Menekülés a menedzser-gyógyászatból

Eredeti cikk:

The Escape from Managerialist Medicine, By Aaron Kheriaty,   September 15, 2024  

Magyarul közzétette: PirosZöld

Akár a betegségekből profitáló Big Pharma befolyása, akár a kompromittált közegészségügyi ügynökségek, amelyeket éppen azok az iparágak irányítanak, amelyeket szabályozniuk kellene, akár a biológiai biztonságot biztosító állam, amely hajlamos egyik egészségügyi vészhelyzetről a másikra ugrani,

az orvostudományt most az a veszély fenyegeti, hogy több betegséget okoz, mint amennyit gyógyít!

Születésem évében, 1976-ban jelent meg Ivan Illich Orvosi nemezis című könyve, amely azzal a megdöbbentő állítással kezdődik:

"Az orvosi intézményrendszer az egészségre jelentett legnagyobb veszély!."

A könyv az iatrogén betegségek – vagyis az orvosi beavatkozások által okozott betegségek – járványát vizsgálja, amely a könyv megjelenése óta eltelt közel fél évszázadban csak súlyosbodot. Az iatrogenezissel foglalkozó jelenlegi kutatási irodalom nagy része az orvosi hibák problémájára összpontosít, és arra, hogyan lehet olyan rendszereket bevezetni, amelyekkel a hibák minimalizálhatók. Ezzel nyilvánvalóan fontos foglalkozni, de az orvosi hibák csak egy részét képezik annak a történetnek, hogy az orvostudomány hogyan árt nekünk.

Illich alaptézise az volt, hogy egyes rendszerek, köztük a mi egészségügyi rendszerünk is, csak addig javítják az eredményeket, amíg bizonyos iparosodott méretre, monopolizált hatókörre és a technológiai hatalom szintjére nem terjeszkednek.

Amint elérik ezt a küszöböt, ezek a rendszerek paradox módon – anélkül, hogy ezt akarnák – nem tehetnek mást, mint hogy kárt okoznak, és aláássák kitűzött céljaikat.

Illich "az orvosi fejlődés betegségét" korai stádiumában diagnosztizálta; szerintem ez a betegség mostanra elérte előrehaladott stádiumát.

A probléma politikai és nem pusztán szakmai: azt állította, hogy

"a laikus és nem az orvos rendelkezik a potenciális perspektívával és hatékony hatalommal, hogy megállítsa a jelenlegi iatrogén járványt." Valóban, "valamennyi mai szakértőnk közül az orvosok azok, akiket a legmagasabb szintű speciális inkompetenciával képeztek ki erre a sürgősen szükséges törekvésre."

A szervezett orvoslás mindig is gondosan őrizte tagságát és a szakmai kiváltságok monopóliumát, a vizsgálatok elrendelésétől a gyógyszerek felírásáig.

"Az egészségügyi ellátás feletti orvosi monopólium ellenőrzés nélkül terjeszkedett, és beavatkozott a saját testünkkel kapcsolatos szabadságunkba."[iii]

Korábbi könyvemben, Az új abnormális: A biomedicinális biztonsági állam felemelkedése címűben azt vizsgálom,

hogyan nyilvánult meg ez a tendencia a Covidra adott katasztrofális válaszunk során.

A probléma azonban nem korlátozódik a közelmúlt orvostörténetének erre az időszakára, és a katasztrofális közegészségügyi reakció csak tünete volt egészségügyi rendszerünk szélesebb körű problémáinak.

Az orvostudomány bajaira adott eddigi sikertelen válasz a menedzselés – több úgynevezett "szakértő" által végzett, felülről lefelé irányuló ellenőrzés – volt, de ez csak súlyosbította a válságot, amint azt egy korábbi bejegyzésemben kifejtettem. Hasonlóképpen, a több orvosi ellátás iránti igény paradox módon csak súlyosbítja a problémát. Ahogy Illich fogalmazott:

Az egészségügyi rendszer öngyógyítása csak kudarcot vallhat. Ha a véres leleplezések által pánikba ejtett nyilvánosságot arra kényszerítenék, hogy még inkább támogassa az egészségügyi ellátásban a szakértők feletti nagyobb szakértői ellenőrzést, az csak fokozná a betegellátást. Meg kell értenünk, hogy ami az egészségügyi ellátást betegségkeltő vállalkozássá tette, az éppen annak a mérnöki törekvésnek az intenzitása, amely az emberi túlélést az organizmusok teljesítményéből a technikai manipuláció eredményévé tette[iv].

Az egészségügyi ellátás professzionalizált, orvosvezérelt rendszere, amely egy kritikus határon túlra terjeszkedik, három okból okoz betegséget.

• Először is, egy túlságosan kiterjedt egészségügyi rendszer hajlamos olyan klinikai károkat okozni, amelyek végül meghaladják az előnyöket.

• Másodszor, a rendszer hajlamos rontani a társadalmat egészségtelenné tevő társadalmi körülményeket.

• Harmadszor, hajlamos kisajátítani az egyén öngyógyító erejét.

A megoldásnak ezért olyan politikai programot kell magában foglalnia, amely megkönnyíti az egészségügyért való személyes felelősség visszaszerzését, ésszerű korlátokat szabva az egészségünk professzionális irányításának.

Az orvostudomány megmentéséhez korlátozni kell az orvostudomány.

Furcsa módon nem több, hanem kevesebb professzionális egészségügyi ellátásra van szükségünk.

Az orvostudomány erőteljes, öncélú mítoszokat fejlesztett ki, hogy elrejtse ezeket a kényelmetlen igazságokat. De az iatrogén betegségek járványát már nem lehet tovább elrejteni; az emberek felébrednek, és rájönnek, hogy elvették tőlük az egészségük feletti hatalmat, és vissza akarják szerezni azt, amit átadtak egy hatástalan egészségügyi rendszernek, amely már nem szolgálja az igényeiket.

Az orvosok megdicsőült adatgyűjtő hivatalnokokká váltak, akik a számítógép képernyőjét bámulják a rendelőben, ahelyett, hogy szemtől-szembe állnának a beteggel.

A menedzserek által diktált kérdések sorozatát teszik fel, amelyeknek kevés vagy semmi közük a beteg fő panaszához. A páciensek úgy hagyják el ezeket a találkozókat, hogy zavarodottak, meg nem értettek és segítség nélkül maradnak.

Az orvostudomány ma már az ipari, nem pedig a személyes növekedést szolgálja.

Legfőbb célja nem az egészségügyi hatékonyság – az "áteresztőképesség" a kórházi adminisztrátorok kedvenc szava, akik Disneyland embermozgató technikáját másolják, hogy olyan forgóajtós rendszert hozzanak létre, amely az embereket segítség nélkül tologatja át. Az orvostudomány a testek hatékony és kiszámítható ellenőrzéséről szól, nem pedig a gyógyításukról.

Az orvostudomány sokáig eltúlozta hatékonyságát, bár ezeket a mítoszokat az orvostudomány és a közegészségügy történészei alaposan dokumentálták és megcáfolták. Elég néhány példa, bár ezeket még lehetne szaporítani.

Bár ma már antibiotikumokkal tudjuk kezelni, az orvostudomány nem gyógyította meg a tuberkulózist: 1812-ben New Yorkban a halálozási arány 10 000 emberre vetítve 700 volt; mire 1882-ben izolálták a kórokozó bacillust, a halálozási arány csaknem fele, 370 volt 10 000 emberre vetítve. Az első szanatórium megnyitásakor, 1910-ben ez az arány 180 volt, a második világháborút követően, de még a tuberkulózis elleni antibiotikumok kifejlesztése előtt 48 volt.

Az elmúlt száz év más fertőző betegségei, a kolerától, a vérhas és a tífusztól a diftériáig, a kanyaróig és a skarlátig, szintén tetőztek és csökkentek, eltekintve az olyan orvosi terápiáktól, mint az antibiotikumok vagy a vakcinák.[v] Ez a csökkenés elsősorban a jobb táplálkozásnak köszönhető jobb gazdaszervezeti ellenálló képességnek, másodsorban pedig a lakhatási és egyéb életkörülmények javulásának volt köszönhető. Más szóval, az eredeti hippokratészi orvosok két fő eszköze, akik elsősorban a dietetikára és a környezetre összpontosítottak, és csak másodsorban a gyógyszerekre és a sebészetre.

Ahogy Illich kifejtette:

"Az orvosok szakmai gyakorlatának nem tulajdonítható a halálozás vagy megbetegedés régi formáinak megszüntetése, és nem hibáztatható az új betegségek szenvedésével eltöltött élettartam növekedése miatt sem".

Ehelyett "az étel, a víz és a levegő, a társadalmi-politikai egyenlőség szintjével és a népesség stabilan tartását lehetővé tevő kulturális mechanizmusokkal korrelálva, döntő szerepet játszik abban, hogy a felnőttek mennyire érzik magukat egészségesnek, és hogy a felnőttek milyen életkorban hajlamosak meghalni."[vi]

A szegény országokban az alultápláltság, a gazdag országokban pedig az ultrafeldolgozott élelmiszereinkben lévő mérgek és mutagének a fő tényezők, amelyek hozzájárulnak a krónikus betegségek jelenlegi járványához.

Az Ozempic mindenkinek nem gyógyíthatja meg anyagcsere-bajainkat.

Az egészség nem olyan árucikk, amelyet tömegesen, mérnöki modell alapján lehet előállítani. Az orvostudomány menedzseriális forradalmát követve még az orvosi ártalmakat is deperszonalizálják, és ezáltal egy egyébként egészséges rendszer kisebb hibáiként utasítják el.

Az orvos által okozott fájdalom és gyengélkedés mindig is az orvosi gyakorlat része volt. A szakmai érzéketlenség, a hanyagság és a puszta hozzá nem értés a műhiba ősi formái. Azzal, hogy az orvos a személyesen ismert egyéneken mesterséget gyakorló kézművesből a tudományos szabályokat a betegek csoportjaira alkalmazó szakemberré vált, a műhiba névtelen, szinte tiszteletre méltó státuszra tett szert. Ami korábban a bizalommal való visszaélésnek és erkölcsi hibának számított, ma már racionalizálható a berendezések és a kezelők alkalmi meghibásodásaként. Egy komplex technológiai kórházban a hanyagság "véletlenszerű emberi hibává" vagy "rendszerhibává", az érzéketlenség "tudományos távolságtartássá", a diagnózis és a terápia deperszonalizálódása pedig etikai problémából technikai problémává változtatta a műhibát[vii].

Ezeket a károkat azonban nem lehet megoldani több technikai vagy irányítási intézkedéssel – ezek csak egy önerősítő visszacsatolási hurok révén súlyosbítják azokat a problémákat, amelyeket eredetileg is létrehoztak.

A megoldás csak akkor jöhet, ha az egyének újra magukévá teszik az egészségükért való felelősséget – amit Illich "az öngondoskodás akaratának nevez a laikusok körében" –, és ezáltal korlátozzák a rosszindulatú orvosi rendszerek kiterjedt ipari hatókörét.

Talán, hogy csak egy egyszerű példát említsek, el kellene törölnünk az "orvosi igazolást". Miért kellene az orvosoknak monopóliumot gyakorolniuk arra, hogy valakit betegnek nyilvánítsanak? Miért kellene az orvosilag kijelölt betegszerepen kívüli szenvedést, gyászt vagy gyógyulást a társadalmi deviancia egyik formájának tekinteni?

Kétségtelen, hogy korlátozott számú konkrét orvosi eljárás és egy maroknyi gyógyszer (talán néhány tucat, idővel bevált gyógyszer) rendkívül hasznosnak bizonyult. A tüdőgyulladás, a szifilisz, a malária és más súlyos fertőző betegségek antibiotikumai hatékonyak, ha körültekintően alkalmazzák őket, hogy ne szaporodjanak a gyógyszerrezisztens baktériumok. Az orvostudománynak megvannak az eszközei, és néha szükségünk van rájuk.

Árulkodó azonban, hogy a gyógyszeripari vállalatok szinte semmit sem fektetnek be az új antibiotikumok kutatásába és fejlesztésébe, mert egy egyszeri receptre kapható gyógyszer nem elég nyereséges.

Olyan krónikus állapotokra akarnak gyógyszereket, amelyeket gyógyszerekkel lehet enyhíteni, de nem gyógyítan.

A nem fertőző betegségek gyógyszereinek hatékonysága sokkal kevésbé volt lenyűgöző. Néhány rákszűrés és terápia javította a túlélési eredményeket, de a rákos megbetegedések aránya a környezeti tényezők miatt továbbra is emelkedik.

A leghatékonyabb gyógyszerek némelyike kellően biztonságos ahhoz, hogy recept nélkül vagy a gyógyszerallergiák vagy nyilvánvaló ellenjavallatok egyszerű szűrését követően elérhetővé lehessen tenni őket. A legjobb orvosi eszközeink közül néhányat deprofesszionalizálni lehet. A szervezett orvostudomány és az orvosi társaságok, köztük az AMA, hevesen ellenálltak az ilyen javaslatoknak, mivel

céljuk az orvosi monopóliumok fenntartása és az orvosok anyagi érdekei érdekében való lobbizás.

Az orvoslásba való befektetésünk – a GDP kétszeresét költjük az egészségügyre, mint bármely más nemzet, és rosszabb eredményeket érünk el, mint a legtöbb fejlett ország – azonban

az orvosokat gazdagítja, de egyértelműen nem javítja az egészségügyi eredményeket.

A huszadik század végi orvos az első foglalkozás, aki monopolizálta az egészségügyet"[viii], és nem tudta teljesíteni a feladatát.

Itt az ideje, hogy decentralizáljuk ezt a monopóliumot. Az egészségügyi rendszerünk szükséges "műtétje" fájdalmas lesz, és a berögzült érdekek ellenállásába fog ütközni. De itt az ideje, hogy mi elvégezzük a vágást.

Költséges orvosi bürokráciáink a modern társadalmi rendszerek által tönkretett emberi testek – megagépünk emberi összetevőinek – javítási és karbantartási szolgáltatásait hangsúlyozzák.[ix] Az orvosok autószerelőkké válnak olyan autókhoz, amelyek motorjait krónikusan vörös fordulatszámra kényszerítik, könyörtelenül túllépve a tervezett határaikon. Nekünk, orvosoknak azt mondják, hogy nyissuk ki a motorháztetőt és javítsuk meg őket, hogy ezeket az autókat – ezeket a lerobbant testeket – visszavezessük egy olyan versenypályára, amelyre soha nem is tervezték őket. A javítási és karbantartási szolgáltatások méltányosabb nyújtása nem fogja megoldani az alapvető problémákat:

a jelenlegi rendszer kudarcra van berendezkedve.

Az egészségügyi ellátás masszívan centralizált, még az olyan rendszerekben is, mint az Egyesült Államoké, amelyek nem államosítottak, és nem is egyetlen állami befizetőre épülnek.

Az egyetlen kiút ebből a zsákutcába vezető aporiából a decentralizáció. Adjuk vissza az embereknek a szuverenitást és a felelősséget a saját egészségükért, és adjunk nekik olyan módokat az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésre, amelyek nem teljesen az orvosi kapuőrökre támaszkodnak.

Az MRI-t ugyanúgy értékelem, mint más orvos, de az általánosan elérhető D-vitamin többet tenne a nemzet egészségéért, mint az összes drága MRI-szkennerünk, és a költségek töredékéért.

Ahogy Illich fogalmazott:

"Minél több időt, fáradságot és áldozatot fordít egy népesség az orvostudomány mint árucikk előállítására, annál nagyobb lesz a melléktermék, nevezetesen az a tévhit, hogy a társadalomnak van egy elzárt egészségkészlete, amelyet ki lehet aknázni és értékesíteni lehet."

Az egészséget lehet művelni, de nem lehet megvásárolni. Az egészségügy olyasvalami, amit az ember tesz, nem pedig olyasvalami, amit piacra dob vagy megvásárol.

A jelenlegi rendszerünk azonban inkább az egészségügyi ellátás fogyasztására nevel bennünket, mintsem az egészséget elősegítő cselekvésre; sőt, maga az egészségügyi rendszer is korlátozza autonóm cselekvésünk körét.

A csak receptre kapható gyógymódok sokak számára gyakorlatilag elérhetetlenné válnak a betegek és családok számára, akik hozzászoktak ahhoz, hogy magukról és szeretteikről gondoskodjanak.

A legtöbb egészségügyi reformstratégia kudarcot vall, mert túlságosan a betegségre összpontosít, és túl kevéssé a környezet – a túlságosan feldolgozott élelmiszerek, a mérgek, a fejlett ipari társadalmak stresszt okozó igényei – megváltoztatására, amely az embereket elsősorban megbetegíti. A közegészségügynek foglalkoznia kell ezekkel a súlyos problémákkal. A gyógymód azonban nem a több környezetmérnökség, sem pedig az embereknek a betegséget okozó környezethez való alkalmazkodására irányuló több emberi mérnöki erőfeszítés.

"Egy olyan társadalom, amely a tervezett tanítást az autonóm tanulás fölé helyezi, csak arra taníthatja az embert, hogy tartsa meg a mérnöki helyét"[xi],

ami csak súlyosbítja a problémáinkat. Az emberek ugyanis nem fogaskerekek egy megtervezett gépezetben. A túlságosan iparosított orvostudomány problémáit nem fogja megoldani az iparosított közegészségügy.

Az orvosi ellenőrzések további növelése nem megoldás a bajainkra, mert ezek csak súlyosbítják az iatrogén ártalmakat.

Nem engedhetjük meg, hogy az egész világ egyetlen hatalmas kórházzá váljon – ez nem az egészség, hanem a fehér köpenyes orvos-terapeuták elitje által irányított disztópikus totalitarizmus receptje,

ahol az altatott betegek magányosak, passzívak és impotensek lesznek. Sajnos ma már sokan megtapasztalják a tehetetlen szabadságtalanságnak ezt az állapotát – amit Illich "kötelező túlélésnek nevez egy tervezett és megtervezett pokolban"[xii] –, ahol az ember betegsége csak rosszabbodik.

Ehelyett a decentralizált, kis léptékű kezdeményezések felé kell fordulnunk, amelyek autonóm módon, az orvosi hatalom menedzselt rendszereitől függetlenül működnek.

Az öngyógyítás éppúgy lehetséges, mint az önképzés,

anélkül, hogy a nagyobb léptékű szervezett orvoslás vagy oktatási intézmények tagadhatatlan előnyeit elvetnénk – mindaddig, amíg ezek a megfelelő keretek között maradnak.

Az emberi természet – technokrata lázálmainkkal ellentétben – nem végtelenül rugalmas, hanem eredendő korlátai vannak, amelyeket az orvostudomány soha nem fog legyőzni, bármilyen erősek is legyenek technikai eszközeink.

Egészségügyi problémáink megoldásához az kell, hogy az egyének és kis közösségek számára biztosítsuk a szükséges eszközöket nemcsak a gyógyuláshoz, hanem ahhoz is, hogy megbirkózzanak a fájdalom, a károsodás és az esetleges halál elkerülhetetlenségével. Egy elromlott, menedzselésre épülő rendszertől való függőség csak rontani fogja egészségünket.

"A lázadás és a kitartás képessége – írja Illich –, a makacs ellenállás és a lemondás az emberi élet és az egészség szerves részei."[xiii]

Ahogy az ókori görög tragédiák tudták, az önhittség bukást hoz. Minden olyan orvostudomány, amely nem fogadja el a racionális önmérsékletet – amely nem teszi meg a szükséges megszorításokat –, a végén több kárt okoz, mint gyógyulást. Az egészség többnyire olyasvalami, amit az ember a támogató család és közösség kontextusában tesz, nem pedig olyasmi, amit külső szereplők adnak meg neki. Az orvosoknak és a modern orvostudomány kapcsolódó technológiáinak támogató szerepet kell játszaniuk egy józan és humánus egészségügyi rendszerben, de nem ők a főszereplők az egészség és az emberi boldogulás drámájában.