Nemetz Tibor matematikus rovológiai jelentőségű valószínűségszámítása (Varga Géza írása)

1. ábra Egy Nemetz Tibor által írt tankönyv

Évtizedek óta minden előadásomon, amikor a székely írásjelek időben és földrajzilag is távoli párhuzamairól beszélek, hálával és köszönettel említem meg Nemetz Tibor matematikus nevét egy általa elvégzett valószínűségszámítás miatt. Azt a kérdést döntötte el ugyanis ez a számítás, hogy rokonságban vannak-e a sumer és az indián jelek a székely rovásjelekkel, vagy sem. 

Az interneten az alábbiakat lehet megtudni Nemetz Tiborról: Balatonújlak, 1941. ápr. 12. - Budapest, 2006. aug. 13. Matematikus, kriptográfus, egyetemi tanár. Szülőfalujából 1955-ben Csurgóra került gimnáziumba, ahol matematikatanára, Horváth Lajos szerettette meg vele a matematikát. Az ELTE matematika- fizika tanári szakán végzett. Negyedéves korában már publikálhatott két dolgozatot. Mindkettő megjelent a Matematikai Lapokban. Az információ elméletet választotta szűkebb kutatási területének. Ehhez alapvető volt a kombinatorika, valószínűség számítás, statisztika tanulmányozása. Kandidátusi és akadémiai doktori dolgozatai is ezekkel a témákkal foglalkoztak. Az MTA Matematikai Kutató Intézetének volt tudományos főmunkatársa és egyetemi tanár az ELTE Természettudományi Karának Valószínűségszámítási és Statisztikai Tanszékén. Aktívan figyelemmel kísérte a matematika, különösen a valószínűségszámítás és a matematikai statisztika középiskolai oktatását; oktatási konferenciákon vett részt, tanulmányokat publikált, tankönyveket írt ebben a témában. Összes publikációinak száma több, mint 100. 

 2. ábra Nemetz Tibor

Évtizedek kellettek ahhoz, hogy felmérjem annak az önzetlen és nemes segítségnek a tudományos jelentőségét, amit tőle kaptam, amikor a székely írás eredetének kutatásában szükségét éreztem egy kis matematikai támogatásnak. Eleinte csak azt gondoltam, hogy találkoztam egy derék emberrel, aki első szóra segített nekem egy valószínűségszámítás elvégzésével. Azóta tudom, hogy ennél jóval többről van szó: segítségével az írástudomány tett egy lépést előre.

A számítástechnikai tanulmányaim során engem is tanítottak valószínűségszámításra - igaz, nem sok eredménnyel. Csak annyit jegyeztem meg ezekből a tanulmányaimból, hogy mire is lehet használni. Úgy gondoltam ezért, hogy a matematikai feladattal érdemes szakemberhez fordulnom. Szerencsére, éppen a legkitűnőbb emberhez fordultam.

Ez a számítás azért bizonyult fontosnak a számomra, mert a mániám volt és maradt a székely rovásírás eredetének a kutatása s el kellett dönteni valamiképpen, hogy a székely jelek mindenütt megjelenő párhuzamai a véletlennek tulajdoníthatók-e, vagy a genetikus kapcsolatnak. Nemetz Tibor ezt egy érdekes alkalmazásnak tekinthette és szívesen segítette. 

 3. ábra Indián-magyar elemi jelpárhuzamok.

Az indiánok ősei még a kőkorban mentek át Amerikába

Amikor ‒ a sokat bírált szokásomnak megfelelően ‒ bejelentés és előzetes tájékozódás nélkül betoppantam a Matematikai Kutatóintézet lépcsőházába, az első szembejövő embert megtámadtam azzal a kéréssel, hogy segítsen nekem egy valószínűségszámítás elvégzésével. Mondanom sem kell, hogy Nemetz Tibor volt az, s ő a legtermészetesebb dolognak vehette, hogy egy utcáról belépő ismeretlen embernek (vagy inkább a tudományos haladásnak?) a rendelkezésére álljon.

Ma már ‒ a folyamatos áltudományos acsarkodás közepette ‒ az is nyilvánvaló, hogy ezzel akkor egy tudományos forradalmat hajtottunk végre. Nem a matematika számára volt ez jelentős lépés, hanem a magyar és nemzetközi írástörténet számára, mert az íráshasználat kezdetei kitolódtak általa a kőkorba.

A nyelvészek, régészek és történészek nem, vagy nem nagyon tanulnak matematikát és ezért azt nem is igen alkalmazzák ‒ pedig néha szükségük lenne rá. Ezért aztán ahogy nekem is hosszú idő szükségeltetett a számítási eredmény valódi jelentőségének megértéséhez (bár azt én kezdeményeztem), a "tudós világ" számára sem bizonyult ez gyorsan elfogadhatónak. Egészen pontosan: az akadémikus áltudomány nem hajlandó észrevenni az elvégzett valószínűségszámítás eredményét. A nagy tekintélyű és mellényű akadémikus meg professzor uraknak rangjukon aluli lehet az általam már levont konzekvenciák tudomásul vétele. 

Előzőleg átolvastam a rendelkezésemre álló írástani szakirodalmat, és nyolc szerző véleményét volt szerencsém megismerni, akik a különböző írásrendszerek közötti hasonlóságot a véletlennek tulajdonították (bár véletlen valójában nincs is, és a tudományban a véletlenre való hivatkozás súlyos illetlenség).

Levélben megkértem Lovász Lászlót, az MTA matematikus elnökét, hogy ugyan legyen szíves és ellenőrizze az általunk elvégzett valószínűségszámítást, az elnök úr azonban válaszra sem méltatott.

Nem azért kértem ezt, mert nem voltam biztos az valószínűségszámításunk eredményében, hanem azért, mert ha az MTA elnöke is elvégzi és ugyanarra az eredményre jut, akkor attól kezdve az akadémikus "tudomány" is elfogadta volna létező tudományos ténynek, és elkezdték volna felhasználni azt a székely írás eredeztetésekor. A Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk 1993-as megjelenése óta az akadémikus "tudomány" illusztris képviselőinek nincs komolyan vehető álláspontja a székely írás eredetéről. Például Róna-Tas Andrásnak 1996-ban az a véleménye, hogy a székely írás eredete tisztázatlan, ugyanabban az évben Sándor Klára is azt írja, hogy minden alapvető kérdés tisztázatlan. Horváth Iván pedig azt sugallta az ELTE honlapján megjelent tanulmányában, hogy a székely írás a humanisták kitalációja. Zsupos Zoltán ezzel szemben a germán rúnákból vezette le az írásunk eredetét (Valóság, 2017. augusztus). Azaz szabad a gazda, minden komolyan vehető alátámasztást nélkülöző kóbor ötletet közre lehet adni a "szakirodalomban". Ennek az akadémikus káosznak az eloszlatását segítené, ha a körön kívül végzett számításunk jelentőségét sikerülne megérteniük és az eredményét felhasználnák. Az MTA azonban ‒ a jelek szerint ‒ akkor sem hajlandó tanulni egy parasztlegénytől, ha arra beismerten rászolgálnak, mert csődöt mondtak. Az MTA elnöke nem válaszol.

A finnugrista blöff számára ‒ ha olyan kérdést tesznek fel neki, amelyiken csak rajtaveszthet ‒ aligha van járhatóbb megoldás a csendben maradásnál. 

Ugyan mégis ‒ morgolódhatnak magukban ‒ hogy jön ahhoz a puszták egyszerű gyermeke, hogy csak úgy a marhalegelőről beleszóljon a nagyok dolgába? Ha nincs tudományos fokozata a suttyónak, akkor hiába van igaza, az jottányit sem változtat az MTA, az ELTE és a hasonszőrű társaságok álláspontján. Hozzátehetjük: egy el nem túlzott becsületű világban. 

4. ábra Az 1993-ban megjelent Bronzkori magyar írásbeliség c. kötet, amelyben bejelentettem a közösen elvégzett matematikai valószínűségszámítás eredményét, a kötet ma is kapható a Püskinél

Csupán remélni lehet, hogy azért titokban mégis csak megvakarják a fejüket, hiszen a dolog (hogy ostobaságot beszélnek tudomány helyett) lassan kiszivároghat és egy idő után ez egzisztenciális problémájukká fajulhat. Ha például a választások előtt a pórnép rákérdez a hatalomra, hogy miért is tartjuk el ezt a tudósnak alkalmatlan társaságot, akkor a látszatintézkedések egyike lehet az akadémikus tudomány megújítása. Azaz ‒ ha ezt végiggondolják ‒ néhányan már sejthetik az akadémikus "tudomány" berkeiben is, hogy valamit mégis tenniük kellene (nem ezzel, hanem a mandátum lejártával van összefüggésben Lovász Lászlónak a jelen cikk megjelenését követően bekövetkezett lecserélése az MTA elnöki székében). Persze ennek a változó mondani- és tennivalónak a számukra veszélytelen formáját nem könnyű kitalálniuk. Nehéz ugyanis olyan megoldást találni, ami elkerülhetővé teszi a korábbi téveszmeterjesztés beismerését. Inkább lapulnak, mint az a bizonyos lepény az említett marhalegelőn.

5. ábra A neolitikus Tordos-Vincsa kultúra Winn által közölt jelkészletének

és a magyar jelkincsnek az egyezései

Amikor a közösen elvégzett valószínűségszámításunk "tudós világ" általi fogadtatásáról szeretnék beszámolni, akkor a társadalomtudományok képviselői és az akadémikus áltudomány posztjait bitorlók részéről csak a legelképesztőbb fogadtatásra tudok példát mondani. Előre kell bocsátanom ennek a magyarázatát is, mert e nélkül esetleg azzal vádolhatnak meg, hogy "savanyú a szőlő". Ez persze csak azoknak tűnhet jogosnak, akik nem a tudományos eredménnyel, hanem a hivatali előmenetellel és az egzisztenciális biztonsággal mérik a sikert. A tudományos eredményt ugyanis e téren (a székely írás eredeztetése szakterületén) nem az akadémikus "tudomány" könyvelheti el ‒ hála Nemetz Tibor segítségének.

Az olyan hazai oktatási intézményekben, ahol a régészet, nyelvészet és történelem szakokon ‒ a jelek szerint ‒ a valódi magyar magyar kultúra letagadása a legfontosabb vezéreszme, ezrével bocsátják ki a szakképzettnek gondolt "szakembereket". Ezek valójában egy tudományellenes agymosáson átesett, az önálló gondolkodásra csak csökkent mértékben képes, hazulról eleve magyargyűlölettel telve az útjukra bocsátott szellemi robotok (Veres Péter kutatásaiból tudjuk, hogy a kutatóknak is csak 4%-a kreatív). Ezek ‒ a rovológia terén ‒ nem képesek a tudományos párbeszédre, mert egyrészt a tudásuk is hiányzik hozzá, másrészt azonnal lelepleződne a prekoncepciójuk. Mindössze a legalább Zsirai óta kötelezővé vált "finnugrista szókincs" kiosztása a válaszuk a kritikára (a "dilettáns"-tól az "elmebeteg"-ig). Gondosan ügyelve arra, hogy a tudományos igényű párbeszédnek még a lehetősége se alakulhasson ki. A magyar kultúra letagadására képezték ki őket, s ezt a feladatukat sokuk szégyenletes alapossággal el is végzi.

Érthető, hogy ez a "tudós világ" nem tud hozzászólni a Nemetz Tibor segítségével elvégzett valószínűségszámításunk eredményéhez sem. Például ebből fakadó új tudományos axióma, hogy az indián népi jelkészlet és a magyar jelkészlet 23 elemi jele genetikai kapcsolatban van egymással (3. ábra). Ezt a bármikor ellenőrizhető tényt a tanult nyelvész, régész, történész szakemberek többsége képtelen elfogadni. Miért? Mert nem illik bele az egyetemről hozott hibás világképükbe, ahol ‒ a jelekből ítélve ‒ a matematika egy bizonytalan létjogosultságú függelékként lehetett tudomásul véve.

Amikor ezt a valószínűségszámításunkat elmeséltem egy nagy mellényű "szakértőnek" a neten, képes volt azt válaszolni, hogy ez egy tudománytalan nézet. Azt persze nem érezte hibának, hogy a kérdés érdeméhez hozzá sem szólt, csupán egy jelzőt osztott ki a prekoncepciói alapján. S persze nem is nézetről volt szó, hanem egy tény (az indián és a magyar jelkészlet hasonlóságának) felismeréséről.

Hogyan lehetne tudománytalan a nézet, amikor a matematika egy tudomány s ezt a számítást egy tudós végezte? ‒ kérdeztem vissza. Azt válaszolta, megrendíthetetlen magabiztossággal, hogy ez a matematika tudománytalan alkalmazása volt.

Mintha ilyesmi létezhetne. Mintha a tudományos eredményre, a legjobb szakember által, ellenőrízhető tények (létező jelhasonlóságok) alapján elvégzett korrekt valószínűségszámításra elegendő lenne puszta jelzőosztogatással válaszolni. Az a bajuk, hogy nyilvánvalóvá válhat a tévedésük. A prekoncepcióik semmit sem érnek, ködként foszlanak a semmibe egy korrekt és nyilvános párbeszéd esetén. Az így is nyilvánvalóvá lett, hogy az effajták számára ‒ a saját presztízsük mellett ‒ nem szempont az igazság, nem fontos a múlt megismerése. 

---

Irodalom

• Varga Géza: Magyar hieroglif írás, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017.

• Varga Géza: Különböző lineáris írásrendszerek hasonló jelei, in: Simon Péter ‒ Szekeres István ‒ Varga Géza: Bronzkori magyar írásbeliség, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1993.