márc. 15.

Megjelent Fuksz Sándor és Varga Domokos György közös könyve az eltitkolt Petőfiről

Időszerű ismétlés

Fuksz Sándor bevezetője

Lassan véget ér a kettős emlékév, amellyel Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójára emlékeztünk. Látványos és szürke megemlékezések sorjáztak Kárpát-medence-szerte; gurultak a milliók filmre, előadásokra, vándorkiállításokra – egy témát szemérmesen kerülve. Sőt, olykor „szentséggyalázó” események történtek inkább, miként erről Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetsége elnöke is beszámolt 2023. szeptemberi nemzetpolitikai előadásán*. Nehéz másnak nevezni például azt, hogy a budapesti Petőfi laktanyát – a napokban, még javában a jubileumi év alatt – Mária Terézia laktanyára keresztelték át… A Golgotára emlékeztető „keresztút” megpróbáltatásairól, a szibériai élet és halál körülményeiről azonban nem szóltak az emlékezők. Mintha halottaiból támadt volna életre a pesti ifjúság által eltörölt cenzúra. A kokárdás ünneplők soraiban nem csillantak meg a szemek, amelyek „szemével farkasszemet nézni” mernének.

Mi lehet az oka ennek a gyáva hallgatásnak? Kik erőltetik ránk a „nagyszerű halál” legendáját? Miért nem élhette túl a zsarnoksággal vívott csatát a Segesvár melletti mezőn? Az igazság eszméjének kellett elbuknia – hogy többé ne emelhesse fel perlekedő szavát? A béke érdekében…? (Szűcs Ferencet intette ekképpen „rendre” egyik ismerőse, amikor édesapja történetével akarta jobb belátásra bírni a szibériai halál tagadóit, miszerint „nem az igazság fontos, hanem a béke!”)

Petőfi Sándor életének megismerését mi akadályozhatja? A tudósok, a közvélemény alakítói a bizonyítottságot hiányolják: „nincs bizonyíték arra, hogy Szibériába kerülhetett” – mondják. Pedig ők szajkózzák a soha nem látott halált!

Itt lenne a probléma gyökere?

Mert a bizonytalanságok korát éljük. Kizökkent szilárd kereteiből a világ. Csak próbáljuk keresni a kapaszkodókat, amelyek eligazítanának a gazdaság, politika és magánélet kuszaságában. A történelem, amiben eddig tanítómesterként hittünk, mára ő lett a zavarodottság oka. Mert akik a mestert (a történelmet) oktatják és magyarázzák, maguk is alakítani akarják. Közben ferdítik, másképpen magyarázzák, ahogy a mindenkori megbízóiknak megfelel. A hétköznapi ember pedig tévelyeg ebben a falanszter-labirintusban.

Petőfi Sándor, aki világítótorony lehetne ebben az összevisszaságban, – talán nem véletlenül – maga is áldozata lett a „ködnek”, amit személye köré eresztett az utókor tudományossága.

Szerencsénkre vannak még egy kevesen, akik nem hisznek olyan összeesküvésben, ahol Svigel Ferenctől Barátosi Lénárt Lajoson át, Eliaszov professzorig, a barguzini sírfeltárás antropológusai és a verstantanár Szuromi Lajos a magyar nép félrevezetésére esküdtek volna fel, hogy Petőfi szibériai életét bizonyítsák. Arról a több tucat hadifogolyról nem is beszélve, akik az első világháború után hallottak a rab költőről és találkoztak családjával. Ma már nem lehet elintézni a vitát egy „hazugság!” kiáltással vagy lekezelő, gúnyos mosollyal, mert szót kérnek az orosz kutatók és hivatalok, de a leszármazottak is, akik az emlékezet kútforrásaira támaszkodva mesélnek Petőfi utolsó éveiről. Reméljük, hogy ez az információözön enyhülést is hoz a „tudomány” egyelőre rideg termeibe.

Ehhez szeretne hozzájárulni ez a most kezdődő cikksorozat. Először is megvizsgáljuk, hogy miképpen sikerült 170 évig titokban tartani az egyik legnagyobb magyarnak a távoli Szibériához kötődő, végső életszakaszát és halálát. Másodsorban választ szeretnénk találni arra a kérdésre, hogy MIÉRT? Kinek az érdekében történt és történik ma is a tiltással párosult elhallgatás?

„Én vagyok az örök kérdőjel...”

Petőfi egyik verse a Szibériában írtak közül

Varga Domokos György utószava

Ha van valami isteni értelme ennek a hihetetlennek tűnő hányattatásnak, amit nemcsak Petőfi Sándorunknak, költőóriásunknak kellett elszenvedni Szibériába hurcolása után, hanem a róla és rabtársainak sorsáról hírt adók közül is számosaknak, akkor ez csakis az lehet, hogy eközben csodálatos emberi elszántságok, elköteleződések mutatkoztak meg. Ezt a sorozatot Fuksz Sándor minden áldott nap testi betegségével harcolva verte számítógépbe, hogy ily módon is esélyt adjon az igazság kiderülésének és örök időkre szóló megörökítésének. Nem annyira a saját igazáért, meggyőződéséért folytatott szívós szabadságharc ez, hanem sokkal inkább Petőfi Sándorért, az ő igazáért, a meghamisítatlan, teljes életének, emberi mivoltának felmutatásáért. Tiszta, becsületes lélekkel hogyan is fogadhatnánk el, hogy szikár elméjű és szívű hivatalnokok és ugyanilyen tudósok mesterkedése nyomán egy alaposan megcsonkított, ennélfogva torz és hamis Petőfi-kép éljen szeretett magyarjai körében? Ő pedig ott árválkodjon valahol a végtisztesség elnyerése nélkül, ezerszer megbecstelenítve, kíméletlenül számkivetve…

Fuksz Sándornak ünnepélyes fogadalmat tettem: mindent elkövetek, hogy az itt, a Szilaj Csikón megjelent két sorozata (a Magyar merénylet Petőfink ellen és a CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában) könyvalakban is napvilágot lásson, ha másképp és másutt nem, de legalább a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Nekem már egyszerre két, nem mindennapi, kiváló magyar emberbért is helyt kell állnom: Petőfi Sándorért és Fuksz Sándorért.

Valójában nem is tűnik igazán fogós feladatnak. Fuksz Sándor a minap egy olyan verset volt szíves ajánlani nekem, amelyben Petőfi hangja fakadt ki belőle…