Múltbanéző hallgatás (Fuksz Sándor jegyzete)

Sok mindent kibeszéltünk már, megneveztük a zsarnokokat, fejet hajtottunk az áldozatok előtt, csak az egyik legtisztább szabadságharcunk méltatlanul elfelejtett (letagadott), a hazából életük végéig kiűzött, szenvedő honvédekről hallgatunk a mai napig.

Ennek az emlékezetvesztésnek az „élharcosai” éppen azok, akikre a múlt megismerését bízta népünk: a történészek!

És azok fogják be a szemüket, fülüket, akiktől elvárnánk a „SZÉGYEN!” harsogását és a költőtárs védelmét: az irodalmárok, a XX. és a XXI. század költői.

Amikor az orosz cár és Ferenc József megállapodott 1849-ben a rebellis magyar honvédek deportálásában – olyan távoli vidékre, ahonnan nincs visszatérés –, csak remélhették, hogy az utókor sohasem szerez tudomást erről a minden hadijogot sértő egyezségről… Arról azonban nem is álmodhattak, hogy a szabad, független Magyarország hivatalosságai fogják elhazudni a szabadságharc hőseinek meghurcoltatását.

Pedig még törvényt is alkotott a magyar országgyűlés, amelyben rögzíti a szabadságért harcoló áldozatok emlékének tiszteletét. De úgy látszik a Habsburg és orosz bűnök elkövetői nagyobb védelem alatt állnak…

---

Kapcsolódó cikkünk:

• Oláh András–Gál Csaba: Petőfi utolsó verse – Dalmay Árpád: Vallanak a versek...