Naplóbölcsességeim – 20.
20.
Patakparton tapasztott sárkonyha, földig
hajló fűzfaágon hintázó gyerekek,
dombtetőn kiserdő titokzatos zaja,
réti virágok, zsongás, ökörnyálas ősz.
Udvarunkon tyúkok káricálnak, szekér
elé fogok két tehenet, egyik nyakát
húzom járomba egyedül, s küzdve a
másikkal, fejét ágaskodva felérve.
Trágyadombillat, forróság, pincehideg.
Emlékek serege, ha behunyom szemem,
s milliárdos mezőnyből az jön közelebb,
éles képpel, ami fontosabb volt akkor.
Nem alvási álom, nem is álmodozás,
egy-egy szüntelenül felvillanó múltkép,
sőt az élet alig áll másból, kivéve,
amikor csinálsz épp valamit, vagy beszélsz.
De még beszéd közben is, mert minden mondat
mögött ott mosolyog valami esemény,
tárgy, személy vagy történés a természetben.
Szinte el kell hessegetni őket: jusson
erő s kedv a saját mostani időnkben
a képzelőerő működtetésére
cselekvés és gondolkodás közben, ámde
újra villódzni kezd képi múlt s jelen.
A jövő ritkábban lép be, lottóötöst
nyerten meg tilos képzelődni, vágyódón
megidézni kívánt eseményt: hívó
szóra, tettre hamarabb bekövetkezik.
Nincs erre recept vagy tanács, bátortalan
s bátran minősítve, megtévesztjük magunk,
mert múltképek nélkül még jelen sincs, nemhogy
beteljesülő sors előkészítése.
Comments