngyilkosok, kereszteletlenek és más vallásúak sírjai. Az öregúr ‒ a hajdani Petrovics sír szemtanúja ‒ a tehenek által laposra taposott temetőrészen ‒ amint "betájolta magát" ‒ egy pontra mutatott és azt mondta: "Itt volt Petrovics sírja!" Kéri Edit egy kis pálcát szúrt oda.Tyivanyenko, aki szintén odajött Barguzinba, egy nagyobb lécdarabbal jelölte meg ezt a lényeges helyet! J. D. Vinokur az egyetlen élő koronatanú volt, aki meg tudta mutatni a Petrovics-Petőfi sír pontos helyét!!!

Visszaúton a delegáció felkereste Lídia Alekszandrovna Kuznyecova professzor asszonyt. Kiderült, hogy ő nem dédunokája Petőfinek, hanem Petőfi második feleségének a rokona, mivel ő is Barguzinban született és nőtt fel. Csak a politikai foglyok sírjaira emlékezett, viszont a Petrovics névre nem.

Június elején Morvai Ferenc még kirepült Búzás Mónikával és Nehéz Zsíros Mihály tolmáccsal megkötni a szerződéseket Barguzinban a vezető emberekkel.

A sokasodó nyomok tehát a Bajkálon túlra, Barguzin nevű település régi temetőjébe vezettek! Már csak el kellett indulni az expedíciónak az igazság kiderítésére!!!

(innen folytatjuk)

Előző részek: