Orbán Viktor reálpolitikája ‒ háromszor. Részlet A Budaházy-ügy örök tanulságai – A sikeres civilpolitika alapjai c. könyvből)

Varga Domokos György sorozata

4. tanulság

A CIVILPOLITIKA SEM NÉLKÜLÖZHETI A REÁLPOLITIKÁT

(frissítés és kiegészítés: 2024. 11. 04, 24)

 részlet

A befejezés és megjelenés előtt álló könyv borítója

(...) 

Orbán reálpolitikája (először)

A civilpolitikának tehát be kell látnia, hogy bármilyen gyökeres szemléletváltás egy gépezetben csak akkor következhet be, ha ezt külső, nagyobb erők kezdeményezik, és ekkor sem feltétlenül. Minden gépezet hajlamos arra, hogy önjáró legyen, és részben bürokráciája tehetetlenségi nyomatékával, részben pedig informális szellemi, kapcsolati hálózatával ellenálljon a lényegét érintő változtatási kísérleteknek.

Orbán Viktor kormányfői tekintélyéről és hatalmáról mindent elmond, hogy a 2010. évi győzelme és kinevezése után egy csapásra 180 fokos változást idézett elő a rendőrségnek a tüntetőkkel szembeni viselkedésében. Mivel a Gyurcsány-korszak közmegítélésében és elutasításában döntő szerepet játszott a tüntetők, sőt a békés járókelők elleni, 2006 őszi rendőrterror, ezért Orbán Viktor részéről a belügyminiszteréhez,  Pintér Sándorhoz intézett első kéréseinek egyike az volt, hogy mostantól a rendőrök csak a legeslegvégső esetben alkalmazzanak fizikai erőszakot a tüntetők ellen, ezek bármennyire is hangoskodjanak, provokáljanak. Hogy rendőröktől ilyet kérni milyen hatalmas kívánság, milyen önuralom kell a teljesítéséhez, jól látszik abból az esetből, amelyről a Hunnia-ügy egyik vádlottja mesélt e sorok írójának. Évek múltán találkozott a 2006-os tüntetések egyik rohamrendőrével, aki épp biztonsági őri szolgálatot teljesített. Azért kérték meg, hogy lépjen ki a rendőrség kötelékéből, mert rohamosztagos tettei, indokolatlan kegyetlenkedései, bebizonyosodott törvénysértései miatt a felettesei kénytelenek lettek volna büntetőeljárást kezdeményezni ellene. Nos, nem tudván hogy egy Hunniás szabadságharcossal áll szemben, 2006. október 23-ára terelődvén a beszélgetés, az újdonsült biztonsági őr váratlanul kifakadt: „Ó, mennyire szerettük volna, ha meg is halnak ott néhányan!”. 

Orbán Viktor reálpolitikájának egyik sarokköve, hogy kiválasztja az adott feladatkörre legalkalmasabbnak tűnő embert, megmondja neki, mit kíván tőle, de onnantól kezdve szabad kezet ad neki. Tarlós István, volt főpolgármester árulta el egy interjúban, hogy az ő egész hivatali ideje alatt a  miniszterelnök soha nem szólt bele a munkájába; és Pintér Sándort is úgy emlegette, akiről nem tudja elképzelni, hogy elfogadná a miniszterelnök utasításszerű beavatkozását. Ha valaki nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, pl. így vagy úgy, de a meghirdetett orbáni politika hitelességét vagy működőképességét ássa alá, azzal a kormányfő nem alkuszik, hanem mielőbb megválik tőle. Azokat viszont, akikre politikai tervei megvalósításában mindig számíthat, nagy becsben őrzi, legyen bármennyire lesújtó is a közmegítélésük. Mint amilyen történetesen Pintér Sándoré, vagy a mi szempontunkból nem kevésbé érdekes főhivatalnoké, a magyar ügyészség vezetőjéé, Polt Péteré.

A Hunnia-ügy vádlottjai és a BBI tagjai számára a legnagyobb talány végig az volt, hogy az ügyészség miért jár el olyan könyörtelenül a gyurcsányi önkénnyel szembeszálló hazafiakkal. A bírósági szervezetre (gépezetre) még lehetett azt mondani, hogy mivel tekintettel kell lenni a kormányhatalomtól való függetlensége alkotmányban garantált és politikailag is kinyilvánított kívánalmára, ezért a kormánynak nemzeti jellege ellenére sem lett volna módja arra, hogy a bírói gépezetben előidézze a hazafiak számára kedvező szemléletváltást.

Az ügyészség vonatkozásában azonban nem állt fenn ilyen korlát. A kormányfő elvileg nyugodtan megtehette volna, hogy a szervezetileg a kormány alá tartozó ügyészség vezetőjét közvetlenül vagy közvetve arra utasítsa, hogy a társadalmi igazságosságra való tekintettel ejtse, vagy lényegesen enyhítse a vádat. Ehelyett az ügyészség inkább még a Budaházy Györgyre első fokon kiosztott 13, ill. az összesen 125 évet is kevesellte, és fellebbezett.

Akkoriban (jóval a BBI megalakulása előtt) Budaházyék még viszonylag kis tételnek számítottak a politika porondján, ahhoz képest, hogy milyen fontos volt a kormányfőnek az ország egésze működésének stabilitása, tágabb és távlatosabb politikai céljainak az elérése. E tekintetben az igazságosságnál sokkal fontosabb tényezőnek számított, hogy a számára legfontosabb, sarkalatos ügyekben a gépezetek megfelelően működjenek. Ha ennél is többet várt volna el a hatalmi gépezetektől, ezek „feszítsd meg!”-re hajló, érzékenyített, hálózatokba tömörülő tisztségviselői nyílt ellentámadásba fogtak volna ellene, ami csak megszaporította volna a kormányfő amúgy sem kevés gondjainak és teendőinek számát.

Orbán Viktornak ez az erősen reálpolitikusi szemlélete a Budaházy-ügynél sokkal hatalmasabb tételeknél is teljességgel érvényesül. A kovidos világjárvány elleni fellépésekor teljesen tudatosan hagyatkozott a szaktekintélyek álláspontjára, és egyáltalán nem mérlegelte, hogy valamelyikük esetleg nem a valós tények, bizonyított kutatási eredmények alapján határozza meg a szükséges teendőket, hanem valamiféle anyagi érdekeltségből, vagy szakmai igazodásból, esetleg hálózati kötődésből. Hogy mi alapján döntött, arról saját maga nyilatkozott a Mária Rádiónak.

„Annak a munkának, amit én végzek, felfogásom szerint ez a legfontosabb törvénye: »egyedül sohasem lehetsz elég okos, mindig segítségre van szükséged«. Ide értendő a lelki segítség is, a napi imádkozás sokat segít, az önvizsgálat sokat segít, de profán értelemben is igaz ez, hogy olyan nehéz kérdésekkel szembesülsz, hogy nem szabad, hogy elhidd, hogy te egymagad ezekre a legjobb választ megtalálod. Ezért beszélned kell a nálad sokkal-sokkal okosabbakkal, akik az adott kérdéseknek időnként világszínvonalú képviselői. S én ezt teszem.”

Hiába derültek ki nagyon hamar a világuralmi hátsó szándékok és az orvosi, protokolláris melléfogások, Orbán Viktor – reálpolitikai szempontból nagyon bölcsen – ragaszkodott ahhoz, hogy a globális előírások és az „orvostudósok” akarata szerint folyjanak a dolgok. A globális kovidhisztériát előidézőkkel és az ennek áldozatául esett hazai tömegek elvárásaival szemben kevés esélye lett volna olyan politikát folytatni, amely nem a Merkely-féle hálózati tekintélyekre bízza a teendőket, hanem egyfajta igazságharcot folytat az egyre kétesebbnek és halálosabbnak bizonyuló orvosi ajánlásokkal és eljárásokkal szemben. Miután a fél világgal már elhitették, hogy halálos a kór, és csak lezárásokkal, maszkokkal, tesztelésekkel, lélegeztető gépekkel és kísérleti szerek tömeges befecskendezésével lehet egyáltalán életben maradni, Orbán Viktor abban a pillanatban elvesztette volna a választópolgárok kétharmadra rúgó bizalmát, ha bármelyik részletkérdésben is határozatlanságot mutatott volna. Válságos helyzetben a jónép a határozottságra, a rendre, a következetes vezetésre van leginkább kiéhezve, sokkal inkább, mint az igazságra. Kisebb vezetői hiba ilyenkor rosszat lépni, mint nem lépni, vagy ugrabugrálni.

Ezért aztán egészen addig, amíg nem akarták őt magát is sorozatban már negyedszer „beoltani” a biztonságosnak és hatékonynak kikiáltott kísérleti szerrel, nem mutatott és nem hangoztatott semmi kételyt az „okosok” döntéseivel szemben. Pedig már 2020 áprilisában bőven lett volna ok a hangos kételkedésre és teljes irányváltásra. Ekkoriban jelent meg a mandiner.hu oldalán egy tudósítás, amely szerint „Már 850 koronavírusos beteget ápolnak kórházban. A betegek számának növekedése miatt a kórházak országszerte növelik ágykapacitásukat – közölte a koronavirus.gov.hu.” Ehhez fűzte hozzá egy olvasó az alábbi, lényegre törő, tárgyszerű megjegyzést: 

„A 36.000 szabaddá tett ágyon 850 beteget ápolnak, jó 35.000 ágy üresen áll. A 2500 lélegeztetőgépből 61-en van beteg, több mint 2400 üresen áll. Bő egy hét múlva itt a járvány tetőzése.”

És ehhez tettem hozzá én is  akkoriban a magam megjegyzését a Szilaj Csikóban:

„… igencsak kétséges e gépek tömeges beszerzésének és bevetésének értelme, egészségügyi haszna. Amikor 10 gépre kerülőből 6-8 biztosan meghal (miképpen ezt a világösszesítések mutatják), igenis, még azt is helyénvalónak tartjuk, hogy beleszóljunk a szakemberek dolgába. Ugyanis éppen elégszer láttunk már karón varjút – ami ebben az esetben azt jelentené, hogy orvosokat hatalmasakat tévedni és melléfogni.”

Legkésőbb akkor, amikor Orbán Viktor a széles nyilvánosság előtt megjegyezte, hogy nem kíván több oltást, mert nem szeretne ementáli sajtnak kinézni, világossá vált, hogy a miniszterelnök már tisztában van a fájdalmas tényekkel. Az ő páratlanul sikeres reálpolitikájához azonban az is hozzátartozik, hogy feleslegesen – ha nincs politikai haszna belőle – nem borít ki bilit és nem szór hamut a saját fejére.

Nem gondolja, hogy a világ megtisztítható a háttérhatalmaktól, mélyállamoktól, szabadkőműves hálózatoktól, ezért inkább működik együtt velük, semhogy bajszot akasztana. Kivéve, ha az engedékenysége már saját távlatos elképzeléseinek és kiépített hatalmának romba dőlésével járna. Ennek a reálpolitikai megfontolásának tudható be az is, hogy minden további nélkül, egyetlen gúnyos megjegyzés nélkül hagyja futni az olyan globalista színjátékokat, mint pl. Karikó Katalinnak, a világ leghaszontalanabb és legkártékonyabb kísérleti szere hivatalos „feltalálójának” dicsőítése, Nobel- és egyéb díjakkal való kitüntetése. Úgy vélheti, hogy ilyen álságos, képmutató világpolitikai és tudományos díszletek között csalást kiabálni, ebből pillanatnyilag több kára származna Magyarországnak, mint amennyi haszna. És ebben bizonyosan igaza van. Sem külföldön, sem idehaza nem nyerne hozzá elég támogatást. Nem növelné, hanem csökkentené az újabb kétharmad megszerzésének esélyeit, s ezzel csak kulcsfontosságú nemzeti célok elérését kockáztatná.  

Az a civilpolitika, amelyik nem számol efféle reálpolitikai vonatkozásokkal, csupán csábító ideákhoz köti elvárásait, nem lesz képes egészséges, működőképes szövetségre lépni, sikeresen együttműködni a törvényes kormányhatalommal. Ehhez egyfajta munkamegosztásra van szükség; erre a későbbiekben bővebben is kitérünk, ezért itt most csak annyit szögezünk le, hogy mivel az emberiességi és igazságossági szempontok másodlagosak a politikai szereplők számára, ezért hovatovább a civilpolitika dolga, hogy e szempontok figyelembe vételére a törvényes politikai hatalmat, és rajta keresztül a hatalmi gépezeteket valamiképpen rászorítsa.

Hogy ez a Budaházy-ügyben végül is miképpen ment végbe, ezt szintén a későbbiekben részletezzük. Itt, ebben a fejezetben már csak két, idevágó tartozásom kell lerónom.  

Még nem szóltam a másodfokú bírósági eljárásról és ítéletről, azokról a legfontosabb mozzanatairól, amelyek kristálytisztán igazolták és teljességgel megerősítették  felismerésünket: habár hús-vér emberek, esetenként szívvel-lélekkel is megáldott, igazságosságra és emberiességre hajló személyek testesítik meg a bűnüldöző szervezeteket, hatalmi gépezet teljesen soha nem képes átlépni saját árnyékát. Kiválóan kifejezte ennek lényegét Füssy Angéla, a BBI egyik jeles tagja tudósításának címe: „Az ítélőtábla bírája kimondta: Budaházyék nem terroristák, sőt, a társadalom hasznos tagjai, de a jogszabályok miatt elítélte őket”.

Másrészt pedig hátra van még annak a megvilágítása, hogy  milyen nyomós oka lehetett az orbáni reálpolitikának a nemzeti oldal egyik főtisztje, s vele együtt a krisztusi kegyelemben részesítés lehetőségének feláldozására. Ezzel összefüggésben fogjuk boncolgatni azt is, hogy Schiffer András, a BBI egyik jeles tagja, Budaházyék kegyelemben részesítésének elkötelezett támogatója a másik (K. Endre-féle) kegyelmi ügy vonatkozásában mi alapján (milyen logika szerint) juthatott el arra a következtetésre, hogy Novák Katalin óriásit hibázott. Akkorát, hogy  népszerű közéleti szereplőnk még azt a bántó megjegyzést is megengedte magának, hogy „Áder János legalább tudta a helyét”.

A fal: ameddig a bűnüldöző gépezetek emberségben elmehettek

A Hunnia-ügy 2023. február 8-án elkezdődött másodfokú büntetőperének tanácsvezető bírája, Török Zsolt rögtön elutasította a Budaházy György által beterjesztett bizonyítási indítványokat, ellenben Budaházy György és egy másik vádlott esetében – a védők kérésére – enyhítette a szabadságkorlátozó intézkedéseket. Már ebből sejthető volt, hogy Török Zsolt két szempont szorításában vergődik. Emberileg felfogta, hogy ami Budaházyék ellen igazságszolgáltatás címén folyik, az már semmilyen tekintetben nem szolgálja a magyar társadalom érdekeit: sem az igazságosságot, sem a hasznosságot. Másfelől viszont tekintettel kellett lennie a hivatali, gépezeti követelményekre, voltaképpen íratlan, de felrúghatatlan szabályaira. A gépezet tekintélyes elemeként, megbecsült tisztségviselőjeként nem tehette meg, hogy csaknem másféle évtizednyi eljárás után egyszeriben azzal hozakodjon elő, hogy a rendőrségtől kezdve, az ügyészségen át, egészen saját hivatásának összes képviselőjéig mindenki téves koncepcióval kezelte az ügyet. Olyannyira, hogy Ignácz bíró még gúnyosan oda is vetette Budaházynak: hiába erőlködik azzal, hogy a Hunnia-ügybe bevonja 2006 őszének eseményeit, mert a kettőnek semmi köze egymáshoz. Holott olyannyira volt, hogy ha nincs 2006 ősze, akkor nem lett volna nemzeti ellenállás. Akkor nem lett volna mi ellen nyomozást indítani, s nem lett volna mit hatósági hamiskodásokkal felfújni, belőle terrorizmust és közveszélyes terroristákat gyártani.

Védőbeszédében Szikinger István, Budaházy neves és tekintélyes ügyvédje felidézte azt, amivel 2016-ban kezdte védőbeszédét, miszerint „boldog az az ország, amelynek ilyen terroristái vannak”. Utalva a 15 éve tartó, gyurcsányi koncepció szerinti eljárás rengeteg nyomozóhatósági, ügyészségi és bírósági jogsértésére és visszásságára, ezzel egészítette ki álláspontját: „boldogtalan az az ország, amelynek ilyen bűnüldözése és ilyen igazságszolgáltatása van”. Kifejtette, hogy az egész vád egy téves koncepción alapul, mert ezek a cselekmények – akárki követte is el őket – nem terrorista cselekmények.

Mintegy válaszként, ítélete indoklásában a tanácsvezető bíró kiemelte, hogy a vádlottak nem terroristák, a társadalom értékes tagjai. 

Talán mondanom sem kell, hogy mindannyiunknak, akik a Budaházy Bizottság tagjai közül az ítélethirdetéskor jelen voltunk (szinte hiánytalanul), nagyot dobbant a szíve: most először hallhattuk vissza a bírói testület egyik vezető tagjától azt az igazságot, amelyről hosszú évek óta igyekeztünk meggyőzni a közvéleményt, a bűnüldöző hatóságokat és a magas rangú döntéshozókat.

Ezzel azonban Török bíró el is jutott addig a bizonyos falig, ameddig mint a bírói testület tagja elmehetett. Tiszteletre méltó nyíltsággal elmondta, hogy a vádhatóságnak (az ügyészségnek) lett volna lehetősége arra, hogy ejtse a súlyos vádat. Mivel azonban nem élt vele, az ítélőtábla nem tehet mást, mint hogy a törvényeknek megfelelően folytatja le és zárja le a büntetőpert. Márpedig a vád szerint meghatározott cselekmények a Büntető Törvénykönyv passzusai szerint súlyosan büntetendők. Mérlegelve az időmúlást, a vádlottak társadalomban betöltött szerepét, a terrorcselekmény miatt kiszabható legalacsonyabb büntetést, az úgynevezett törvényi minimumot mérte a terheltekre. De mert két vádlott mégiscsak kimagasló szerepet játszott az ügyben, így kapott végül Budaházy György (és egy másik vádlott) fegyházban letöltendő 6 évet. S ez a bírói gépezet részéről valóban nagyon emberbaráti gesztusnak tűnt a korábban kiszabott 13 és 17 évhez képest, csakhogy embertelenül soknak számított ahhoz az igazsághoz képest, hogy olyan hazafit készültek évekre rács mögé dugni, aki a gyurcsányi önkény idején hazafias, bátor kiállásával, ellenállásával voltaképpen megmentette – 16 társával egyetemben – a magyarok becsületét.

Ne legyen kétségünk afelől, hogy ekkorra már a kormánypolitika tájékán is beérett a BBI vetése. Ugyanis egyszeriben az ügyészség is elment a falig. Eddig a pillanatig a vádhatóság szabadon kíméletlenkedhetett a maga gépezeti felfogása szerint: minden magyar állampolgárnak örökre el kell venni a kedvét attól, hogy saját szakállára szabadságharcosdit játsszon. A korrupciók, őszödi beszédek, tömeges átverések és rendőri kegyetlenkedések részét képezhetik a demokratikus rendnek, de a magánszabadságharcosdi nem. Ezek ellen könyörtelenül fel kell lépni, mindenki számára elrettentő példát kell statuálni.

Legyen az akár csak egy olyan pici, voltaképpen jelentéktelen kérdés, mint hogy valaki úgy próbálja megmenteni a saját vagy mások életét, hogy a hatóság által erőltetett lélegeztetőgépek  vagy kísérleti szerek helyett egy széles körben ismert és bevált, ráadásul olcsó gyógyszerrel, ivermektinnel próbálkozik. Vagy még azzal sem, hanem hamis védettségi kártyával próbálja elkerülni, hogy merő önkényeskedésből kétes kísérleti szereket lőjenek bele, ugyanis igazolás híján kíméletlenül kitennék a munkahelyéről, egy csapásra megélhetési gondot okozva neki is, egész családjának is.

Nos, ha ez a hatalmi önkényeskedés és kegyetlenkedés kezdetben – amikor a világjárvány miatti rettegés szinte az egész társadalmat tetőtől talpig áthatotta – érthető és elfogadható volt is, alig  néhány hónap múltán már a legkevésbé sem. Ugyanis napnál világosabbá vált a lélegeztetőgépes protokoll népirtás-jellege, akárcsak az oltásnak, vakcinának nevezett kísérleti szerek hasznavehetetlensége, sőt kifejezett kártékonysága. Sőt, még az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ivermektin használatát Amerikától Magyarországig csakis azért kellett tiltani, mert nagyon hamar, nagyon széles körben hasznos szernek bizonyult a kovidos fertőzések leküzdésére, és ha ezt a hatóságok elismerték és hagyták volna, ezzel kihúzták volna a jogalapot a kísérleti „oltószerek” világméretű bevezetése, alkalmazása alól. Nem is szólva arról, hogy akkor a „védettségi” kártyás („zöldkártyás”) kísérletet sem tudták volna elvégezni a fél emberiségen, megfigyelendő, hogyan reagálnak az állampolgári tömegek az elemi szabadságjogaik voltaképpen teljesen észszerűtlen megvonására.

Miután mindez a hatósági észszerűtlenség nyilvánvalóvá vált, egy emberségességre saját magától bármennyire is hajló gépezet azonnal felhagyott volna a szabadság olyan kis köreinek a zaklatásával, amelyekben az önálló gondolkodásra hajlamos állampolgárok a maguk és mások életét próbálták menteni a merő ostobaságnak bizonyult törvényi vagy hatósági rendelkezésekkel szemben. De nem így történt. Határozott politikai beavatkozás híján akadálytalanul zajlik az esztelen gépezeti önkényeskedés, ugyancsak kínos helyzetekbe sodorva a emberiességre egyébként hajlamos hivatalnokaikat. Amiként ez egy  ivermektines perben, Szilaj Csikós munkatársunk ügyében is  előfordult:  a bíró előbb elítélte őt, aztán négyszemközt megköszönte ritka emberségét.

Nos, ha a bírói ítélkezésben bekövetkezett nagy változást csakis a BBI szívós igazság- és szabadságharcos ténykedésének tudjuk be, más szabadságharcos próbálkozásainknál könnyen tévedésbe eshetünk és vakvágányra juthatunk. A sikeres civilpolitika nem nélkülözheti azt a reálpolitikai felismerést, hogy elérkezett az a történelmi pillanat, amikor Budaházy és társai perében a kormányhatalmi tényezőknek és magának a kormányfőnek is egyszeriben érdekévé vált az egyre gyorsabban egyre nagyobbá terebélyesedő ügy megoldása és lezárása. Az viszont a legkevésbé sem érdeke a párt- és kormányhatalomnak, hogy az egyébként számára hasznos gépezeteket ‒ önérzetükbe gázolva, tekintélyüket földig rombolva  ‒ maga ellen hangolja, vagy hogy alapot nyújtson ahhoz a vádhoz, hogy valójában ő diktál minden hatalmi ágnak. Ezért a reálpolitikát bölcsen művelő orbáni hatalom is csak a falig igyekezett elmenni: így vagy úgy, erős önmérsékletre biztatta mind az ügyészséget, mind pedig a bíróságot, de ennél többet nem kívánt tőlük. A többit a kegyelmi eljárásra hagyta, Novák Katalin döntésére bízta. Márpedig innentől fogva a kedvező kegyelmi döntés elől lényegében minden komolyabb akadály elhárult: sem a közvélemény, sem a hatalmi gépezetek részéről nem volt várható komolyabb háborgás. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy akár az ellenzéki, akár a háttérhatalmi tiltakozások esetén a nemzeti erők kifogják a szelet a vitorlákból.

Későbbi fejezetben, újabb tanulságnál szándékozunk kitérni arra, hogy végül is miben és hogyan támadhatott „közös érdekeltség” az addig „terroristaként” kezelt szabadságharcosok és a kormányhatalom között. De arra, hogy kellő érdekeltség híján a kormányhatalom még a lehető legnagyobb, legvérlázítóbb bűntettekben sem fog az igazságharcosok pártjára állni, még most kívánunk rámutatni, éppen a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos hatósági önkényeskedésekre utalva. 

„De valaki tényleg szóljon már Orbánéknak, hogy az egész COVID-hazugság megbukott, hogy egyszerűen nincs joguk és nem is volt soha joguk egy mesterségesen létrehozott, igazoltan politikai és nem orvosi alapokra helyezett kamujárvány miatt polgárokat bírságolni” ‒ háborog a jelenségen egy erdélyi magyar újságírónő.

A realitásokkal is számoló civilpolitikának ilyenkor fel kell tudnia ismerni, hogy egyelőre nincs, aki érdemben szólhatna. Az orbáni reálpolitikának kovidügyben egyelőre nem áll érdekében a hatalmi gépezeteket az igazság felé terelgetni, hiszen ehhez némileg neki is bűnbánatot kellene gyakorolnia, pálcát törnie saját feje fölött. Elvileg szívós, küzdelmes civilpolitikával ezen a téren is elő lehetne idézni egy történelmi fordulatot, csakhogy ebben a kérdésben az állampolgári tömegek csakúgy, mint az ellenzéki erők és a fősodratú újságírók szinte kivétel nélkül helyeselték a kormány által meghozott intézkedéseket. S aki akkor nem szólt az ellen a képtelenség ellen, hogy járványveszély ürügyén felelősen gondolkodó orvosokat rémhírterjesztéssel vádolhatnak, annak természetesen most sincs érkezése rászólni Orbánra, amikor az ügy immáron bírósági szakaszába érkezett. Ezért aztán a bűnüldöző gépezetek nemhogy a saját árnyékukat nem lépik át, de még a falig sem mennek el. S még olyan tisztségviselőjük is csak elvétve akad, aki legalább négyszemközt kiejt egy emberi szót, miként ezt az ivermektines bűntettel megvádolt munkatársunk esetében az ügyben eljáró bíró tette.

Persze a nagy horderejű, mindenre elszánt és nagyon magvas igazságoknak az a sorsuk, hogy előbb-utóbb felszínre törnek és érvényesülni kezdenek. Ettől pedig jó okkal van félnivalójuk még a legdörzsöltebb gépezeteknek is. Előbb-utóbb tömegével fog leesni a tantusz, hogy hiszen a kovidbűntény különféle haszonlesői, legfőképpen is a „vakcina”-gyártók és -kereskedők, s az általuk megvett tudósok, politikusok és újságírók voltak az igazi hazugsággyárosok és rémhírterjesztők. Erre pedig a gépezeteknek érdemes nemcsak számítaniuk, de valamit lépniük is.

A civilpolitikát űzni és a realitásokkal szembenézni szándékozók számára igen tanulságos, hogy két, rémhírterjesztéssel vádolt, de túlságosan is közismertté vált orvost mire próbált rávenni a vádhatóság, s milyen választ adtak ők a megkísértésre. Dr. Gődény György A HATÓSÁG PISZKÁLÓDÁSÁNAK SOSEM LESZ VÉGE? című, világhálós filmjében, ill.  aláiratában számolt be a következőről:

„Az ’újabb’ veszélyhelyzet alatt elkövetett rémhírterjesztés ügyében Tamasi doktor és ellenem indult nyomozást az ügyészség most 3 évre felfüggesztené, ugyanis a Magyar Orvosi Kamara feljelentésében semmilyen terhelő bizonyíték nem volt, csupán ezek, a rendszer szervilis nyomorultjai úgy gondolták, hogy meg kell védeni az embereket az általunk terjesztett igazságtól. Az ügyészség szerint mi továbbra is bűnösök vagyunk, de ez esetben kivételesen méltóztatnak eltekinteni az eljárás lefolytatásától, ha mi ebben a 3 évben befogjuk a szánkat. De mi továbbra sem vagyunk hajlandóak hallgatni, ha ezzel az emberek egészségét és az életét meg tudjuk óvni.”

Nos, minden „civilpolitikus” előbb-utóbb belekerül ilyen döntési helyzetekbe. S akkor eldöntheti, hogy győzi-e még a gépezetek elleni igazságharcot, van-e még hozzá elegendő energiája, vagy feladja. S ezzel maga is belesimul a szabadságainkat fosztogató, méltóságunkat nyirbáló gépezeti működésbe, logikába. 

Orbán reálpolitikája (másodszor) 

2021. október 23-án Budapesten Budaházy György maga is részt vett az akkori – szokás szerint hatalmas tömeget vonzó – Békemeneten, az Orbán Viktor miniszterelnök és kormánya melletti rokonszenvtüntetésen. A résztvevők számát illetően kormánypártiak és ellenzékiek között – ugyancsak szokás szerint – ismét kitört a számháború. Voltak, akik még félmilliónál is több felvonulót emlegettek, voltak, akik ennek csak a töredékét, ám ha megnézzük pl. az alábbi, még a gyülekezéskor készült felvételt, akkor minden elfogultság nélkül meg kell állapítanunk, hogy irdatlanul sokan vették a fáradságot, hogy nyíltan támogatásukról biztosítsák az ország akkori vezetőit.

Tudósítások szerint a résztvevők egy kifeszített molinó mögött sorakoztak fel, amelyen Gyurcsány Ferenc, volt miniszterelnök arcképe, egy 2006-os lovasrohamot ábrázoló fénykép és a „Soha többé!” felirat szerepelt. E vezérmolinó szellemiségétől semmiben nem különbözött annak a molinóé, amelyet Budaházy György cipelt végig magával. Eltérés csak a megfogalmazásban mutatkozott: utóbbi logikusan továbbvitte az alapgondolatot, miszerint a rendőrterrorért – a szemkilövőknek – büntetés, felelősségre vonás jár, az állami terroristák ellen fellépő hazafiaknak pedig amnesztia, vagyis szabadság.

Ugyanilyen tökéletes szellemi – sőt politikai – összhangot fedezhetünk fel Orbán Viktor akkori ünnepi beszéde és Budaházy György közismert, nemzeti-radikális felfogása között. A miniszterelnök azzal kezdte beszédét, hogy nemcsak a 65 évvel azelőtti napokra kell emlékezni, hanem a 15 évvel azelőtti délutánra is, azaz 2006. október 23-ára.

„15 évvel ezelőtt itt, az Andrássy és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán farkasszemet nézett egymással a múlt és a jelen. Az ifjú kommunisták október 23-ból november 4-et csináltak. Az egyik oldalon könnygáz, gumilövedék, vipera, azonosító nélküli egyenruhák és vízágyúk. A másik oldalon a becsapott és megalázott nemzet állt, aminek 50 év elteltével újra azt kellett hallania, hogy hazudtak neki reggel, éjjel meg este.”

„…a kritikára pedig lovasrohammal és gumilövedékkel válaszoltak. Ezt a helyet 15 éve könny, vér és könnygáz lepte el”.

„Ezért azt üzenem, hogy soha nem fogjuk ezt elfelejteni nekik!”

De mondott a magyar kormányfő ennél nagyobbakat, merészebbeket is. Brüsszelnek, Európa hatalmi központjának szó szerint ezt üzente:

„…velünk még a kommunisták sem boldogultak, mi vagyunk a homok a gépezetben, a bot a küllők között, tüske a köröm alatt. Mi vagyunk az a Dávid, akit jobb, ha elkerül a Góliát.”

Hangoztatva, hogy három a magyar igazság, kijelentette, hogy a rezsi- és a migránsügy után a gyermekvédelem terén is helyt fogunk állni, gyerekeinket is meg fogjuk védeni.

„Magyarország lesz az első olyan ország Európában, ahol az iskola falainál megállítjuk az erőszakos LMBTQ-propagandát.”

Azokban a pillanatokban akár Budaházy György is állhatott volna ott, az emelvényen, a mikrofon előtt, hiszen a gyermekvédelem fontosságáról ő is hasonló hévvel és eltökéltséggel szokott megnyilvánulni. Olyannyira, hogy többek vélekedése szerint Ignácz bíró későbbi kíméletlen ítéletének hátterében éppen az állt, hogy alighanem ő is egyike az LMBTQ-propagandával módfelett érzékenyített magyar bírának.

Orbán Viktor azt is hangoztatta, hogy aki idegen támadások ellen védi családját, nemzetét, az arra is számíthat, hogy igaza van, mert az igazság a szabadságharcosok oldalán állt akkor is, és ma is. S ehhez lelkesen és lelkesítőn, szó szerint a következőket fűzte még:

„Ez az igazság tartott meg minket itt, Európa közepén. Századok óta mindig csak ugyanazt akarjuk: ahogy ’56-ban, 2006-ban és ma is: igazságot Magyarországnak!”

Budaházy György – ott, a végeláthatatlan tömeggel körülvéve, a szemkilövetők börtönbüntetését követelő táblája társaságában – okkal és joggal érezhette úgy, hogy hiszen e szónoki szavak mintha egyenesen neki szólnának. Mintha őt igazolnák és őt bátorítanák: többé nincs mitől tartania, a hamarosan esedékes újabb bírósági tárgyaláson már tényleg győzni fog az igazság! Orbán Viktor szavai szinte egy nyilvánosan tett esküvel, fogadalommal értek fel.

Szavai hitelességét illetően kétkedésre, gyanakvásra legfeljebb az adhatott volna okot, hogy beszéde vége felé ejtett azért pár szót arról a „nemzetközi hátország”-ról is, amely a hazai baloldal mögött áll, s amely nem más, mint a pénz, a média és a hálózat együttese, összefonódása.

Derűlátó és magabiztos utolsó szavaival azonban ismét mintha csak esküjét erősítette volna meg és rendíthetetlen eltökéltségéről biztosította volna hallgatóságát:

„Időben [idejében] szólunk: aki eddig belénk harapott, annak belénk is tört vagy elvásott a foga.”

Ki merhetett ezek után arra gondolni, hogy alig néhány hónap múlva Ignácz bíró Budaházyra 17 évnyi fegyházat mér, az összes vádlottra pedig összesen 117 évet?!

Azt nyilvánvalónak tekinthetjük, hogy Orbán Viktor beszédének szellemisége és magabiztossága szöges ellentétben állt a Budaházyék ügyében utóbb bekövetkezett bírósági fejleménnyel. Egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a bíróságnak – a bírói gépezetnek, hálózatnak –beletört volna a foga a törvényes kormányhatalomba. Ez még hagyján, de az ügyészség – az ügyészi gépezet – sem hátrált meg: hiába tartozott és tartozik elvileg a kormány felügyelete alá, mégsem azt képviselte, amit a miniszterelnök a „szószékről” (ünnepi emelvényről) meghirdetett. És mint hamarosan látni fogjuk, még mostanság sem azt képviseli…

Magyarázatként hamar és könnyen adódik az a válasz, amit a mérsékelt nemzetiektől balra vagy jobbra álló erők sűrűn hangoztatnak is: Orbán egyszerűen hazudik. Akik azonban civilpolitikájukkal, igazságharcukkal sikerre kívánnak jutni – pl. Budaházyt és társait meg akarták megmenteni –, azok nem elégedhetnek meg a hamar és könnyen adódó válaszokkal.

Azoknak például el kell ismerniük, hogy a mai európai palettán talán nincs is még egy olyan politikus, aki annyira őszintén és leplezetlenül hangoztatja országa külön érdekeit és a saját eltérő álláspontját, mint éppen a magyar miniszterelnök. A globális hatalom és a brüsszeli bürokrácia akaratával szembeni sorozatos megnyilvánulásai, szókimondó ellenvetései és az azokra kapott ingerült válaszok, vádaskodások és önkényeskedő büntetések kétségtelenné teszik, hogy részéről nemcsak üres szócséplés és merő kampányfogás az európai érdekek és a magyar igazság hangoztatása. Amikor nem is olyan rég – 2024. október 9-én – Strasbourgban, az Európai Parlamentben a magyar uniós elnökség programját kívánta bemutatni és vitára bocsátani, ez utóbbiból jóformán semmi nem lett, ugyanis a felszólalók többsége az ő személyének lejáratásával, egy kisebb része pedig a megvédésével volt elfoglalva. Minden elfogultság nélkül állítható, hogy a kritikusainak adott válaszában Orbán Viktor olyannyira őszintének bizonyult – lett légyen szó akár az Európai Bizottság elnökéről, akár a néppárti frakció vezetőjéről, akár az ukrajnai háborúról, akár a brüsszeli korrupcióról –, hogy merő butaság lenne egész viselkedését valamiféle képmutatásnak, megtévesztő színjátéknak minősíteni. S ennek megítéléséhez nem is kell mások ilyen vagy olyan megfontolású, jó vagy rossz szándékból elfogult véleményére hagyatkoznunk, hiszen a világhálón hozzáférhető helyszíni, filmes tudósítások jóvoltából magunk is szem- és fültanúi lehettünk és lehetünk a strasbourgi történéseknek.

Mint ahogy azt sem lehet elvitatni és félremagyarázni, hogy amikor Orbán Viktor a legutóbbi grúz választások után személyesen gratulált a nagy fölénnyel győztes párt vezetőjének, az ország miniszterelnökének, akkor azonnal „tizenhárom dühös ember” – azaz tizenhárom uniós ország külügyminisztere – támadt rá, közös közleményben tiltakozva a brüsszeli önkényeskedéseknek szintén előszeretettel szembeszálló (és emiatt ugyancsak oroszpártinak kinyilvánított) grúz erők megtámogatása miatt.

Akárhogy vesszük is, Orbán Viktor e jellemző politikusi magatartásával és ennek jellemző fogadtatásával sehogy sem fér össze egy olyan politikus képe, aki eleve mást állítana, mint amit gondol.

Összefér azonban egy másik, jóval összetettebb, árnyaltabb kép. Egy olyan politikus képe, aki művészetet csinál a hivatásából, a szükséges és a lehetséges közötti örök egyensúlyozásból. Minden derűlátása és magabiztossága ellenére, arra valójában nincs elegendő törvényes, intézményes hatalma, hogy a „nemzetközi hátországot”, a pénz, a média, a hálózat együttesét, a különféle hatalmi gépezeteket egy csapásra legyőzze, maga alá gyűrje. Nem is fektet ilyesmibe energiát. Arra ellenben van lehetősége, és ezen rendesen dolgozik is, hogy egy fokozatosan erősödő, szélesedő szellemi és politikai tábor, érték- és érdekszövetség segítségével egyre nagyobb nyomást fejtsen ki mind a belföldi, mind pedig a külföldi ellenlábasaira.

E reálpolitikájának egyik legfőbb jellegzetessége, hogy mindig nagy távlatban gondolkodik és nagy léptékben építkezik, eközben pedig nem foglalkozik kisebb buktatókkal, visszásságokkal, ellentmondásokkal. A háttérhatalom és a gépezetek meggyengítésének és ráncba szedésének távlatos célját és remélt megvalósítását miniszterelnökünk nem óhajtotta veszélyezteti azzal, hogy bármi áron igazságot szolgáltasson Budaházynak és társainak. Mint ahogy azzal sem, hogy bármi áron rács mögé juttassa Gyurcsányt. Ő az egész országot igyekezett – és igyekszik – olyan irányba terelni, hogy a sortüzekre könnyen vetemedők ne kerülhessenek ismét hatalmi helyzetbe. Mivel a 2006 utáni közvélemény (választásra jogosult magyar állampolgárok) elsöprő többségét nagyon sokáig sem az nem foglalkoztatta különösebben, hogy Gyurcsány megúszta a felelősségre vonást, sem az, hogy ellenben a szabadságharcos hazafiainkat annál kíméletlenebbül meghurcolják, ezért Orbán Viktor ugyancsak nem sietett e kérdésben gyors döntésre és gyors eredményre jutni, hiába töltötte be 2010-től kezdve, egyhuzamban a kormányfői tisztséget.

Egy olyan nagy tétben játszó politikusnak, aki nemrég is Kínától Amerikáig repkedett, méghozzá Kijeven, Moszkván és Ankarán át, hogy országa és uralkodása számára kedvező geopolitikai környezetet teremtsen, eredendően nem volt túl fontos, hogy mi lesz Budaházyval és társaival. Az egész számított neki, az összeredmény alakulása, nem pedig a részletkérdések. Ezeknél akár fordítva is alakulhattak a dolgok, mint ahogy a meghirdetett politikája fő csapásirányából egyébként következett volna. Arról, hogy Budaházyék ügye is olyan fontossá váljék, hogy aztán ennek alakulása is a meghirdetett fő csapásirányt vegye fel, az igazságharcosoknak, a civilpolitikusoknak kellett gondoskodniuk. Méghozzá Orbán Viktor – lássuk be, amúgy páratlanul eredményes – reálpolitikájához méltó valóságlátással, helyzetértékeléssel.

Nos, ha mi, akik hazafiaink megmentésén fáradoztunk, a miniszterelnök szóban forgó ünnepi beszéde, valamint Ignácz bíró hamarosan megszülető, kíméletlen ítélete nyomán azt a könnyen kínálkozó következtetést vontuk volna le, hogy Orbán nyilván csak hazudott, s a részéről az egész október 23-i szereplés csak egy ügyes, szavazatnövelő színjáték volt, akkor Budaházy és társai alighanem még ma is rács mögött senyvednének. Hiszen ebben az esetben nem láttunk volna semmi lényegi különbséget Orbán és Gyurcsány politikája között, csupán annyit, hogy az egyik sokkal eszesebb, dörzsöltebb, mint a másik, ez azonban kevés lett volna ahhoz, hogy bármi értelmét lássuk az igazság- és szabadságharcunk folytatásának.

Mi azonban inkább úgy ítéltük meg az olykor kiáltó ellentmondásokat a miniszterelnöki lelkes és lelkesítő szavak, valamint a törvényes hatalom tényleges tettei között, hogy Góliát foga mégsem vásik és mégsem törik bele olyan könnyen Dávidba, és ha nem sietünk Dávid segítségére, végül vele együtt fogunk elvérezni. Ha ellenben besegítünk neki, a számunkra életbevágó részletkérdéseket is számára fontossá tehetjük, és végül sikerre juthatunk.

Azt a következtetést, hogy a törvényes hatalom mennyire kiszolgáltatottja lehet a háttérhatalmi hálózatnak és az intézményi gépezeteknek, leginkább a magyar ügyészség viselkedéséből vonhattuk le – és vonhatjuk le mind a mai napig – magunknak. Annak ellenére, hogy előre tudható volt, mekkora indulatokat kelt – milyen erős és tartós politikai hullámok ver – a gyermek- és családvédelemnek az Alaptörvényünkbe iktatása, az egész világon gátlástalanul nyomuló LMBTQ-lobbinak való alkotmányos szembeszegülés, Orbán Viktorék mégis meglépték. A nyugati jóléti társadalmakhoz képest Magyarország – a magyar társadalom – csakugyan viszonylagos védelmet élvezhet e téren, s nem férhet kétség hozzá, hogy ebben döntő szerepet játszik Orbán Viktornak, valamint pártjának és kormányának az ügy iránti tisztességes elköteleződése és felelősségvállalása.

Ezt a tényt kell most összevetnünk azzal a másik ténnyel, miszerint a magyar ügyészség esetenként szabályos hadjáratot folytat azokkal szemben, akik a mindennapi gyakorlatban igyekeznek érvényt szerezni a kormány által meghirdetett és az Alaptörvénybe is belefoglalt gyermek- és családvédelmi politikának. S ehhez rendszerint megszerzik a bírák szükséges közreműködését is. Természetesen nem minden bíró és nem minden ügyész lett pl. az LMBTQP-propagandával sikeresen érzékenyítve, vagy nem mindegyikük tagja a háttérhatalmi hálózatnak, de erre nincs is szükség. Elegendő, ha a magasabb szintek valamelyikén akadnak olyan ügyészek és bírók, akik sikeresen be lettek hálózva, és elegendő egyetlen egy olyan civil társaság, amelyik a legkevésbé sem az igazi szabadságjogokért küzd, a legkevésbé sem az igazi szólás- és véleménynyilvánítási szabadságért, hanem kizárólag azért, hogy a társadalmak normális működésének megzavarásán, felszámolásán fáradozó háttérhatalmat szolgálja, az ezért folyósított pénzekből fenntartva magát. Ilyen jellegzetes hazai NGO (azaz nem kormányzatai civil szervezet) a Háttér Társaság („nomen est omen”: a név elárulja viselőjét), amelynek vezetője feljelentette a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) társvezetőjét, Barcsa-Turner Gábort az alább látható plakát egyik programpontja miatt.

A HVIM honlapjáról tudhatjuk meg egyebek között, hogy a mozgalom 2019. október 23-ára rendhagyó, interaktív megemlékezést hirdetett meg, és ennek része lett volna a digitális plakáton feltüntetett LMBTQP-zászlóégetés, amely azonban végül nem valósult meg. A megemlékezést egyetlen plakáttal, viszonylag szűk nyilvánossági körben hirdették meg, az azon való részvétel regisztrációhoz kötött volt, a helyszíne pedig pontosan meg nem határozott magánterület.

E tényleges körülményekre való tekintettel a hatóságok többször is alaptalannak minősítették és elutasították a Háttér Társaság feljelentését. A nyomozó kétszer is lezárta az ügyet, egyszer az ügyészség sem talált bűncselekményt, azonban ‒ és most adjuk át a szót a HVIM honlapjának a pontos idézéshez:

„…a Soros-hálózathoz tartozó »civil« szervezetek nyomásgyakorlására ugyanazon ügyészség, mely korábban nem látott megvalósult bűncselekményt, mégis vádat emelt Mozgalmunk társvezetője, Barcsa-Turner Gábor ellen.”

A vádlott védelmére dr. Gaudi-Nagy Tamás, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyvezetője vállalkozott. Elsőfokon a Székesfehérvári Járásbíróság közösség tagja elleni uszítás miatt elmarasztalta és egy év próbára bocsátotta védencét, mire Gaudi fellebbezett. Az ítéletet a törvényszék másodfokon megváltoztatta, ugyanis Barcsa-Turner Gábort mindkét vádpontban (közösség tagja elleni erőszak és közösség tagja elleni uszítás) bűncselekmény hiányában felmentette. Az ügyész azonban a kihirdetett ítélet ellen fellebbezést jelentett be.

És most megint adjuk át a szót a HVIM honlapjának, amely nemcsak a váratlan fejleményekről számol be tárgyszerűen, hanem ezek magyarázatáról és várható következményéről is:

„A másodfokon eljáró, vádat képviselő ügyész azzal érvelt: azért kell súlyosan büntetni a vádlottat, mert szilárd értékítélete van, amely szerinte előítéletes. Barcsa-Turner úgy reagált: nem tudna elképzelni olyan ítéletet, mely rávenné arra, hogy véleménye megváltozzon. Az ügy precedens értékű, ugyanis arról szól, hogy a velük szemben kritikus szabad véleménynyilvánítást mennyire korlátozhatják le az LMBTQP-lobbi háttérerői, mennyire itták bele magukat az állam mélyszöveteibe. Azon államéba, melynek Alaptörvényében foglaltak védelmében tett véleménynyilvánítást Mozgalmunk társvezetője. Az eljárás nyomán fény derült arra is, hogy a Háttér Társaság előítélet-protokollt dolgozott ki az ügyészség számára, ami csak a hazafiakkal szembeni előítéletességet vizsgálja, majd ezt országos érvényűvé tették, és ennek nyomán tudnak ők maguk indíttatni eljárásokat úgy, hogy bírókat, rendőröket és egyéb intézmények alkalmazottjait érzékenyítik (amiről ők maguk számolnak be közhasznúsági címszó alatt).”

„A per harmadfokon a Győri Ítélőtáblán folytatódott, ami végül megdöbbentő módon nem a másodfokú felmentést, hanem a közösség elleni uszításban bűnösséget megállapító elsőfokú ítéletet hagyta jóvá. Intézkedésként 1 év próbára bocsátást szabtak ki, ami Mozgalmunk társvezetőjére tekintettel azt jelenti, hogy felszólalásait, megnyilatkozásait különös figyelemmel fogják kísérni, ugyanis bármilyen szerintük »közösség tagja elleni« cselekedetéért, vagy megszólalásáért indíthatnak újabb eljárást, hasonlóan abszurd módon elítélhetik és akkor ebben az ügyben is büntetést kell kiszabni rá. A cél: az elhallgattatás.” 

És ennek a háttérhatalmi, hálózati célnak a feltétlen teljesítéséből – az elhallgattatásból, a normalitás ellenségeivel szembeni szabad véleménynyilvánítás megakadályozásából – a magyar kormány felügyelete alá tartozó magyar ügyészség szemlátomást bőven kiveszi a maga részét. Minden további nélkül felülírja a kormány célkitűzéseit, semmibe veszi az Alaptörvénybe foglaltakat.

A Budaházy-ügy egészét áttekintve azt mondhatjuk (és mondjuk is), hogy az ügy korai szakaszában az Orbán-kormánynak különösebben nem állt érdekében (politikai hasznában) a nemzeti radikálisok gyors kimentése a rendőri, ügyészi és bírói gépezet fogságából. Arra azonban semmi jel nem utal, hogy az orbáni nemzetpolitikát és a törvényes hatalmat bármennyire is erősítené az LMBTQP-lobbi gátlástalan nyomulása. Aligha származik bármiféle politikai haszna abból, hogy miután a Hunniás hazafiak végre-valahára mind elnöki kegyelemben részesültek, Budaházy Györgyöt a magyar ügyészség egy olyan büntetőperrel kezdte el szorongatni, amely kísértetiesen egybevág az imént bemutatott üggyel. Annyi különbséggel, hogy itt még annyi állítólagos jogalapot sem lehet felmutatni a törvényes bírósági eljárás megindításához, mint az imént boncolgatott esetben.

Azt, hogy az egész újabb Budaházy-ügy a kormány érdeke és akarata ellenében zajlik, már az is igazolja, hogy a kormánypárthoz erősen kötődő mandiner.hu bőséges teret szentelt a témának, ismertetve nemcsak a fejleményeket, hanem az ügyvéd, történetesen ismét Gaudi-Nagy Tamás részletes álláspontját.

Nos, Budaházy és néhány társa még 2019 július elején látogatott el egy Szivárvány Szakkör néven meghirdetett nyilvános vitára, méghozzá a Háttér Társaság irodájába. Itt szerettek volna hangot adni az iskolai genderpropaganda terjesztést ellenző véleményüknek. A rendezvényre azonban nem engedték be őket a szervezők, sőt rendőrt hívtak rájuk, ezért végül kisebb vita után csak egy „Tiltsák ki az LMBTQ-propagandát az iskolákból!” molinót feszítettek ki a bejáratnál, végül békésen távoztak.

A Háttér Társaság azonban gyűlölet-bűncselekményre hivatkozva büntetőfeljelentést tett ellenük.

Ezt először a rendőrség elutasította, de a Háttér Társaság panaszára az eljárás újraindult.

„Ezt egy újabb eljárás-megszűntetés, majd egy megismételt panasz hatására újabb nyomozás követte a Fővárosi Főügyészség utasítására.” – tudjuk meg a mandiner.hu tudósításából. – „Ennek végül az lett az eredménye, hogy tavaly májusban csoportosan elkövetett, közösség tagjai elleni erőszak bűntettével gyanúsították meg Budaházyt és két társát. Az ilyen bűncselekmény büntetési tétele kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés.”

Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd, a gyanúsítottak védője arról tájékoztatta a nagy olvasottságú világhálós lapot, hogy benyújtottak egy alapos megszüntetési indítványt és a két másik gyanúsított írásbeli vallomásait. Az indítványban Gaudi felhívta rá a figyelmet – többek között a házban lakó tanúk vallomásai és a rendelkezésre álló filmfelvételek alapján –, hogy egyértelműen megállapítható:

„…a gyanúsítottak semmilyen bűncselekményt nem követtek el, magatartásuk nem volt tekinthető sem erőszakosnak, sem kihívóan közösségellenesnek.”

 „A büntetőeljárás alapjául szolgáló tényállás gyakorlatilag a jelenlévők vitája volt, és alapvetően azért történt meg, mert a Háttér Társaság tagjai önkényes, kirekesztő és intoleráns módon korlátozták a gyanúsítottak és több, jelen lévő más személy, egyébként éppen a kiskorúak Alaptörvényben rögzített jogainak védelmében gyakorolni kívánt vélemény-nyilvánítási szabadságát, ráadásul egy nyilvánosnak meghirdetett rendezvényen” – indokolt Gaudi. 

Budaházyék ügyvédje arról is tájékoztatta a Mandinert, hogy megkeresésükre a BRFK nemrég azt közölte: a hivatkozott ügyben az eljárás továbbra is folyamatban van, de döntés még nem született. Pedig szerinte az ügy alakulása azért is fontos, mert „eligazítást adhat abban a kérdésben, hogy hol húzódnak az egyre agresszívabban terjeszkedő LMBTQ-propagandával szembeni család- és gyermekvédő civil fellépés törvényes határai”. És ilyenkor, amikor az éves rendszerességgel megtartott Pride hónap rendezvényei már tartanak, évről-évre színre lépnek olyan család-, érték- és gyermekvédő aktivisták, „akik nem nézik tétlenül a felforgató jellegű genderpropaganda térnyerési törekvéseit, és ennek hangot is adnak tiltakozó akciók formájában” – figyelmeztetett Gaudi-Nagy Tamás.

Nos, mindenféle ügyvédi figyelmeztetés és mindenféle kinyilvánított család- és gyermekvédelmi kormányakarat ellenére a magyar ügyészség a Budaházy György elleni újabb bírósági eljárás megindításáról döntött.

Mindez az ügyészi magatartás csakis azzal magyarázható, hogy Góliát kezei csakugyan nagyon messzire érnek. Ezzel a reálpolitikai felismeréssel pedig nemcsak Dávidnak, hanem a civilpolitikának is számolnia kell…

Szép és biztató dolog a kormány részéről kijelenteni, hogy „Magyarország lesz az első olyan ország Európában, ahol az iskola falainál megállítjuk az erőszakos LMBTQ-propagandát.”

És szép meg biztató dolog, hogy Budaházy György és mások személyében időnként akadnak olyanok, akik ténylegesen is fellépnek, tiltakoznak azok ellen, akik mégis be akarják juttatni oktatási és nevelési intézményeinkbe az LMBTQ-propagandát.

Igazi eredményre azonban csak akkor lehet számítani, ha az érzékenyített ügyészeket és bírákat sikerül közös erővel megfékezniük, leállítaniuk.

Orbán reálpolitikája (harmadszor)

 

Tekintettel arra, hogy miniszterelnökünknek a pártjában, a közszolgálati médiában, s legalább a kétharmados többség erejéig az országgyűlésben és a választópolgárok körében is vitathatatlan tekintélye és befolyása van, ezért a realitásokkal számoló elemző (akár mint „civilpolitikus”) számára egyetlen pillanatig nem lehet kétséges, hogy csakis Orbán Viktoron múlt, hogy hova fajul K. Endre kegyelmi ügye. Amikor az ellenzéki oldal nagy vehemenciával nekilátott a köztársasági elnökre és a nemzeti oldalra rásütni a „pedofil” bélyeget, a kormányfő kellően ütős – mert eddigi családpolitikája tükrében kellően hiteles – választ adott rá azzal, hogy a gyermekek védelmének fokozása érdekében alkotmánymódosítást kezdeményez. Novák Katalin pedig – szintén eddigi közéleti szereplése tükrében – ugyancsak kellőképpen ütős és hiteles feleletet adott a kormányfőnek és a nyilvánosságnak akkor, amikor a Sándor-palota közleményben tudatta:

„A bejelentett alaptörvény-módosítás a gyermekek még erősebb védelmét szolgálja, ezért Novák Katalin köztársasági elnök jó szívvel fogja aláírni az Országgyűlés által elfogadott jogszabályt.” 

Nos, ha Orbán Viktornak nem lettek volna egyéb, a pedofil-botrányt semmilyen tekintetben nem érintő megfontolásai, akkor ezen a ponton az egész ügy könnyedén lezárható lett volna. Orbán Viktor minden további nélkül kinyilváníthatta volna:

Az a fajta felelős gondolkodás, amiről a köztársasági elnök asszony korábbi szereplései során és most is tanúbizonyságot tett, számára elegendő garancia arra, hogy a magyar gyerekek sorsa a nemzeti kormány alatt továbbra is a lehető legjobb kezekben lesz. És épp ideje, hogy a baloldal abbahagyja a nyilvánvaló politikai pecsenyesütögetést és önmaga felelőtlen szerecsenmosdatását.

Csakhogy az orbáni reálpolitika azért nem sietett a baloldal hergelte feszítsd meg közhangulatot lecsillapítani, mert soha vissza nem térő, kedvező alkalmat látott meg benne. Igaz, hogy most is csak jelentős politikai veszteségek – Orbán és a Fidesz népszerűségének számottevő csökkenése – árán, de legalább egyáltalán végre lehetett hajtani egy olyan nagy horderejű, drámai lépést, amelyre aligha nyílt volna máskor alkalom.

A tömegdemokráciáknak az önálló gondolkodásról, a mélyebb összefüggések kereséséről és megértéséről leszoktatott népe elég együgyű ahhoz, hogy egy „terrorista” vagy egy „pedofil” rémkép elleni mozgósítás ürügyén alaposan rászedhessék, félrevezethessék, a számára mégoly népszerű köztársasági elnök ellen is hadra foghassák: csatasorba állítsák, „feszítsd meg”-et kiáltassanak vele. Egy realitásokkal is számoló „civilpolitikusnak” be kell látnia, hogy ugyanezt nem lehetett volna elérni azzal, ha a sokkal mélyebb és szövevényesebb igazságot kötötték volna a jónép orrára. Egy, a Szilaj Csikón megjelent, Sütő Gábor jegyezte elemzés szerint a Novák Katalin által folytatott politika nagyon sok tekintetben szembe ment az orbáni politikával. Csupán néhány passzus az elemzésből bizonyságképpen, csakis külpolitikai témákra fókuszálva:

„Sajnos, Novák Katalin felszólalását is az oroszellenesség jellemezte, külön tv-nyilatkozatban még azt is kijelentette, hogy »Oroszország nem győzhet, és ez a legfontosabb. Ezt kell elérni«, mert »Oroszország átlépte a Rubicont«. A magyar hazafiaknak viszont az világos, hogy Novák Katalin nem a Rubicont lépte át egyszer, hanem annál fontosabb határt és többször.”  

„Közvéleményünk sem érti, ha Ukrajna nyíltan ellenséges velünk szemben, miért akarunk mégis mindenáron barátkozni vele? Oroszország pedig szavahihető partner számunkra létfontosságú kérdésekben, egyik méltóságunk meg könnyedén elítélgeti? A Krími Platform értekezleten még az Ukrajnával szimpatizáló államok sem értettek egyet Kijev jóvátételi és egyéb követelményeivel, Novák Katalin viszont kiállt mellette, sőt erősködött, hogy csakis ezen a platformon jöhet létre béke.”

„A hazafiak a történelempolitikai szemlélet sutba dobását, az időszerű világpolitikai fejlemények ok-okozati viszonyainak félremagyarázását látják Novák Katalin azon állításában is, hogy »Oroszország Ukrajna elleni agressziója hatalmas szenvedést és pusztítást okozva romba döntötte Európa addig békés életét«. Megütközésüket váltotta ki, hogy az ENSZ közgyűlésen Zelenszkijt méltatta, s kijelentette, a közelmúltban Ukrajnában járt, és az ott élő emberek üzenetét is elhozta New Yorkba a világszervezet ülésére. A magyar elnök a magyar nép üzenetét viheti a nemzetközi fórumokra. Nem ukránokét, izraeliekét vagy másokét. Ha mégis megtette, illett volna közölni, ki hatalmazta fel másik nép képviseletére? Ha felkérték erre, nem kellett volna elfogadnia. Ha nem kérték, hanem saját kezdeményezés volt, még megengedhetetlenebb melléfogás az ő posztján.”

„Néha fájóan összecseng viszont a globális emberellenes háttérhatalom álláspontjával, amely szerint a történelem 2022. február 24-én, illetve 2023. október 7-én kezdődött, azaz töröl a történelemből minden okot és előzményt, hogy félrevezethesse az emberiséget. Mindezt többször, hangsúlyozottan, sőt érzelmi töltöttséggel hallhatták tőle, így nem tekinthetik egyszerű történelmi vagy politikai tájékozatlanságnak, hanem majdhogynem hitvallásnak, ami viszont nem rímel a miniszterelnök átgondolt, szabatos, okokat, előzményeket, ha megnevezés nélkül is, de érezhetően figyelembe vevő állásfoglalásaival sem (…)”

Mint említettük, Orbán igen sikeres reálpolitikájának egyik sarokköve, hogy nem szól bele más tisztségviselők munkájába. Ha nem úgy muzsikálnak, ahogy elvárja, akkor megválik tőlük. Ez az alá beosztottaknál könnyen, rendezetten megy. De egy országgyűlés által megválasztott, bel- és külföldön egyaránt rendkívül népszerűvé vált köztársasági elnök esetén ez szinte lehetetlen lett volna. Ehhez volt szükség arra, hogy Orbán személyesen is beszálljon a pedofil-ügy habosításába, s ily módon kényszerítse Novák Katalint a magas közjogi méltóságáról való lemondásra.

Ám, ha az imént felvetett külpolitikai kérdésekben Orbán Viktornak adunk igazat Novák Katalin ellenében, akkor „civilpolitikusként” hajlanunk kell annak belátására, hogy Novák Katalin megállítása és megbuktatása akár nemzeti érdek is lehetett, rövid és hosszú távra nézvést egyaránt. Lemondó nyilatkozatában nyilvánvalóvá tette, hogy azért döntött a távozás mellett, mert úgy érezte, hogy többé nem rendelkezne elegendő mozgástérrel. Vagyis olyan szabadságfokkal, amellyel akár a kormányfő elképzelései ellenében is cselekedhet...  

„A döntés nem személyes okból volt nehéz. Azért volt nehéz, mert esküt tettem. Arra a kérdésre kellett most választ találnom, hogy eskümhöz híven képes lennék-e a köztársasági elnöki tisztséget továbbra is a magyar nemzet javára gyakorolni? Rendelkeznék-e azzal a mozgástérrel, amely ahhoz kell, hogy szuverén államfőként jól teljesítsem a feladatomat? Nem a válaszom mindkét kérdésre.”

Természetesen ő is úgy gondolja, hogy ez szolgálná a magyar nemzet javát. S ha csak burkoltan is, de egyúttal azt is kinyilvánítja, hogy ő testesíti meg a szeretetet, és Orbánék a gyűlöletet…

„Bocsánatot kérek azoktól, akik most úgy érzik, cserben hagyom őket. Akik most úgy érzik, hogy a gyűlölet legyőzte a szeretetet.”

A realitásokat figyelembe venni igyekvő „civilpolitikusként” tehát el kell ismernünk, hogy miniszterelnökünk részéről roppant kockázatos, kényszerű, de mégis észszerű húzás volt rohamosan fejére növő vetélytársa időbeni eltávolítása. És nemcsak a maga hatalmi helyzete, de a  magyar nemzet távlatos érdeke szempontjából is. Nem valószínű, hogy ma az tesz jó lóra, aki Putyinnal szemben a Nyugat és Zelenszkij pártjára áll…

Ám „civilpolitikusként” minden belátásunk és megértésünk ellenére sem támogathatunk semmi olyan kormánypolitikát, amely az államhatalom gépezet-jellegét erősíti. Ami oda vezet, hogy a szeretetre, kegyelemre, irgalmasságra hajló államfő helyett olyasvalaki kerüljön az egyik legmagasabb közjogi méltóság tisztségébe, aki azzal kezdi  államfői működését, hogy sürgősen kijelenti: „A jövőben csak rendkívül kivételes esetekben tudok kegyelmet elképzelni”. Meg kell találnunk a módját, hogy civil részről úgy támogassuk, úgy tereljük a törvényes hatalmat, hogy megőrizhesse azt a mozgásterét, amely a magyar nép valóságos érdekeinek szolgálatához szükséges; másfelől viszont legyünk következetes akadályozói annak, hogy a hatalom még rontson is közös sorsunkon. Például azzal, hogy a tömegdemokrácia emberibbé, irgalmasabbá, igazságosabbá tétele helyett ennek további elembertelenítésén, immáron a krisztusi kegyelem intézményes lehetőségének felszámolásán fáradozik.

Egyszerre „reálpolitikára” és igazságosságra, emberiességre törekvő „civilpolitikusként” azonban nemcsak az államhatalom politikájának megfelelő befolyásolására, terelésére kell készen állnunk, hanem a magunk „politikájának” önvizsgálatára, felülbírálására is. E fejezetünk befejezéseként ezt fogjuk megejteni, méghozzá a BBI egyik tekintélyes tagjának, dr. Schiffer Andrásnak a két kegyelmi ügyben hangoztatott, meglehetősen eltérő álláspontját szemügyre véve.

---

Kapcsolódó cikkeink:

A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) 6.

5. tanulság: AZ IGAZSÁG IS ÁRU ‒ EL KELL TUDNI ADNI

A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) 5.

4. tanulság: A CIVILPOLITIKA SEM NÉLKÜLÖZHETI A REÁLPOLITIKÁT

A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) 4.

3. tanulság: CSAK CIVILPOLITIKÁVAL LEHET EMBERIBBÉ TENNI A TÖMEGDEMOKRÁCIÁT

A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) 3.

2. tanulság: MINDEN TÖMEGDEMOKRÁCIA SZÜKSÉGKÉPPEN ELIDEGENEDETT GÉPEZET, DE A MOSTANI SZINTET UGROTT

A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) 2.

1. tanulság: A TELJES IGAZSÁGOT CSAK MEGKÖZELÍTENI LEHET, ELÉRNI SOHASEM

A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) Előszó