Naplóbölcsességeim – 9.

9.

A világ létét állítani éppoly értelmetlen,

mint nemlétét, mert az értelem találja ki

mindkettőt, létezést, létmódokat helyezve

a létbe, azaz a világba, s így a kettő egy.

Hogy ezen világ létezik, azt kétségtelen

bizonyossá saját létezésünk teszi, még

pedig a testi mivoltunk állandó tudata,

és maga ez a testi környezet itt: ez az ez.

Ám ilyen állításokat lelkünkkel teszünk,

összhangban mindenki másnak lelkével,

ezért: lelkünk nélkül nem lenne a világ

sem? Honnan tehát a lélek? Ez a kérdés.

Van-e egyáltalán, vagy az csupán olyan,

olyan világállapot megnyilvánulás, ami

magyarázatára nem elegendő tudásunk?

Van-e magyarázata a lelki jelenségnek?

Ha nincs, akkor kell-e? Vagy a minden

visszafordul ez a mi létalakzatok alapját

adó létünkhöz mint világmindenséghez?

De attól még, hogy a világnak nem kell

magyarázat, magyarázatunk, az értelem,

tudás a lelki lényegünk marad, sőt benne

találjuk magunk értelmét szellemiségként

megalapozottnak. S ez már egy másik ez,

közelebb hozzánk, mint az ujjunk hegye,

amely testeket tapogat, mert lelki tényeket

lát, tapint ki, gondol el, korábban minden

tudatos érzékelésnél: észlelésünk vagyunk.

S míg hozzátesszük magunkat a világhoz,

eme kettősség két oldala vagyunk, s ha még,

vagy már nem vagyunk, e kettősség fennáll,

ha csak lehetőségként vagy emlékként is,

de valóságosan: azt, őt istennek mondjuk.

---