Naplóbölcsességeim – 9.
9.
A világ létét állítani éppoly értelmetlen,
mint nemlétét, mert az értelem találja ki
mindkettőt, létezést, létmódokat helyezve
a létbe, azaz a világba, s így a kettő egy.
Hogy ezen világ létezik, azt kétségtelen
bizonyossá saját létezésünk teszi, még
pedig a testi mivoltunk állandó tudata,
és maga ez a testi környezet itt: ez az ez.
Ám ilyen állításokat lelkünkkel teszünk,
összhangban mindenki másnak lelkével,
ezért: lelkünk nélkül nem lenne a világ
sem? Honnan tehát a lélek? Ez a kérdés.
Van-e egyáltalán, vagy az csupán olyan,
olyan világállapot megnyilvánulás, ami
magyarázatára nem elegendő tudásunk?
Van-e magyarázata a lelki jelenségnek?
Ha nincs, akkor kell-e? Vagy a minden
visszafordul ez a mi létalakzatok alapját
adó létünkhöz mint világmindenséghez?
De attól még, hogy a világnak nem kell
magyarázat, magyarázatunk, az értelem,
tudás a lelki lényegünk marad, sőt benne
találjuk magunk értelmét szellemiségként
megalapozottnak. S ez már egy másik ez,
közelebb hozzánk, mint az ujjunk hegye,
amely testeket tapogat, mert lelki tényeket
lát, tapint ki, gondol el, korábban minden
tudatos érzékelésnél: észlelésünk vagyunk.
S míg hozzátesszük magunkat a világhoz,
eme kettősség két oldala vagyunk, s ha még,
vagy már nem vagyunk, e kettősség fennáll,
ha csak lehetőségként vagy emlékként is,
de valóságosan: azt, őt istennek mondjuk.
Comments