Oláh András–Gál Csaba: Petőfi utolsó verse – Dalmay Árpád: Vallanak a versek...

Frissítve: 19:10

---

Úgy tűnik, leginkább a politika által még meg nem fertőzött művészlelkekben van elég érzékenység ahhoz, hogy felfogják s felettébb zavarja őket az az égbekiáltó kegyetlenség és igaztalanság, amint az utókor bánik el amúgy szeretett, sőt dicsőített költőóriásával, a magyar nemzet lánglelkű jelképével, örök szabadság- és szerelemvágya megtestesítőjével.

Márpedig Petőfi Sándor szibériai életének elhallgatása, megtagadása, az igazszólók üldözése, magyar és orosz nyelvű, kései műveinek elrekkentése csakugyan elképesztő kegyetlenség: olyan halottgyalázás, olyan, Jézus sorsához mérhető keresztrefeszítés, amilyenre csak az érzéketlenített politikai és hivatalnoki kaszt, valamint az általuk terelt, többnyire jóhiszemű tömeg képes. A politikai és hivatalnoki kasztban tömörülnek mindazok, akik a kulturális tér felügyelőiként olyannnyira féltik a valóság megismerésétől a jónépet, hogy a szibériai Petőfi-kéziratokról tudomást szerzőket telefonhívásokkal, névtelen levelekkel zaklatják, életveszélyesen megfenyegetik, vagy éppen külföldi letelepedés és életjáradék lehetőségével távozásra bírják, miközben itthon „eltemetik”, s még sírkövet is állítanak elhalálozása bizonyságául. Amikor pedig írászakértőt hívnak a Petőfi-kéziratok eredetének megvizsgálására, s ő határozottan azt állítja, hogy azok valóban költőóriásunk alkotásai, akkor kerek-perec megmondják neki, hogy tőle ennek éppen az ellenkezőjét várják: jelentse ki, hogy márpedig ezek nem Petőfitől származnak. S miután sem erre, sem az országból való távozásra nem hajlandó, ellenben vállalja, hogy a nyilvánosság előtt hallgatni fog, „csak” annyi történik, hogy a Petőfi-kéziratok egyszeriben felszívódnak, a tudomány fizetett ügynökei kevesebbet hangoztatják, hogy Petőfi elesett Segesvárnál, csupán azt hirdetik, hogy „eltűnt”, ám a szibériai életéről továbbra is mélyen hallgatnak. S bíznak abban, hogy azoknak a szava, akik Petőfi igazát szólját, nem hallatszik el a szélesebb közönségig, hanem megmarad olyan szűk határok között, mint amilyet egy-egy magánkiadás vagy éppen az a Szilaj Csikó jelenthet a szibéria életet igazoló cikkeivel, közléseivel. Bátran írja be a Tisztelt Olvasó a keresőnkbe Petőfi nevét, és egész sorozatokra lelhet a valóban bőséges kínálatból...

A bizonyítékok, valamint a Petőfi igazáért való kiállások szerencsére napról napra csak szaporodnak, ahogy minél többeknek és minél mélyebben fáj lánglelkű költőóriásunk szégyenteljes cserbenhagyása.

A „Petőfi Győrben” címmel 2023-ban, a költő születésének kétszázadik évfordulóján megrendezett fesztiválon hangzott el az a forradalmian új tartalmú vers, amely Petőfi nevében arról a mérhetetlen szégyenről, keserűségről szól, amelyet az utódai általi megtagadása miatt érez.

https://petofigyorben.hu/oldalak/ZengoPetofi.html#fesztival

A FOLTOZOTT MÚLT – Petőfi utolsó verse című, Oláh András által írt költemény úgy szól nagyon tisztán és nagyon erőteljesen Petőfi igazáról, hogy ugyanakkor kényszerűen rejtőzködik is. Egy fesztiválon, a Nemzeti Kulturális Alap által támogatott nagy nyilvánosság előtt aligha lehetett volna Szibériát vagy Barguzint nevén nevezni; de ezen túlmenően a szerző – mint alább látható – minden lehetségest elkövetetett mondandója valóban érző és érzékletes, valóban költői kifejezésére – kezdve a címtől, az olyan szavakon és képeken át, mint az átok, keresztfa, gyáva, szégyen, befoltozott múlt, felszögező dzsidák, vízköves emlék, tetszhalott, elfelednek, rácsok, kín és átok, fájok, elárultak, Krisztus, visszabontott otthon, könytelen szem, szívtelen test, keresztfádat nem leled meg....

Oláh András

FOLTOZOTT MÚLT

Petőfi utolsó verse

depressziót szül az átok

téboly lettem – keresztfátok –

gyáva mondat – szégyen éget –

befoltozott múlt ver éket

dzsidáikkal fölszögeznek

minden emlék vízköves lett

megtagadnak – ez a bérem –

súlyunk nem szavakkal mérem

könnytelen szem szívtelen test

tetszhalott vagy – elfelednek –

vérmezőnyi csönd hord láncot

lángot szülnek ránk a rácsok

lélektelen murvás árok

partja szélén varjú károg

hazugság vagy – kín és átok –

érted is magamnak fájok

elárultak – nincs ki féltsen –

vakon megyünk kéz a kézben

rekedt hangú harang kondul

Krisztus szíve ver bolondul

hol sírjaink domborulnak

visszabontják otthonunkat

könnytelen szem szívtelen test

keresztfádat sem leled meg

Oláh András alig pár napja ajánlotta versét a nála érdeklődő Gál Csabának, a Barátosi-féle kézirat örökösének figyelmébe.

Közbevetőleg: Bemutatjuk Gál Csabát, a Barátosi-kézirat örökösét…

https://www.szilajcsiko.hu/single-post/bemutatjuk-gal-csabat-a-baratosi-kezirat-orokoset

A Németországban élő zeneszerzőt annyira magával ragadta a költemény, hogy még aznap elkészült a vers megzenésített változatával. Íme:

Egy másik igazszóló művészlélek, Dalmay Árpád újságíró, költő, műfordító a legújabb könyvében magukat a Petőfihez köthető verseket idézi meg cáfolhatatlan tanúként. (Megjegyzem, Dalmay saját magát nem tekinti költőnek, ám költői lelkület nélkül aligha lehet verset műfordítani.)

Közbevetőleg: Mégsem örök? – Vallanak a versek – Fuksz Sándor két bejegyzése

• Örök kérdőjelek és rejtelmek Petőfi életében

• Dalmay Árpád: Vallanak a versek... Petőfi szibériai életéről

https://www.szilajcsiko.hu/single-post/megsem-orok-vallanak-a-versek-fuksz-sandor-ket-bejegyzese

Itt csupán két, Szibériában írt verset ragadok ki Dalmay könyvéből: az egyik magyarul, a másik oroszul keletkezett.

Az előbbit még 1909-ben Barátosi Lénárt Lajos találta meg, Otto von Geck svájci kutató expedíciójának tagjaként, és a 180 oldalnyi több más Petőfi-kézirattal – amelyeket a Petőfivel együtt száműzött Varga József unokájától kapott – átadta a honvédelmi minisztériumnak. Ott ezek a kéziratok – állítólag – 1919-ben elvesztek. A versről néhai dr. Szuromi Lajos irodalomtörténész – Dalmay szerint a verstan legismertebb hazai szakértője – azt írta, hogy verselése jambusi, petőfies.

   Rabság, szabadság, – e két szó

   Tölti be fogoly napjaimat, –

   Mi vár reám és mi vár reátok?

   Egy kettős átok, mi véget nem ér?

   Szabadságot adj nekünk Istenünk,

   Melyet mi is megkaphatunk…

   Ökölben a gondolat, terv, –

   Távol az örök hó mezején.

Vajh, ki írhatott ennyire Petőfis verset távol, az örök hó mezején? Mi annak a valószínűsége, hogy másvalaki költött ott magyarul egy ilyen verset? Itt még talán óvakodnék azt kimondani, hogy: nulla. De a Dalmay által megidézett, eredetileg orosz nyelvű versnél ép elméjű olvasónak már semmi kétsége nem lehet a szerző kilétét illetően:

Méghozzá azért nem lehet a leghalványabb kétségünk sem, mert Dalmay Árpád felfedezte, hogy egy 1848 júliusában született Petőfi-vers egyik szakasza szinte szóról szóra megegyezik a Szibériában keletkezettel.

MIÉRT ZÁRJÁTOK EL AZ ÚTAMAT?

(...)

Nem várok én dicsőséget s dijat

Munkáimért...

Kötelességet ingyen tenni kell,

S kötelesség munkálni a honért;

(...)

Az orosz nyelvű vers nyersfordítása így hangzik: „Sem dicsőséget, sem díjat nem várok én a hőstettemért. Kötelességemet ingyen teljesítem, és a Honért harcolni szent kötelesség”. Tehát nem Dalmay Árpád költői fordítása idomította egymáshoz a még itthon keletkezett magyar és a már Szibériában született, orosz nyelvű szöveget!

Kötve hiszem, hogy Oláh András, Gál Csaba, Dalmay Árpád és a többi, most éppen nem említett igazszóló azon való áldásos fáradozása, hogy lemossa Petőfi utódairól, magyarjairól költőóriásunk megtagadásának, keresztrefeszítésének szörnyű szégyenét és gyalázatát, teljesen hiábavaló volna, teljesen eredeménytelen lenne. Petőfi igazsága minden egyes napon újabb vele érzőket s érte kiállókat szippant magába. S talán egyszer még megszülethet egy utolsó utáni vers is, amely arról fog szólni, hogy Petőfink végre megbékélhetett, s többé nem érzi magát megfeszítve a szeretet népe ácsolta keresztfán...

Varga Domokos György 

---