2022. ápr. 16.

Önkényeskedő demokráciák, Hála Hazafiainknak Mozgalom – beszélgetés Varga Domokos György íróval

Varga Domokos György íróval, a Szilaj Csikó főszerkesztőjével Maleczki József beszélgetett.

Az interjú az Erdély.ma számára készült

– Noha a Hála Hazafiainknak Mozgalom elindítása lenne mostani fő témánk, hadd kezdjem egy friss kovidos hírrel: április 7-én a német országgyűlés jelentős többséggel elvetette a német kormányzatnak azt a tervét, hogy a 60 évnél idősebbeknek a koronavírus elleni oltást kötelezővé tegye. Hogy vélekedsz erről az egyrészt örvendetes eredményről, másrészt arról, hogy egy alkotmányos – a testi sérthetetlenséghez való – jog teljesüléséről vagy éppen az államhatalom általi megsérthetőségéről egy parlamenti szavazáson döntöttek az ottani „honatyák” és „honanyák”…?

– Olyannyira fontos hír szerintem, hogy a Szilaj Csikóra is feltettük. Óriási fejleménynek tartom a kovidönkény elleni szabadságharcunk szempontjából. Szerkesztőként meg is jegyeztem a hír alatt, hogy szorul a hurok a kötelezőoltás-pártiak nyaka körül...

– Ausztria már korábban felfüggesztette a koronavírus elleni általános oltási kötelezettséget, de az illetékes bizottság azt is belengette, hogy továbbra is józan lépésnek tartják az általános oltási kötelezettség bevezetését, mondván, csak a magas átoltottsággal kerülhető el az egészségügyi rendszer túlterhelődése. Magyarán: bármikor visszatérhetnek a kötelezéshez, meg a magukat beoltani nem hajlandók 3600 eurós pénzbírsággal való büntetéséhez.

– Nem azt állítom, hogy máris győztünk, csak azt, hogy egy hatalmas lépést tettünk a győzelem irányába. Ugyanis az idő mindenképp nekünk dolgozik. A mostani választási győzelmük utáni egyik nyilatkozatában Orbán Viktor elmondta, hogy ő mint miniszterelnök nem áshatja bele magát minden témában a részletkérdésekbe, az ő tiszte, hogy átfogóan nézze a dolgokat. Csakhogy a kezeletlen, megoldatlan részletkérdések társadalmi méretű visszásságokká és elégedetlenségekké növekedhetnek, és ez különösen igaz a koronavírus-járványra, pontosabban az ennek kezelése ürügyén elrendelt szabadságmegvonásokra és oltási kötelezettségekre.

Sokan vitatják, én azonban újra meggyőződtem arról, hogy Orbán Viktor zseniális reálpolitikus. Úgy is mondhatnám: reálpolitikusnak zseniális. Volt politikai érzéke megérteni, hogy akármiért erőltette is korábban például a maszkviselést és az oltatást, a választások előtti hetekre mind a tudományos világban, mind a közfelfogásban annyira megrendült ezeknek a kötelezéseknek a megalapozottsága és hitelessége, hogy immáron jobban teszi, ha sürgősen kihátrál belőlük. Jó pár hónapja is említette már, hogy nem szeretne negyedik, ötödik, tizedik oltatást, mert nem akar úgy kinézni, mint az ementáli sajt, a választás napjának közeledte azonban gyors döntésre kényszerítette: ki kellett fognia a szelet a politikai ellenlábasok vitorlájából. Ugyanis már nemcsak a Mi Hazánk vívta a maga szabadságharcát a kovidos önkényeskedések ellen, hanem az új tudományos eredmények és a közhangulat megváltozásának hatására az addig lelkesen oltakozáspárti szivárványkoalíció hirtelenjében irányt váltott...

– A kormánypártok és a kormánypárti média szerint az ellenzék eddig is oltásellenes volt.

– Ó, dehogy! Ez is csak a reálpolitika része. Érdemes megnézni annak a parlamenti ülésnek a filmfelvételét, amelyen Dúró Dóra szóvá tette, hogy a kormány nem hajlandó tudomásul venni azokat a tapasztalatokat, kutatási tényeket és statisztikai adatokat, amelyek azt bizonyítják, hogy a kovid elleni oltások-oltatások erőteljes kiterjesztése nemhogy nem fékezte, hanem még növelte is a fertőződések, megbetegedések, sőt elhalálozások számát. A fideszes levezetőelnöktől kezdve a kormánypárti és ellenzéki vezérszónokig mindenki egyformán botrányosnak ítélte a képviselőasszony felszólalását. A DK képviselője elképesztő felelőtlenségnek ítélte, hogy – szerinte – Dúró Dóra úgy kelt hangulatot az oltások ellen, hogy semmifajta tudományos megalapozottsága nincs annak, amit csinál. Holott a tisztelt Házban a Mi Hazánk képviselője volt az első, aki valódi tudományos tényekre és valódi tapasztalati adatokra alapozva alakította ki idevágó álláspontját, és nem annak alapján, amit háttérhatalmi, sötét szándékok zúdítottak a politika, az egészségügy és a sajtó főáramára.

Sajnos nem vagyok biztos abban, hogy ha egyszer a Mi Hazánk kormányra vagy kormányközeli helyzetbe kerülne, figyelmen kívül hagyhatná-e ezeket a háttérhatalmi akaratokat. Szerencsére ezzel nekünk – mondjuk így: szabadság- és igazságszerető civileknek – túl sokat nem kell foglalkoznunk. A mi dolgunk, a mi feladatunk, hogy tegyük a magunkét, így vagy úgy, küzdjünk az önkényeskedések ellen. Erőnk és tehetségünk szerint tereljük, kényszerítsük a reálpolitikát abba az irányba, amerre számunkra még elviselhető élet remélhető. Mert abban az irányban, amerre pár éve nekilendült a világ és benne Magyarország, sok jóra biztosan nem számíthatunk. Például amiatt nem, amire az első kérdésed is utalt: széles e világban, amúgy demokratikusnak nevezett rendszerekben rendre megtalálják annak a módját, hogy az alkotmányban vagy alaptörvényben rögzített jogainkat, elemi szabadságjogainkat megnyirbálják. Addig csűrik-csavarják, addig sunnyognak, addig rémisztgetnek és fenyegetnek, amíg a jónép kötélnek nem áll. Amíg sorba nem áll egy kis önsorsrontásért, például vakcinának nevezett kísérleti injekciókért, a természetes immunrendszere akár végzetes roncsolásáért.

– Mitől volna ez új tendencia? Mióta világ a világ, minden hatalom arra törekszik, hogy saját vagy sajátjának láttatott, de máshonnan vezérelt akaratát juttassa érvényre.

– Abból gondolom, hogy ez minőségileg már egy új helyzet, hogy az egész világban elkezdett elképesztő méreteket ölteni a hatalmi cinizmus, a bicskanyitogatóan szemérmetlen önkényeskedés. Ráadásul erős összefüggésben azzal, hogy ebben a fájdalmasan elanyagiasult világban már a tudomány képviselői is kilóra megvehetők. Ennek mértéke számomra mindenképp újdonság. Eddig legalább a tudomány valamelyes függetlensége és tárgyilagossága fékezte a politikát abban a törekvésében, hogy a maga kedve szerint láttassa és alakítsa a valóságot, hiszen a tudomány hitelesen és hatásosan szembe állíthatta vele a maga meglátásait és a maga meggyőződését. Ennek sajnos mostanra vége lett, legalábbis jó időre. Figyeljük csak meg, hogyan érveltek némely osztrák szakértők, ugyebár a tudomány, a szaktudás hivatásos felkentjei! Azt tekintik különleges helyzetnek, hogy fel kellett függeszteni az oltási kötelezettséget, és azt tekintik természetesnek, hogy majd újra vissza kell térni hozzá. Az egyetlen tisztességes, valóban tárgyilagos és valóban tudományos érvelés csakis az lehetett volna, hogy mivel tényszerűen bebizonyosodott, hogy az oltatás kiterjesztése sehol a világon nem akadályozta meg a fertőzés terjedését, hanem bizony az oltottak is megfertőződnek és bizony tovább is adják fertőzést, ezért járványügyileg és tudományosan az égvilágon semmi indokoltsága nem maradt az oltatásnak. Ennél csak az lett volna a még tisztességesebb és még tárgyilagosabb, ha egyöntetűen kinyilvánítják, hogy az ún. kovidoltásokkal kapcsolatos negatív tapasztalatok és feltáratlan ellentmondások miatt inkább arra kell törvényt alkotni, hogy aki a kísérletinek tekinthető és járványügyi szempontból haszontalannak bizonyult anyagokkal való oltatásokért – különösképpen a gyerekek oltatásáért – kampányol, az bűncselekményt követ el. Hát nem?

– Jól hangzik, de ennek valójában nem sok esélyét látni. Olaszországban most kezdték el megbüntetni az oltatlan időseket. Mintegy hatszázezernyi 50 év feletti állampolgárt.

– Hát igen. Háttérhatalmi – mondhatni: szabadkőműves – szempontból Olaszország egy súlyosan fertőzött ország. Ez jól látszik abból, ahogy Salvinit kicsinálták, meg abból, ahogy mindig sikerül a maguk emberét odaültetni az olaszok nyakába, mindenféle háttéregyezkedésekkel, és bármiféle valódi demokratikus megméretés nélkül.

Nálunk annyival jobb a helyzet, hogy mivel Orbán Viktor rendre megszerzi a kétharmados támogatottságát, e kétségkívül páratlanul erős felhatalmazás birtokában van némi saját mozgástere. Az orosz–ukrán, vagy inkább orosz–amerikai viszály miatt ez még nagyon jól jöhet nekünk. Ám éppen az oltási kötelezettség szorgalmas erőltetésén, s különösen a gyerekek oltatásának esztelen szorgalmazásán látszik, hogy valójában mennyire korlátos ez a mozgástér.

De ugyanezt bizonyítja Budaházy és társai sorsa, meghurcolása is.

Hiszen abban, hogy e derék hazafiak március 16-án, két héttel a választás előtt összesen 117 évnyi fegyházbüntetést kaptak, a magyar rendőrségnek, a magyar ügyészségnek és a magyar bíróságnak egyaránt megvan a maga súlyos felelőssége. Tehát nem csupán egyetlen bírónak a kirívó jellemhibája vezetett ide, hanem egész demokráciánknak – és általában a demokráciáknak – egy olyan rendszerszintű hibája, amely még egy erős, kétharmados politikai támogatottság mellett is kiütközik. Ugyanis lényegében egy olyan abszurd helyzet állt elő, hogy ez az orbáni reálpolitika 2010 óta nem tudta megoldani a gyurcsányi rendvédelmi és igazságszolgáltatási terrorral szemben teljesen jogosan és helyesen fellépő szabadságharcosok büntetés alóli mentesítését. Sőt, ez a kétharmaddal megtámogatott reálpolitika végül is olyan helyzetet teremtett, hogy egy elvakult bíró – mindenféle erkölcsre, társadalmi hasznosságra és igazságra fittyet hányva, ráadásul megalapozott és törvényes bizonyítékok nélkül – oly vérlázítóan hatalmas büntetéseket szabhatott ki, amelyekkel még elvetemült gyilkosokat sem szokás illetni, nemhogy olyanokat, akik ha bármit követtek is el, az egészen bizonyos, hogy maradandó sérüléseket és károkat nem okoztak, és még véletlenül sem önérdekből, véletlenül sem haszonlesésből cselekedtek, hanem csakis a hazájuk, a nemzetük javára.

A világ most olyan irányba rohan, hogy minden további nélkül terroristákat gyárthatnak a hazafiakból, szabadságharcosokból, és felettük ítélkezhetnek azok, akik valójában maguk terrorizálják az állampolgárokat. Akár Olaszországban, akár Ausztráliában vagy Ausztriában, akár Kanadában, vagy akár nálunk. A kanadai kamionosok tiltakozását és szabadságharcát is az oltatási önkényeskedés váltotta ki. S pontosan azért vélem úgy, hogy a világ rendszerszintű, lényegi megváltoztatására van szükség, mert a kanadai oltási önkényuralom legfőbb felelőse, Trudeau miniszterelnök éppen a demokráciára hivatkozva bélyegezte terroristának a szabadságharcosokat és támogatóikat, s például bármiféle bírósági ítélet nélkül tiltatta le a bankkártyáikat és fagyasztatta be a bankbetéteiket, vétette el a közadakozásból segítségükre összegyűlt jókora pénzsegélyt. Mindehhez azonban sikeresen megszerezte a kanadai parlament többségének támogatását. Vagyis szellemileg, erkölcsileg odáig süllyedtünk, hogy a demokrácia felfalja saját gyermekeit. De akár azt is mondhatjuk, hogy a saját gyermekei felfalják a demokráciát. Szabad választásokon megválasztott képviselők hoznak olyan veszélyhelyzeti törvényeket, amelyek segítségével aztán a legfelsőtől a legalsó szintekig végig lehet görgetni a legelképesztőbb önkényeskedéseket. Politikusok, orvosok, tudósok tömegei cselekszenek esküjükhöz vagy hivatásukhoz teljesen méltatlanul. A WHO – az egészségügyi világszervezet – például kibocsátott a koronavírus-járvány kezelésére egy olyan eljárásrendet, amely bizonyíthatóan sokszorosan több embert ölt meg, mint ha rábízták volna a kezelés módját a lehető legjobb megoldást kereső és javasló orvosokra. S orvosok tömegei a nekik felkínált jókora mennyiségű pénz fejében nyakló nélkül teszteltek, oltottak, lélegeztetőgépeztek a WHO ajánlásainak megfelelően. A NAV, a rendőrség, az ügyészség, a bíróság pedig közben rászállt azokra, akik kevésbé életveszélyes megoldásokat, kezeléseket, vagy régóta ismert, bevált gyógyszereket használtak vagy kínáltak, vagy akár csak próbálták ezeket megszerezni – például az ivermektint. A fősodratú politika, tudomány, egészségügy és média egymással tökéletes összhangban oltott ki minden olyan kezdeményezést, amely útját próbálta állni a háttérerők összeállította hivatalos eljárásrendnek és menetrendnek.

Az anyagi és politikai jólétébe az idők során szépen beletespedt választói tömeg pedig eddig védtelennek bizonyult e hálózati ármánykodással szemben. Noha a kovidos történet onnét indult, hogy egy vagy legfeljebb két oltás elegendő lesz a járvány megfékezéséhez, s az ún. oltószerek hatékonyak és biztonságosak; s habár ma már ott tartunk, hogy a párhavonkénti oltakozás a javallt; ennek ellenére az emberiség zöme még most is képes vakon hinni a korrupt tudósoknak, az általuk képviselt „tudományban”. Hogy miért? Egyfelől azért, mert a fősodor gondosan összetart, másfelől pedig azért, mert a modern tömegember rá lett kapatva, hogy gondolkodás és kockáztatás helyett kész kínálatokból válogasson, megnyerőnek mutatkozó mintákat kövessen. Szinte felkínálja magát a hülyítésnek.

A minap például egy nagyon érdekes és tanulságos cikk jelent meg a Science nevű tudományos világlapban. Arról szól, hogy a koronavírussal foglalkozó, egyszersmind a hivatalos járványkezelést támogató kutatóknak már több mint harmadát érte valamilyen zaklatás a járvány alatt. Ezek között természetesen akadnak életveszélyes fenyegetések is, s mit tesz Isten, ezek éppen „szélsőjobboldaliaktól” érkeznek. A világszerte mérvadó tudományos lap riportszerűen, érzékletesen tálalja az eseteket, hogy minél inkább érezzünk együtt a zaklatottakkal, ám arról az egész cikkben egyetlen szó sem esik, hogy e gyógyszergyárak és a korlátlan pénzhatalom által vastagon lefizetett, megvesztegetett kutatók elképesztően felelőtlen munkássága nyomán milyen hatalmas zaklatásnak, szabadságmegvonásnak, sőt, nem túlzás állítani, népirtásnak lett kitéve az egész világ.

A mai általános szellemi és erkölcsi állapotok között a tömegember sajnos nem tud eljutni eddig a felismerésig. Nem fog ráébredni, hogy manapság több szélsőségesen veszedelmes elemet lehet találni a világuralmisták, a kutatók, az orvosok, a sajtósok között, mint történetesen a jobboldalon. Nem képes felfogni, hogy a társadalmi veszélyesség szempontjából a Budaházyt és társait fegyházba juttatók az igazán szélsőségesek, az igazi terroristák, s nem a hazafiaink, nem a szabadságharcosaink. Hogy mennyire nem képes felfogni, jól látszik azon, hogy a bár a média mellékáramában sok helyütt – így például a Szilaj Csikón is – megjelent a felhívás, hogy a tisztelt olvasók írják alá a petíciót Budaházy és társaik kegyelmi kérvényének megtámogatására, mind a mai napig nem sikerült még húszezer aláírást sem összegyűjteni. Nos, ilyesféle tapasztalatok miatt gondoltam azt, hogy a tömegek meggyőzését, általában véve pedig az önkényuralom további terjedésének megfékezését valami egészen új módon kellene megkísérelni.

– És ez lenne a Hála Hazafiainknak Mozgalom. És a hálacsődületek a hazafiakért, szabadságharcosokért...

– Ez. Talán mert, ahogy szokták mondani, a hála nem politikai kategória. Eddig a különféle politikai vagy pártos próbálkozások, megközelítések nem vezettek eredményre. A békemenet például egy pártos képződmény, nagyon jól meg lehet támogatni vele olyan pártos célokat, melyek az egész ország számára kedvezőek, ellenben egyáltalán nem alkalmas arra, hogy szembeszálljon ugyanennek a pártnak az országra káros önkényeskedéseivel. Például az oltási kötelezettség erőltetésével, vagy a veszélyhelyzeti állapot meghosszabbításával. Mert civil létére lelkileg is, szellemileg is teljesen be van csatornázva a számára összességében jól teljesítő pártba. Vakon hisz neki, holott a hatalom természetéből fakad, hogy olyan visszásság felszámolásába nem fog energiát fektetni, amely a híveinek, választóinak nem fáj. S egészen odáig szívesen cselekszik izomból, erőből, önkényből, ameddig ez a választók tömegét nem izgatja. Ez ugyanis sokkal egyszerűbb és gyorsabb, mint mérlegelgetni és alkudozgatni. Tehát semmiféle lényegi változás nem remélhető a hatalomból kiindulva. A jónép általános szemléletének és hozzáállásának kell lényegileg megváltoznia ahhoz, hogy eltérítsük a mostani, kedvezőtlen irányzattól az önkényeskedésre rákapott hatalmat. Akár nálunk, akár a nagyvilágban.

– Írtad, hogy a hálamozgalmad nem a kegyelmi kérvény helyett lenne, hanem a támogatására. Közben a leköszönő köztársasági elnöknek szóló nyílt levélben három magyar orvos is megszólalt Budaházyék érdekében, azt kérve, részesítse őket elnöki kegyelemben. A levél aláíróinak egyike Csókay András, világhírű sebészorvos. Nem egyszerűbb és nem hatásosabb ilyesfélével próbálkozni, mint hálacsődületek szervezésével?

– Adja Isten, hogy sikerrel járjanak! Pár éve egy vaskos regényemben hosszan foglalkoztam Budaházy és társai ügyével, kiszabadításuk lehetőségével. Nálam jobban – a családilag nem érintettek közül – kevesen kívánhatják a szabadlábra helyezésüket, mint jómagam. E mozgalom ötlete azonban annak a felismerésnek a nyomán támadt bennem, hogy ha most Budaházyék kiszabadulnak is – még egyszer mondom, adná a Jóisten –, ettől még a mind nyomasztóbb önkényeskedési folyamat nem fog irányt váltani.

– S egy hálacsődülettől miért váltana irányt?

– Egytől biztos nem. Bizonyára háromtól sem. De többtől már talán igen. Arra számítok, hogy az első hálacsődületek filmes felvétele és világhálós terjesztése nyomán egyre szélesebb körben kezd majd terjedni a felismerés, hogy hiszen az igazság kimondása és a hálaadás másokért, ha kellőképp magasztosan tesszük, akkor ez számunkra is egy nagyszerű, felemelő érzés. Olyasvalami, amire érdemes időt, energiát, de akár még pénzt is áldozni.

– A hálacsődülettel foglalkozó Szilaj Csikós írásodban pontosan körvonalazott példákat is bemutatsz, hogyan képzelsz el egy-egy olyan utcai jelenet, mellyel fel lehetne kelteni, meg lehetne ragadni az emberek figyelmét, s aztán a filmek segítségével másokéit is rá lehetne irányítani a mai hazafiakra, szabadságharcosokra. Az egyik ilyen: Tóth Ilona tragikus sorsának utcai felvillantása. Csakugyan meglepően sok párhuzam fedezhető az őt ért gyalázat és a mostani szabadságharcosok elítélése és megítélése között.

– Őt azért választottam, mert az ő sorsának – egy fájdalmasan tragikus sorsnak – puszta felvillantásával rá lehet ébreszteni az alapjában véve jóhiszemű, engedelmes, ám ugyanennyire hiszékeny és becsapható embereket, hogy a kommunizmus leváltásával, a rendszerváltozással nem kerültek a sutba régi tulajdonságaink. Most is vannak politikusok, rendőrök, ügyészek, bírák, akik bár kétségkívül szűkebb mozgástérben, de mégiscsak ugyanolyan szívesen kiveszik a részüket egy kis koncepciós per összetákolásából és levezényléséből, mint régi megfelelőik. Nos, ez ellen lényegében semmiféle demokratikus választással nem lehet semmit sem tenni, mert önmagában a képviseleti demokrácia eleve arra ösztönzi az állampolgárokat, hogy négyévenként, négy kerek évre bízzák rá választottjaikra sorsukat, addig pedig fogyasszanak, élvezkedjenek, rohanjanak, robotoljanak, de ne foglalkozzanak a hatalom ellenőrzésével. Ott volna persze erre a célra az ellenzék és a sajtó – és nem csak az ellenzéki –, azonban a szellemi és erkölcsi leépülés felgyorsulásakor, az általános létminőség-romláskor, a világuralmi hálózat általános aktivizálódásakor ezek már nem képesek betölteni hatalomellenőrző szerepüket. S pontosan azért nem, mert pusztán attól, hogy kicsoda mondja, az egyik oldal rögtön hajlik az elfogadására, a másik meg az elutasítására, függetlenül az igazságtartalmától. A politika főáramában sokkal nagyobb szerepe van a pártos hűségnek, engedelmességnek, igazodásnak, mint a tisztességnek, egyenességnek, igazságnak. Ezt mi, igazság- és szabadságszerető civilek, nem is vehetjük zokon a politikától, inkább meg kell értenünk, hogy minden hatalomnak eleve más a természete, mint a miénk, s ha azt akarjuk, hogy a közéletünk formálódásánál ne csak a mi négyévenkénti szavazatunk és a hatalom természete döntsön, hanem a mi akaratunk és természetünk is folyamatosan beleszóljon, akkor folyamatosan mozgolódnunk kell. Ha például úgy ítéljük meg, hogy a mostani helyzeten sokat segíthetne, ha újra általános megbecsültségük és tiszteletük lenne mindazoknak, akik hajlandók vásárra vinni a bőrüket az önkényuralmi törekvések ellenében, akkor érdemes megkeresnünk a módját, hogyan lehetne az irántuk érzett hálánkat, tiszteletünket minél szélesebb nyilvánosság előtt kifejezésre juttatni. Méghozzá nyilván oly módon, hogy ezzel ne ellenszenvet, hanem rokonszenvet váltsunk ki minél többekből. Hátha végül is annyi embernek támad kedve csatlakozni a mozgalmunkhoz, hogy ez a hálaáradás valamelyest még a főáramot is megérintené. Lássuk be, hogy amikor Gandhi a brit megszállók ellen megindította a maga szeretetmozgalmát, nem volt sokkal több eszköz a kezében, mint most nekünk. Hogy mást ne mondjak, annak idején nem volt világháló...

– De az a tény, hogy ma világháló van, azt is jelenti, hogy az emberiség egésze sokkal inkább be van hálózva, mint annak idején. Sokkal nehezebb eligazodni, sokkal nehezebb kideríteni, ki vagy mi van értünk, és ki vagy mi van ellenünk. A világhálón való eligazodás jól kidolgozott és szilárd értékrend nélkül lehetetlen.

– Ez szerintem is így van, de éppen ebben segíthet az, hogy a figyelmünket nem saját magunkra, nem a saját ÉN-ünkre, nem a magunk hasznára és sikerére fókuszáljuk, hanem a mások iránti hálára és tiszteletre. Ez ugyanis mindig lelki emelkedettséggel jár, tehát ebből rosszul már nem lehet kijönni. Abban reménykedem, hogy egyre többen kapnak majd rá az ízére. Nem fogom erőltetni, csupán állhatatos, csendes derűvel próbálkozom. Mivel sem a kiosztott 117 év gyalázata, sem a fokozódó önkényuralmi nyomulás nem hagy nyugodni, amúgy sincs más választásom.