2024. okt. 15.

Petőfi Sándor Szibériában élő burját leszármazottai (Dalmay Árpád kongresszusi előadása)

Elhangzott a Magyarok XI. Világkongresszusán (2024. aug. 14. ‒ 20.).

Az előadás rövidített, szerkesztett változata megjelent az Aracs című, délvidéki lap 2024. aug. 20-i, ünnepi számában.

Alekszej Tyivanyenko A szibériai „titkos fogoly”. Petőfi Sándor Barguzinban és Leonyid Budunov Új történetek című könyvéből tudjuk, hogy Petőfinek Szibériában és Oroszországban nemcsak orosz – Kuznyecov-ág –, hanem burját leszármazottai is voltak, vannak. Ennek kiderítése Leonyid Budunov helytörténésznek, a barguzini Petőfi Múzeum létrehozójának köszönhető.

Budunov ott volt 1989 nyarán a barguzini sír feltárásánál, számos fényképet készített e fontos eseményről. A burját Boozoj család genealógiájával kapcsolatos régi szájhagyomány útján indult el.

Összesen hét Petőfi-leszármazottat kutatott fel Burjátiában.

Még előtte eljutott Borisz Baldanovics Habrakov sámánhoz, aki jó barátja. Tőle tudta meg, hogy ismer egy embert, aki Petőfi leszármazottja. Költőnk nevét tisztán, magyarul ejtette ki, tehát Petőfiként, nem oroszosan Petyefinek.

A sámán elmondta neki, hogy egyszer az Uljun faluban lakó Bair nevű embernél végzett szertartást, aki bevallotta, hogy nem burját vér is van a családjában, méghozzá a magyar Sándoré.

Budunov másnap elutazott Uljunba, s megtalálta ott Bair Purbujevics Mongolovot, aki megerősítette a sámántól hallottakat, sőt az általa készített családfáját is megmutatta, amely a Sándor nevű őssel kezdődött, utána következett a fia, Pjotr, azaz Petruska, ahogy becézték. Elmondta, hogy az 1990-es évek elején elhunyt apai nagyanyjától, Jekatyerinától hallotta a család eredetének történetét.

Ugnaszaj faluban élt egy gazda, Anha vagy Boozoj volt a neve. Volt ennek a gazdának egy felnőtt lánya. Egyszer betért hozzájuk egy szökött kényszermunkás, aki menedéket kért üldözői elől. Mint kiderült, ez a menekült egy Sándor nevű magyar volt. Befogadták, burját ruhába öltöztették, lenyírták a haját. Ez a szökött rab ott maradt velük, a vagyonos gazda birkanyáját őrizte. Segített a gazdaságban. De mást is tett: teherbe ejtette a gazda lányát. Amikor az apa megtudta ezt, elkergette a menekültet, aki mielőtt elhagyta volna a burját családot, annyit kért, hogy ha fia születik, nevezzék Pjotrnak, Péternek, ha lánya, akkor bárhogyan. Megszületett a kisfiú, s az apja kérésének megfelelő nevet kapott, Petruskának, azaz Péterkének becézték. A család sokáig rejtegette a gyereket az emberek elől, hisz európai vonásokat is örökölt, ami nagy szégyen lett volna a burjátok között. Amikor Petruska felnőtt, a helyiek számára szokatlanul viselkedett: zöldséget termesztett, farakást készített télire. Még pincét és kutat is vájt, ami szintén újdonságnak számított azon a vidéken.

Bair visszaemlékezett arra is, hogy az 1970-es években három idősebb magyar kereste Argadban a nagyanyját, Jekatyerina Jevrejevát, kétszer is jártak itt, de ő a férje nevén, Mongolovaként szerepelt. A Bulak tanyán élő Cizsidma Mongolovna Habrakova visszaemlékezései szerint a magyarok a községi tanácson keresték Argadban Jekatyerinát, de ő burját utónevét, a Nadmitot használta. A Kurumkanban élő Cirenzsap Zajatujevics Dorzsijev elmondta, hogy ha Gagrában (Razgonban) érdeklődtek volna, ott találtak volna akár többeket is a Jevrejev családból. A történészek feljegyezték, hogy a 70-es években valóban kereste Petőfi Sándor és leszármazottai sírját a Barguzin-medencében a költővel együtt száműzött Varga József késői utódja, aki magával vitte Eliaszov ismert néprajzkutatót is.

Eliaszov volt az első a barguzini helytörténészek közül, aki Petőfi szibériai életét tanulmányozta, kutatta. Erről a látogatásról cikk is jelent meg a Pravda Burjatyiji című újságban „Találkozás 35 év után” címmel.

Amikor 1989 nyarán híre ment a barguzini ásatásoknak és felmerült Petőfi Sándor neve az újságokban, többször elhangzott a rádióban, televízióban, az akkor már idős Jekatyerinát arra biztatták a rokonok, akik ismerték a családi legendát, hogy hozza nyilvánosságra a magyar eredetüket. Ő azonban megtiltotta azt. Talán éppen azért, mert a Boozoj család sok tagját érték atrocitások a szovjet hatalom idején,

köztük volt a fivére, Zsamjan, Jevrej fia, Petruska unokája, azaz a titokzatos magyar Sándor dédunokája, akit 1939-ben kivégeztek.

Az idős asszony attól tartott, hogy újabb kellemetlenségek következnének, ha kiderülne a származásuk.

Bair Purbujevics megadta Leonyid Budunovnak a harmad-unokatestvére, Ligyija Budajevna Cirenova címét, aki ugyanott lakott, a kurumkani járási Ugnaszajban, ahová az egykori száműzött üldözői elől menekült. A korábbi irtásföldön most egy új tanya van.

Amikor felkereste Cirenovát, tőle is a felmenői felől érdeklődött. Bair Purbujevicshez hasonlóan

ő is ismerte a családtörténetet, amelyet unokafivére, Cidipzsap Zajatujevics Dorzsijev, a Burját Állami Egyetem professzora „Szülőföldem, Gagra” című. 1993-ben megjelent könyvében leírt. A könyvben a családfa Anha, Boozej, Petruska nevével kezdődött.

Petruskától két fiú származott: Jevrej és Burhin. Ligyija Budajevna édesanyja nagynénjének, azaz a már említett Jekatyerina nagymamának a visszaemlékezéseit mondta el. Úgy látszik, ő ismerte a legjobban a család történetét. Szeszeg mama, ahogy a rokonsága kedveskedve hívta (a szeszeg szó burjátul virágot jelent), megerősítette, hogy Petruska zöldségkertészettel foglalkozott, bogyókat szedett, gombát rakott el sós lében, s azt is elmondta, hogy sokat halászott, mivel a tanya a Barguzin folyó partján terült el, s a környéken számos tó is volt. Amikor Leonyid Budunov másodszor kereste fel, már tavasszal, elvezette arra a helyre, ahol laktak. Ott most egy nemzetségi imaház van. Annak idején ezen a helyen egy ötfalú lakóház állt, mellette verem. Itt lakhatott Pjotr (Petruska).

Ligyija Budajevna megmutatta a házuktól nem messze azt a helyet is, ahol a kínai Li termesztett zöldséget. Ott később Burhin házat épített és meggazdagodott. Azt is elmondta, hogy Jevrej szintén kertészkedett és gyűjtögetett bogyókat, gombát.

A legnagyobb meglepetés Ugnaszajból való elutazása előtt akkor érte Leonyid Budunovot, amikor Ligyija Budajevna elővett egy régi, kopott bőröndből egy könyvet. Ennek az unokanővére, Cipilma Boriszovna Batujeva volt a szerzője. Ligyija Budajevna büszkén mutatta meg a könyv mellékletében közölt verseit. Elmondta, hogy a lánya külön kötetben akarja kiadni a verseket.

Így hangzik Ligyija Budajevna verse, amelyet a nagy költő emlékére írt:

A távoli magyar földről

Kerültél a zord hazánkba.

Üldözöttként, űzött vadként

Jöttél hozzánk Barguzinba.

Néped szabadságát védve

Vezetted hű nemzetedet,

Arany tollad, minden versed

Harcotoknak fegyvere lett.

Ifjúkorodnak két éve

Háborúban, harcban telt el.

Verseidnek minden sorát

Fiatal s öreg ismerte.

Szép hazádban, magyar földön

Vezér voltál, igazi hős.

Nemes, büszke arcvonásod

Minden otthonban ismerős.

Miért írom e sorokat?

Hidd el, nem minden ok nélkül.

Lehet, hogy a te véredből

Ered a mi nemzetségünk.

Szerelemre találtál itt,

Fiad született minálunk.

Szép fiadtól, gyermekedtől

Származik a mi családunk.

Fájdalom, hogy száműzöttként

Éltél messzi idegenben,

De magyar népednek hála:

Nyugalmat lelsz honi földben.

S ha már a verseknél tartunk, Cirenova, azaz Szeszeg mama mutatott Leonyid Budunovnak egy füzetet teleírt lapokkal, és bevallotta, hogy verseket ír: „Ugnaszaj aurája csodálatosan hat rám, ihletet ad. Amikor felébredek, verssorok keringenek a fejemben, csak be kell írnom a füzetbe...” Alább olvasható négy rövid verse:

Szeszeg mama versei

Puskám sietve megtöltöttem,

Hegyek alján vidám a kedvem,

Üde fenyők illatát érzem,

Boldogság tölti el a lelkem.

(Bimba sógorról)

Finom édesanyám reggeli teája,

Drága a gyermekkori jóbarátok álma.

Vidám a hajnalt köszöntő madarak dalolása,

Csodásan szép az öregkor boldogsága.

Madarak éneke lenn a völgyben,

Hideg hegyi szellő fuvallata,

Gyors patak zenéje a fülemben

Olyan, mint a hur és limba[1] hangja.

Oly szépen kezdődött az én szerelmem,

Egy ifjú dalába beleszerettem...

Ha szárnyam lenne, magasra repülnék,

Így szerelmemhez még közelebb lennék.

De térjünk vissza a rokonsághoz. Szeszeg mama megadta Leonyid Budunovnak a Jevrejev család még egy tagjának a címét, javasolta, hogy keresse fel őt is Kurumkanban. Ez Bair Purbujevics bátyja, Ciren Purbujevics Mongolov volt, aki megerősítette öccse és Szeszeg Budajevna visszaemlékezéseit, mivel azok közös forrása Jekatyerina nagymama volt. A vendég felfigyelt arra, hogy a dolgozószobájában a falon központi helyen szépapja, Jevrej fényképének a másolata függött, s

amikor leakasztotta a falról, a fénykép hátulján a családfája volt felrajzolva. Ott is szerepelt a Sándor szó.

Ciren Purbujevics elmondott mindent, amire emlékezett és amit tudott.

Leonyid Budunov beszélt vendéglátójának a barguzini sírból előkerült csontokról, elmondta, hogy azok minden valószínűség szerint a nagy magyar költő, Petőfi Sándor földi maradványai. Az egyik legfontosabb bizonyítéknak az erősen kiálló bal szemfogat nevezte.

Ciren Purbujevics ujjával felhúzta a felső ajkát, megmutatta agyarszerűen kiálló bal szemfogát, majd megkérdezte: „Ilyen?”

Leírhatatlan volt a vendég csodálkozása. Itt tudta meg, hogy ilyen, a Ciren Purbujevicsénél még jobban kiálló, szinte a Petőfiére hasonló szemfoga van még egy feltételezett leszármazottnak, Bator Boriszovics Jevrejevnek.

Így, apránként, egyik rokont a másik után felkeresve fedezte fel Budunov a Jevrejev családnál a Petőfitől örökölt vonásokat.

A városi leszármazottak egy új címet adtak neki, Cizsidma Mongolovna Habrakováét, az egyik legidősebb rokonukét, aki Bulak tanyán él Argada falu közelében. Időt szakítva rá, az újabb ismeretekre számító türelmetlen várakozással kereste fel ezt a tanyát, ami nem is volt olyan egyszerű. Megismerkedésük után Cizsidma Mongolovna elmondta, hogy az anyjának, Jekatyerinának az első férjét, Ciren-Dorzsit 1936-ban letartóztatták és soha nem tért vissza. A második férje az ő apja volt, Mongol Arszalanovics Habrakov. Az anyja 1905-ben született. Apját, Habrakova nagyapját Jevrejnek hívták, a vezetékneve Petruskin volt, ő az 1870-es évek közepén született. Itt tudta meg a vendég, hogy miért hívták Jevrejnek.[2] A következőket hallotta:

„Amikor Petruska családjában fiú született, betért hozzájuk a házba egy zsidó, Szolomon vagy Abram volt a neve. A burjátok szeretik, ha gyerek születésekor bemegy hozzájuk egy orosz vagy más nemzetiségű, de nem burját, azt mondják, hogy ez az újszülöttnek szerencsét, burjátul talant hoz. Amikor a vendég elment, nem emlékeztek a nevére, ezért a gyereket egyszerűen Jevrejnek, azaz zsidónak nevezték el. Mondják, hogy amikor megszületett, nem mutatták meg az embereknek, igyekeztek elrejteni mások szeme elől. Nem tudom, miért, de gondolom, ennek az lehetett az oka, hogy törvénytelen volt és másképpen nézett ki, mint a burjátok.”

Ezt a nagybátyja, Cibik Petrovics mondta el neki. Szeszeg mama is majdnem így emlékezett a történtekre. Jekatyerina (Nadmit) nagymama elmondta, hogy a Petruskin fivérek, Jevrej Petrovics és Burhin Petrovics barátkoztak Szoodoj-lámával és minden lányukra ő mondott áldást házasságkötésükkor. Végezetül hozzátette, hogy Tungenben, ami Arzgunon túl van, a temetőben valamilyen keresztek voltak idegen nevekkel.

Leonyid Budunov könyvében közöl két visszaemlékezést a leszármazottaktól. Az egyik Tamara Satovna Baldakova, a Burját Köztársaság érdemes pedagógusa, az Orosz Föderáció tiszteletbeli közoktatási dolgozója, aki a következőket mondta el:

„Valamikor az 1980-as évek elején megvettem Petőfi Sándor orosz nyelvű verseskötetét. Akkor hallottam először a magyar költőről, megismertem verseit. Később, az 1980-as évek végén a köztársasági újságokban megjelentek A. V. Tyivanyenko ismert burját helytörténész cikkei Petőfi Sándorról, a költőről, forradalmárról, Magyarország nemzeti hőséről, akit Szibériába, Barguzinba száműztek. A cikkekből megtudtam, hogy barguzini száműzetésében Petőfi Sándort Alekszandr Petrovics néven ismerték, szerb származású, nagy magyar költő volt. Elsősorban a Petrovics vezetéknév keltette fel a figyelmemet, mivel a nagyanyámtól, Szofja Petrovna Jevrejevától hallott családi legenda alapján az ő dédapját vagy Petrovicsnak, vagy Petrovnak hívták.

Az 1980-as években a Barguzinnal szomszédos kurumkani járási Argada uluszban[3] levelet kaptak Magyarországról, amelyben kérték, hogy kutassák fel Petőfi Sándor magyar költő lehetséges leszármazottait. Ott említették a Jevrejev nevet. Argada uluszban nem volt ilyen vezetéknevű család, viszont a szomszédos Razgon (új nevén Arzgun) burját uluszban laknak ilyen nevet viselők. Ekkor vetődött fel a rokonságunk körében, hogy nem elődje-e Petőfi Sándor a Jevrejev család tagjainak (Jevrej Petruskinnak). Emlékszem, amikor felolvastam ezeket a cikkeket édesanyámnak, Szofja (Cipilma) Petrovnának, ő elmondta, hogy hallott, tud erről a történetről. Jevrejevék ezt a legendát egész életükben titkolták, nem szerettek beszélni róla, mert egészen más idők voltak akkor.

Anyám elmesélte, hogy a dédapja száműzött kényszermunkás volt, akit a távoli Ugnaszaj tanyán élő pásztor családja fogadott be, mert megszökött a száműzetése helyéről. Ez Boozoj Anhajev (Galzuut hajalma nemzetség) családja volt. A szökevény kimerült, elcsigázott volt, testét sebek borították, szakadt, piszkos ruhában, csapzott hajjal, borostásan jött ki az erdőből. Miután elmentek a tanyáról a szökött kényszermunkásokat kereső zsandárok, a család befogadta a jövevényt, ruhát, cipőt adtak neki. Ez egy fiatal férfi volt, s amikor felgyógyult, ottmaradt a családnál, segített a gazdaságban.

A családban volt egy fiatal lány, akivel megszerették egymást. A lány nemsokára teherbe esett. Abban az időben, s ez az 1850–1855-ös években történt, a burjátok szigorúan elítélték, ha egy hajadon más nemzetiségű és vallású, ráadásul száműzött férfitől szült gyereket. Ezért a fiatalembert, félve a száműzött kényszermunkásokat kereső zsandároktól is, elküldték. Amikor búcsúzott az őt befogadóktól, azt kérte, hogy ha fiú születik, nevezzék Pjotrnak, ha pedig lány, akkor Jekatyerinának. Anyám elmondta, hogy kikísérték a folyóhoz, úgy látszik, tutajon ment el. A családi legenda szerint a Barguzin folyó partjára kísérték, burját öltözéket adtak rá, burját módra befonták a haját. A megszületett fiút a kérésének megfelelően Pjotrnak (népiesen Petruskának) nevezték el. Petruska felnőtt, mindenhez értett, halászott, vadászott, gondozta a jószágot, megnősült. Két fia született: Jevrej és Burhin. Hogy miért hívták az egyiket Jevrejnek? Anyám elmesélte, hogy amikor megszületett, betért hozzájuk egy vándorkereskedő, aki szállást kért. Vacsorát adtak neki, lefektették aludni. Barguzini zsidó volt. Reggel azt javasolta a családnak, hogy nevezzék el róla a gyereket. Szolomon vagy valami hasonló volt a neve. A nevét elfelejtették, de az orosz jevrej szót ismerték. Így aztán a gyereknek Jevrej lett a neve.

Jevrej Petrov felnőtt, feleségül vette Cirenzsid Bulgadovna Badahajevát (a Tumentej Sono nemzetségből). Kilenc gyerekük volt: Jevdokija (Duhen), Zsamjan, Cibik, Buda, Szanzsidma (Szoli), Pelageja (Bubej), Jekatyerina (Nadmit), Praszkovja (Palzsit), Szofja (Cipilma). Érdekes, hogy minden lánynak a születési anyakönyvében orosz, de a családban burját neve volt. A legidősebb, Jevdokija Petrovna Jevrejeva (Duhen) 1898-ban született, a legfiatalabb, édesanyám, Szofja Petrovna (Cipilma) pedig 1913-ban. Anyám mesélte, hogy Cirenzsid nagyanyám nagyon jó, okos, nyugodt, vendégszerető háziasszony volt, szeretett dolgozni, mindenhez értett. Jevrej és Cirenzsid mind a kilenc gyermeke szép életet élt, valamennyinek 7-9 gyereke volt. Anyám fivérei, Zsamjan Petrovics, Cibik Petrovics és Buda Petrovics Gagrában a kolhozosítási mozgalom szervezői voltak, az első komszomolisták[4], kommunisták, a járásban ismert és köztiszteletnek örvendő emberek. Valamennyi Jevrejev jellemző vonása volt a jóindulat, szerénység, tisztesség, becsületesség, jó egészséggel rendelkező, hosszú életű emberek voltak, magasak és jó alakúak.

Jevrejevék új nemzedéke méltó elődeihez, megtalálta helyét az életben. Vannak köztük tudósok, professzorok, docensek, tanárok, orvosok, mérnökök, vállalkozók, vállalatvezetők, többen messze köztársaságunk határain túl is jól ismertek.

Szeretnék beszélni a szüleimről. Anyám, Szofja Petrovna Jevrejeva Sato Nyikolajevics Baldakovhoz (a Borszoj Sono nemzetségből) ment férjhez. Apai nagyapám kudarinszki burját volt, aki oda az úgy nevezett Provalból (Omlásból) települt át, amely a Bajkál-tónál történt 1862-es földrengés után víz alá került. Sato Nyikolajevics 1904-ben született, a forradalom előtt egyházi iskolát végzett. A forradalom után a kommunista ifjúsági mozgalom egyik szervezője volt Kurumkan faluban, a vörös olvasókört vezette, tevékenyen dolgozott az írástudatlanság felszámolása érdekében szülőföldjén. Pártfeladatot teljesítve gyakran járt Gagrában, általában Jevrejevéknél szállt meg, jól ismerte Cipilma fivéreit. Nagyon megtetszett neki Cipilma, aki fiatal korában szép, csinos volt, különleges szürkés-zöldes szemű. Az 1930-as évek elején Cipilma férjhez ment Satóhoz. Szép családjuk lett, öt gyerekük született:Roza, Dora, Bato, Bator és Tamara.

Édesanyám nagyon jólelkű, nyugodt természetű, kedves, vendégszerető ember volt. A kollektivizálás, a háború és a háború utáni évek nehéz időszakában élt. A borzalmas háború idején, amikor apám a frontra ment, ő egyedül maradt a kiskorú gyerekekkel, éjt nappallá téve dolgozott, hogy fenntartsa a családot. Szilárd jellemű volt, a nehéz helyzetekben gyorsan és határozottan tudott dönteni.

Sato Nyikolajevics és Cipilma Petrovna hosszú és nehéz, de gyönyörű és boldog életet éltek. Nemes lelkű és bölcs emberek voltak, becsületesen dolgoztak, szerették gyermekeiket, de szigorban nevelték őket, megtanították dolgozni, arról is gondoskodtak, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek. Minden gyermekük köztiszteletben álló, becsületes ember lett. Roza és Dora orosz nyelv- és irodalomtanárok, Bato matematikus, Bator mérnök, elvégezte a Moszkvai Acél- és Fémötvözet-ipari Főiskolát, Tamara angol nyelvet tanít. Érdekes, hogy nálunk, a Baldakov családban van egy költő, Bator Satovics, aki verseket írt, s a fia, Eduard Moszkvában most adja ki a verseskötetét.

A család folytatói az unokák és dédunokák. Anyámnak 11 unokája, 13 dédunokája és egy ükunokája van. Az unokák között vannak tudósok, kandidátusok, a köztársaságban ismert Boronojev nevű orvosok, tanárok, Eduard Baldakov, az Englishfirst nemzetközi vállalat vezetője Oroszországban és a FÁK-államokban[5], jogászok, mérnökök és közgazdászok. A legtöbben pedagógusok, s ha összeadnánk Baldakovék tanári munkájának esztendeit, az majdnem 200 év lenne. Ma már az unokák és dédunokák a világ különböző országaiban élnek, tanulnak, dolgoznak: Amerikában, Németországban, Olaszországban, Kínában. Valamennyien jól ismerik nagy családjuk történetét, tudják, hogy annak élén ott volt Cipilma Petrovna és Sato Nyikolajevics.

Az ifjú nemzedék tiszteli elődeit, a Jevrejeveket és Baldakovokat, érdeklődik a családtörténet iránt. Az idősebb nemzedék élete példakép számára. A burját családokban erősek a nemzetségi kötelékek, híven őrzik a családi hagyományokat, fontos a családfa ismerete. S a hagyomány Petrovics-Petőfi Sándorról nemzedékről nemzedékre száll.”

A másik visszaemlékező az Ulan-Udeban lakó Zsamszaran Dabajevics Budajev, az orosz hadsereg ezredese volt. Ő a következőket mondta el:

„Apai nagyapánk, Buda Burhinovics Petrov 1889-ben született, Burhin fia, Petruska unokája, s lehet, hogy Petőfi Sándor dédunokája volt. Négy fia és hat lánya volt. Mivel a Barguzini-völgyben az apja, Burhin Petrovics gazdag embernek számított, a nagyapja, aki előrelátó ember volt, a gyerekeit arra utasította, hogy a személyi okmányok kiállításakor a Budajev nevet vegyék fel, nem a Burhinovot.

A nagyapánk erős, zömök ember volt, élete során számos nehézséget kellett leküzdenie. Nyugodt, megfontolt és kiegyensúlyozott férfiként emlékezünk rá, sokáig élt, 94 éves korában halt meg. Ugnaszajban van eltemetve.

Dédapánk, Burhin Petrovics, Petruska idősebbik fia gondos és munkaszerető gazda volt, rövid idő alatt jelentős csordája lett, azzal vándorolt a kuitunokon[6]. Azokban a régi időkben a barguzini dacan[7] serete-lámája (főnöke) az általa jól ismert Szoodoj-láma volt, nagy jógi, ismert jövendőmondó, akinek minden jóslata beigazolódott. Például amikor az 1900-as évek elején ellátogatott a barguzini dacanba, Szoodoj-láma figyelmeztette a dédapámat: „Zord idők jönnek. Minden közös lesz, a gazdagságtól meg kell szabadulni, minden vagyonodat elveszik, a gyerekeidet pedig agyonlövik.” Ezt hallva a dédapám át akart menni Mongóliában, de Szoodoj-láma, amikor tudomást szerzett a szándékáról, megkért valakit, mondja meg Burhinnak, hogy ott is olyan hatalom lesz, mint Oroszországban. A dédapám megértette, hogy az elkövetkezendő zavaros időkben kevésbé veszélyes lesz Bauntban, elhatározta hát, hogy átköltözik oda. A jószág nagy részét odaadta a rokonainak és ismerőseinek, a megmaradt állatokat pedig elhajtotta Mongóliába Bogdo-gegen[8] székhelyére, s az összesereglett sokaság előtt odaajándékozta Bogdo-gegennek, aki megparancsolta, hogy tartsanak háromnapos hurált[9] Burhin Petrovics Petruskin tiszteletére. A hurál után Bogdo-gegen, mint Burhán[10] élő megtestesítője Mongólia földjén, ünnepélyes körülmények között ajándékokat adott a dédapámnak, amelyek közül csak két buddhista imádságokat tartalmazó tekercs maradt meg. Az egyik a fivéremnél, Zan-Bazar Dabajevicsnél van a Kurumkani járásban, a másik Oleg Namzsilovnál (unokatestvérünk), aki a kurumkani dacan főnöke. Egy másik rokonunk, Szajan Budajev szintén pap, az ugnaszaji buddhista dacan főnöke.

Nagybátyámtól, Radna Burhinovicstól tudom, hogy Burhin dédapám Bogdo-gegen meglátogatása után egy ideig a Csitai területi Atamanovka faluban maradt, egy orosz nőt vett feleségül, akinek volt két lánya. A család később átköltözött Uszty-Barguzinba. Amikor a fogadott lányok megnőttek és férjhez mentek, Buda nagyapa hozományt küldött nekik. 1970-ben meglátogatták nagyapát Arzgunban. Nagyon szeretném tudni, hogy kik ők és hol vannak. Annyit tudok, hogy a leszármazottaik a mai napig Uszty-Barguzinban laknak. A legszomorúbb és legfájóbb, hogy senki sem tudja, hol van eltemetve a dédapánk, Burhin Petruskin."

Zsamszaran öccse, Zana-Bazar Dabajevics Budajev, aki a kurumkani járási Arzgun faluban lakik, ugyanazt mondta el Leonyid Budunovnak, amit Zsamszaran Burhin dédapjáról és Buda nagyapjáról. Csak ő valamivel többet tudott a nemzetségbeli elődökről, mivel Buda nagyapja életének utolsó éveiben velük lakott Arzgunban és gyakran mesélt az unokáknak a családról. Zana-Bazar jól emlékezett a történetre ‒ a szökevény kényszermunkás megjelenéséről Ugnaszajban ‒, tudta, hogy az a gazda lányával együtt őrizte a juhokat, segített a gazdaságban, halászott. Amikor a lány már terhes volt, az apja elkergette a szökevényt a tanyáról. Mielőtt elment volna, azt kérte, hogy ha fiú születik, nevezzék el Pjotrnak. Amikor arról beszélt, hogy Petruska szeretett földműveléssel foglalkozni, nagy örömmel mutatta meg a kertjét az ablakon át, elmondta, mi mindent termeszt a kiskertjében és büszkén ajándékozott vendégének egy nagy tököt, s mindezt április elején. Petruska halászott a Bajkál-tóban, még brigádvezető is volt, sok halat adtak le. Buda nagyapja elmondása szerint Petruska a tóba fulladt egy viharban.

Zana-Bazar Dabajevics elkísérte Budunovot Tungenbe. Ott a tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik elején lüktetett az élet. Tungen, Podulug, Marikta és Ikat olyan települések voltak, amelyeken keresztül a baunti aranylelőhelyre vezetett az út. Utazásának célja a temető felkeresése volt, ahol idegen nyelvű feliratos kereszteket szeretett volna találni, de sajnos már mind elkorhadt.

Miért van Leonyid Budunovnak kevés adata Burhinról? Könyvéből megtudjuk. Petruskának két fia volt, Jevrej és Burhin. Jevrejnek kilenc gyereke és rengeteg unokája volt, akiket Budunov meg sem próbálta összeszámolni. Ennek megfelelően róluk több információ és visszaemlékezés volt. Burhinnak csak két fia volt: Buda és Lodon, a lányait pedig elvitte Bauntba, és az akkor biztosabb helyen hagyta. A kapcsolat velük megszakadt. Lodon buddhista pap volt, tudós láma, az egituji dacan főnöke, a megtorlások áldozata lett, gyermekei nem voltak. Buda Burhinovnak tíz gyereke volt, de ők Jevrejev gyerekeihez képest egy generációval fiatalabbak voltak, ezért csak az apjuk elbeszélése alapján emlékeztek Petruskára és a korábbi felmenőkre.

Hálásak lehetünk Leonyid Budunovnak, aki vette a fáradságot és utánajárt Petőfi Sándor Szibériában élő burját leszármazottainak.

Könyve a fordításomban megjelent a Magyarságtudományi Füzetek Kisenciklopédia 38. számában. Örvendetes lenne, ha a közeli jövőben önálló könyvként is napvilágot látna.

Burját leszármazottai Petőfinek máshol is élnek, Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban, de ez már külön téma.