Naplóbölcsességeim – 59.

59.

Alacsonyodik a nyár heve,

kiömlik a zsákba a termés,

búcsúzik a fától levele,

téli álmot keres a kertész.

A szüret lelki szabadalom,

sajtolt sóhajokból lesz csoda,

vágy-magot zúz az imamalom,

kisül kenyere, s kiforr bora.

De ez nem igaz! Nem teljesül

ebből már semmi: a népdalba

foglalt világból. Helyén feszül

fojtott düh, gyengeség lép hadba.

Valamit végleg elrontottunk,

úgy esünk be este az ágyba,

kicsúszott kezünkből a sorsunk,

függőségét tagadni gyáva

legtöbbünk, pedig veszteséget

termel a fékevesztett élet,

kisebb élményt és nyereséget,

állandó ismétlődést kéret

ki magának, alig hoz újat,

de mint ismeretlen jön eléd.

Ne kérj ebből! Valld be, hogy untat!

Úgy léphetsz ki, kimondod: elég!