Mi áll az állatok rituális lemészárlásának a hátterében? Az állomány kiirtása soha nem volt hatékony a járványok elleni küzdelemben!

Forrás:

Szakács Árpád hír/háttér csatornája

https://www.szakacsarpad.com/p/mi-all-az-allatok-ritualis-lemeszarlasanak-hattereben

Részleges utánközlés a szerző hozzájárulásával.

Az állatállomány válogatás nélküli lemészárlása nemcsak erkölcsi, etikai aggályokat vet fel, hanem olyan kérdéseket is, amelyeket sem a média, sem az úgynevezett értelmiségi oldal, de maguk az állatorvosok sem tesznek fel.

A kilátástalan helyzetbe került gazdák, az ezerszámra lemészárolt szarvasmarhák, juhok, kecskék, sertések kiirtásának véres valósága egy olyan riasztó jövőképet vetít előre, amely arcul fogja verni a legelkábítottabb tömegembert is. Ismét egy járványnak nevezett esemény keretében hoznak valakik beláthatatlan következményekkel járó döntéseket, mint a Covid időszakában. A félelem terrorjának a légkörében ugyanaz a médiagépezet ontja az embereket félrevezető gátlástalan hazugságcunamit, mint a Covid idején. Ugyanaz a politikai elit került ismét a hazugságfolyam gátjára, amelyik a Covid alatt már bizonyította: gátlástalanságban, kegyetlenkedésben nem ismer határokat.

Éppen ezért, nekünk, a gondolkodó maroknyi kisebbségnek megint az a feladat jutott, hogy nemzetünk lelkiismeretének apró kis gyertyalángját megpróbáljuk életben tartani.

Az állatállomány egy részének brutális és kegyetlen elpusztítása a száj- és körömfájás járvány keretében zajlik. Ahol a legkisebb jele is feltűnik a megbetegedésnek, minden állatot kiirtanak, még a környékén is annak a helynek, ahol felbukkan az úgynevezett vírus.

Az elmúlt napokban mintegy 1000 cikket, tanulmányt olvastam el az elmúlt 200 év újságjaiból, szaklapjaiból. Arra voltam kíváncsi, hogy az emberiséggel évszázadok óta együtt élő betegség ellen milyen módszerekkel védekeztek korábban a tudósok,

főleg a XX. század folyamán, amikor alaposabban megismerték ennek a kórnak a működését. A száj-és körömfájás járványa ugyanis 4-10 évenként szinte mindenhol feltűnt a világban, helyenként változó pusztítást okozva. Így a tudósoknak a világ minden táján volt alkalmuk tanulmányozni a járvány lefolyását, ezernyi próbálkozás keretében igyekeztek ellenszert találni az állatokat tizedelő kórra.

Ám akármibe is fogtak, bármennyi vakcinát fejlesztettek, egyik sem ért el eredményt, a betegség újra és újra megjelent, kiirthatatlannak bizonyult, akárcsak az emberek életéből az influenza.

Tele van az egész XX. századi sajtó a témával foglalkozó, a járványokról beszámoló írásokkal. Én döntően a Magyar Állatorvosok Lapja, a Magyar Mezőgazdaság, a Kistermelők Lapja, az Állatorvosi Kamarai Hírek, a Szövetkezet, a Katasztrófavédelem és a Köztelek című mezőgazdasági szaklap írásaira támaszkodtam.

Azt szerettem volna megtudni, hogy a hatóságok korábban is ugyanezt a válogatás nélküli öldöklést választották-e a betegség megfékezésére, mint napjainkban.

Egyáltalán honnan ered ennek a gyakorlatnak az elmélete, ami az elmúlt 20 évben teljesedett ki Magyarországon is: ha felüti a fejét egy ragályos betegség, válogatás nélkül kiirtják az egészséges állatokat is.

Vajon ugyanez történt a korábbi évtizedekben is?

Tehát kerestem az érveket és azokat a példákat, amelyek az elmúlt száz évben olyan drasztikus lépéseket támasztottak alá Magyarországon, mint egyes térségek teljes állatállományának a kiirtása, adott esetben több ezer szarvasmarha leölése. És képzeljék el, nem találtam ilyet!

A XX. század folyamán a betegség elleni küzdelemben ugyanis két elmélet mellé csoportosultak a tudósok. Valóban, ezek közül az egyik a drasztikus megoldás, az adott térség teljes állatállományának a megsemmisítése.

Az állatorvosok másik köre viszont az óvatos beavatkozást részesítette előnyben, és csak indokolt esetben, a súlyosan beteg állatok levágását tartották elfogadhatónak. Szerintük a kórral szemben nem lehet mást tenni, mint szétválasztani a beteg és az egészséges állatokat, fertőtlenítést és karantént alkalmazni, és megvárni a betegség lefolyását.

Ha időben felismerte a gazda a járvány megjelenését, minimális veszteséggel megúszta a betegséget, az állatai pedig, amelyek túlestek rajta, immunissá váltak a kórokozóval szemben.

Ennek az eljárásnak tulajdonképpen régi, évszázados tapasztalatokra épülő hagyománya volt. Sőt ennek szellemében fogadták el az 1887-es állategészségügyi törvényt, amely kiemelten foglalkozik a járványok esetén alkalmazott eljárásokkal.

Ebben is a védekezés legfontosabb eleme a karantén, indokolt esetben pedig a súlyosan beteg állat levágása.

Sehol sincs szó egészséges állatok, teljes állományok válogatás nélküli megsemmisítéséről, és ez később is így volt.

Indokolt is volt ezt szabályozni, mert a Köztelek című szaklap 1892-ben a száj- és körömfájást a mezőgazdaság egyik legnagyobb problémájának nevezte. 1890-re mintegy félmillió szarvasmarha és 300 ezer darab sertés és juh betegedett meg. Az írást Fein Dávid, Békés vármegyei főállatorvos jegyezte.

Az összesítésből kiderült, az állatok kis része pusztult el, inkább a betegség elleni küzdelem volt az, ami sok költséget jelentett. A megoldás itt is egyértelmű volt: a karantén. Idézem:

“Az eddig felsorolt esetek, amelyekhez még kötetekre menő adatokat tudnánk csatolni, azt hiszem eléggé bizonyítják, hogy a ragadós száj és körömfájás direkt fertőzés, beteg állatokkal vagy ezek termékeivel való érintkezés útján terjed. Természetes, hogy a védekezés e betegség és járvány ellen éppen ebből kifolyólag abban kell hogy álljon, hogy lehetőleg kerüljünk minden, bármilyen jelentéktelennek látszó érintkezést beteg, vagy a betegség gyanújában álló állatokkal vagy ezek termékeivel. S hogy a védekezés ilyen módja eredménnyel jár, legjobban bizonyítják azon megnevezhető esetek, hogy mindenütt ott, ahol az egészséges területen levő állátokkal beteg állat nem érintkezett, ilyen helyeken mindenütt sikerült a betegség fellépését megakadályozni. De még olyan helyeken is, ahol a járvány fel lépése konstatálva lett, sikerült a járványt elfojtani, továbbterjedését megakadályozni olyan módon, hogy a beteg állatok azonnal el lettek különítve s a legélesebb, a legszigorúbb felügyelet lett elrendelve, hogy az ilyen beteg állatokkal senki és sehogyan ne érintkezzék.”

(...)

120 éves tapasztalat alapján kijelenthető, ez nem működik, de valakik valamiért újra és újra erőltetik. Magyarország korábban egy másik utat választott a járványkezelésben, de ez az elmúlt évtizedekben visszatért ahhoz, ami már 1906-ban és az 1920-as években is megbukott, és amelyet az állatgyógyászat nemzetközi hírű korábbi kutatói kifejezetten nem javasoltak.

Vajon hogy vált ismét elfogadott eljárássá az egészséges állatok kiirtása, ez a barbár, kegyetlen, kíméletlen és velejéig aljas módszer? És ebben az ügyben is Angliába kell visszamennünk, a Gerry Docherty és Jim Macregor által megírt Titkos Elit fészkébe, a globális átalakulás e sátáni világába. És most idézek Thierry Baudet A Covid rulett - A globalista hatalomátvétel és a Nagy Újraindítás című könyvéből...

(...)

A teljes cikk itt olvasható:

https://www.szakacsarpad.com/p/mi-all-az-allatok-ritualis-lemeszarlasanak-hattereben