Mi van, ha Trump vámjainak valóban van értelme?

Eredeti cikk:

What If Trump’s Tariffs Actually Make Sense?, By Igor Makarov

Schiller Mária küldeménye

Rendetlenek, kockázatosak és népszerűtlenek – de egy nagyobb, okosabb terv részei lehetnek

Igor Makarov, a Higher School of Economics (HSE) docense, az Éghajlatváltozás Gazdaságtani Kutató- és Oktatási Laboratóriumának vezetője, a HSE Kortárs Világgazdaság című folyóiratának főszerkesztője

Hadd játsszam egy percre az ördög ügyvédjét. Nem azért vagyok itt, hogy megvédjem Donald Trump elnök vámjait. De szeretnék visszavágni annak, ahogyan a körülöttük folyó beszélgetés gyakran kibontakozik ‒ egy önelégült „nos, ez egyszerűen hülyeség” elutasítva őket, anélkül, hogy figyelembe vennénk a tágabb gazdasági összefüggést, akár otthon, akár globálisan.

Igen, Trump gyakran csípőből lő. Nyíltan hazudik, beszédében újonc hibákat követ el, és a részleteket is elszúrja.

De a harsányság mögött meglepően koherens stratégia húzódik meg ‒ olyan, amelyet nem bolondok raktak össze.

Nem kell egyetérteni vele, hogy legalább megpróbáljuk megérteni, mi is ez.

Nem állítom, hogy mindenre tudom a választ (őszintén szólva, gyanakszom mindenkire, aki azt állítja, hogy valóban érti, mi zajlik Trump fejében), de én így látom.

Amit a globális egyensúlytalanságokról tudni kell

A globális kereskedelmi egyensúlytalanságok alapvetően a nemzeti megtakarítások és beruházások közötti eltérésekből adódnak. Az olyan országokban, mint Kína, Németország, Japán és a nagy olajexportőrök, a megtakarítások általában meghaladják a hazai beruházásokat ‒ a tőkének valahová mennie kell, ezért külföldre áramlik. Ez külkereskedelmi többletként jelentkezik.

Az USA-ban ez fordítva van. Az amerikaiak kevesebbet takarítanak meg, mint amennyit befektetnek, és a hiányt a külföldi tőke pótolja. Ez kereskedelmi deficitet eredményez.

Hogyan jutottunk idáig?

Az exportvezérelt gazdaságok (Kína, Németország, Japán) évtizedek óta olyan politikát követnek, amely a jövedelmet a háztartásoktól ‒ amelyek nagyobb valószínűséggel költenek ‒ a vállalatok és a kormányzat felé tolja el, amelyek inkább megtakarításra hajlamosak. Ez mesterségesen növeli a nemzeti megtakarítási rátát. Mivel azonban ezeket a megtakarításokat nem lehet mind belföldön befektetni, a többlet tőke külföldre áramlik.

Ennek nagy része ‒ évente nagyjából egy billió dollár ‒ az USA-ban köt ki. Ennek két fő oka van:

• Az amerikai gazdaságot úgy építették fel, hogy a fogyasztást ösztönözze, ne pedig a megtakarítást.

• Bizonytalan időkben pedig a befektetőkön és a kormányokon át mindenki a dollárhoz menekül ‒ ez még mindig a világ biztonságos menedéke.

Miért jelent ez problémát az USA számára?

Rövid távon talán nem tűnik problémának. Az USA gazdasága továbbra is erős. Senki sem kongatja a vészharangokat. De a felszín alatt az egyensúlytalanságok felhalmozódnak: A tartós kereskedelmi deficit, a növekvő államadósság és az emelkedő kamatlábak veszélyes elegyet alkotnak. Ahogy a hitelfelvétel egyre drágul, úgy válik egyre nehezebbé az adósságszolgálat.

Ráadásul Kína lelassította a belső fogyasztás fellendítését, és Európa gazdasági gondjai még több tőkét terelnek az USA-ba. Ez csak tovább mélyíti az egyensúlyhiányt.

Trump tudja, hogy a politikai órája ketyeg ‒ a félidős választások a sarkon vannak. Ha cselekedni akar, akkor most kell cselekednie.

Milyen lehetőségei vannak?

Hogyan növelheti az USA a megtakarításokat, csökkentheti a kereskedelmi deficitet és csökkentheti a hosszú távú kamatlábakat? Elméletben többféle kar is van:

• A kormányzati kiadások csökkentése ‒ Trump ezt szorgalmazta (nézze csak meg a DOGE és mások munkáját).

• A társasági adók csökkentése és az iparba való beruházás ‒ az első növeli az egyenlőtlenséget, a másodikat pedig nehéz megvalósítani egy polarizált politikai rendszerben. Mégis, mindkettőre törekednek, részben vámok révén.

• A tőkebeáramlás korlátozása ‒ politikailag mérgező.

• A dollár globális tartalékvaluta szerepének csökkentése ‒ nehéz egyoldalúan végrehajtani, és potenciálisan destabilizáló hatású.

• Vámok kivetése ‒ ez politikailag a legkönnyebb, és Trump egyértelműen ezt választotta.

Az én tippem? A vámok csak a lándzsa hegye. A szélesebb körű terv valószínűleg mind az öt megközelítés egy-egy darabját tartalmazza.

Jogos kritikák

A kritikák mégis valósak ‒ és sok esetben jogosak.

Először is: Miért használja Trump az országok vámszintjeinek egy átgondolatlan, anekdotikus táblázatát, hogy igazolja intézkedéseit? Ahogy Olivier Blanchard megjegyezte, mindannyian kereskedelmi deficitet termelünk a pékünkkel és többletet a munkaadónkkal. Nemzetközi szinten ugyanez a helyzet.

Minden kétoldalú kereskedelmi kapcsolatot „egyensúlyba hozni” nem csak naivitás, hanem teljesen célt téveszt. De Trump nem feltétlenül a kereskedelem egyensúlyát próbálja megteremteni; ő tárgyalni próbál.

Az amerikai piac olyannyira kritikus jelentőségű sok ország számára, hogy Trump úgy tűnik, hogy az ahhoz való hozzáférést engedményekért cserébe kihasználja. Ha már úgyis megemeli a vámokat, miért ne csikarhatna ki belőle némi extra előnyt?

Másodszor: Egyesek arra figyelmeztetnek, hogy ez globális válsághoz vezethet. Az 1930-as Smoot-Hawley vámtörvényre mutatnak rá, amelyet sokan a nagy gazdasági világválság elmélyüléséért okolnak. De ne egyszerűsítsük le a történelmet. Akkoriban az USA kereskedelmi többlettel, fogyasztási hiánnyal és féktelen túlberuházással rendelkezett ‒ a vámok csak rontottak a helyzeten. Ma az USA-nak éppen az ellenkezője a problémája.

Ennek ellenére nem zárhatjuk ki a katasztrófát. Minden attól függ, hogyan alakul a kereskedelmi háború.

Gyanítom, hogy a vámok egy jó részét végül a tárgyalásos megállapodások részeként visszavezetik. És még ha ez nem történik is meg, a kezdeti fájdalom a legsúlyosabban az olyan többletet termelő országokat fogja érinteni, mint Kína, Németország, Japán, Dél-Korea ‒ és igen, Oroszország. Az USA érezné meg utoljára a hatást.

Még az is reális lehetőség, hogy az USA, miután globális válságot vált ki, erősebb pozícióból kerülhet ki.

De az infláció nem vicc

A legnagyobb közvetlen kockázat az infláció ‒ és talán még a stagfláció is. Trump azzal érvel, hogy a hazai termelés fel fog pörögni, hogy kielégítse a keresletet és kordában tartsa az árakat. Én szkeptikus vagyok. A termeléshez idő kell. Az áremelkedéshez nem.

És még mindig túl sok mindent nem tudunk:

• Mennyire függnek az amerikai vállalatok a külföldi alkatrészektől?

• A jövőbeni infláció mekkora részét teszik ki az importált alkatrészek és anyagok?

• A hiánycsökkentési terv többi része valóban megvalósul-e?

• És hogyan fognak a globális deflációs erők ‒ a nem amerikai piacokon felesleges árucikkek dömpingje ‒ kölcsönhatásba lépni az emelkedő hazai árakkal?

A végeredmény

Trump szerencsejátékot játszik ‒ nagyban. A vámok tompa és hatástalan eszközök. Ezt a közgazdászok is tudják. Ezért van az, hogy oly sokan közülük kiakadtak.

De ez valójában nem a vámokról szól. Hanem arról, hogy megpróbáljuk átalakítani azt a gazdasági modellt, amely szerint az USA ‒ és a világ ‒ az elmúlt 30, sőt 80 évben működött.

Ez merész. Veszélyes. Nem hiszem, hogy indokolt. De nem is őrültség.

---

DeepL.com-fordítás (VDGy)