Mégsem örök? – Vallanak a versek – Fuksz Sándor két bejegyzése

I.

Örök kérdőjelek és rejtelmek Petőfi életében

Eredeti cikk:

https://www.facebook.com/groups/563635400316128/posts/9855498384463070/

Ha költői képpel akarnám szemléltetni Petőfi életének hányatott sorsát, akkor egy felszántott, felforgatott virágos rétre tudok gondolni, ahol ez a pompás élet(mű) már csak foltokban látszik.

A rövid pályafutás utolsó szakasza teljesen el van rejtve a közvélemény elől, a hivatalos irodalom- és történettudomány Segesvárnál lezárta a költő életét: meghalt a szabadságért vívott csatában vagy – „jobb esetben” – eltűnt a szállóigévé torzított ködben.

Pedig tucatszámra merültek fel hihetőbbnél hihetőbb magyarázatok a megmenekülésére, később bizonyítékok is – ez nem hatotta meg a tudomány képviselőit, a gusztustalan lejárató kampánytól és a titkosszolgálati eszközök bevetésétől mindent megtettek az igazság leplezésére. A barguzini csontváz teljesen egyértelmű bizonyosságát és a Szibériában írt versek Petőfire utaló sajátosságait letagadva máig büntetik azokat, akik az igazság útját próbálják járni.

A leghosszabb utat Barátosi Lénárt Lajos járta végig, aki 1909-ben 17 éves siheder diákként indult a Bajkál-tó felé, hogy felkeresse a szabadságharc után elhurcolt honvédek leszármazottait – és megtalálta Petőfi Sándor sírját.

Nem akármilyen áldozat árán nyert jutalmat Barátosi, mert a 7000 km-es út szenvedésén túl még itthon is értetlenség és megvetés fogadta: csaló, szélhámosként fogadták és úgy kellett sírba szállnia, hogy egyetlen hivatalos szerv sem ismerte el felfedezésének jelentőségét, nemhogy megjutalmazta volna.

Szerencsénkre: szibériai utazásait naplóban örökítette meg, amelynek egy rövidített kivonata (még nem tudjuk milyen) kalandos úton a debreceni Déri Múzeumba került. Érthetetlen módon ezt az értékes, Barátosi saját kezével írt rövid naplót a múzeum elzárta a nyilvánosság elől. Dacolva az intézményi packázással és tekintettel a dokumentum fontosságára egy csellel megszereztem a másolatot és „Barátosi L. Lajos rejtegetett kéziratának leirata és másolata” címmel 2024-ben kiadtam.

Ekkor jelentkezett egy eddig számomra ismeretlen leszármazott, nem vér szerint, hanem Barátosi második feleségének unokája, aki igényt formált a kiadás jogára.

Nem volt egyszerű elsimítani jogvitából adódó félreértéseket, de az ügy fontosságát felismerve: békében zártuk le a történteket. De van a kapcsolatnak egy váratlan hozadéka.

A „fogadott” unoka elárulta, hogy rendelkezik

a nagypapa szibériai kalandjának részletes, naplószerű leírásával, ami még több fényt hozhat a Petőfi-sír megtalálására és a költő honvédtársainak rabságban töltött életére is.

Petőfi Sándor egyik Szibériában előkerült versszakaszában így ír: „Én vagyok az örök kérdőjel…”

Mégsem örök?...

II.

Dalmay Árpád: Vallanak a versek... Petőfi szibériai életéről

Eredeti cikk:

https://www.facebook.com/groups/563635400316128/posts/9855830681096507/

Ha egy halász, pásztor, festő vagy színész kiszakad környezetéből, akkor nem hagyja el – mint megunt ruhadarabot – megszokott, szeretett szakmáját, hanem megkeresi a lehetőségét a folytatásnak az új körülmények között is. Jöhet szembe betegség, rabság, bármilyen veszedelem – a szenvedély utat tör a külvilág megpróbálttásain.

El tudjuk képzelni Petőfi Sándort versek nélkül?

Ahogyan rövid élete során – szinte gyerekkorának kezdetétől – elkísérték a rigmusok, úgy a szibériai puszták is dalra fakasztották…

Természetesen azon a nyelven szólt, amelyen a környezete értette szavait, de hozzánk is szólt, késői utódokhoz. Milyen tragikus, hogy csak orosz verseit ismerhetjük, mert a nekünk szántakat, amelyeket egyik fogolytárs családja őrzött és adott át Barátosi Lénárt Lajosnak a múlt század elején – nos, azok elzárva vannak az MTA titkos fiókjában.

Most kézbe vehetjük Szibériában írott verseit, Dalmay Árpád fordításában és kiadásában.

---

Kapcsolódó cikkünk:

• Még mindig Petőfi nyomában – Gál Csaba küldeményei a Barátosi-hagyatékból (Varga Domokos György jegyzete)