Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (11.)
Örök diákság
A doktori dolgozat készítésével kapcsolatos munka eredménytelenségét óriási kudarcként éltem meg akkor is, ha ebben nekem volt a legkevesebb részem. Fájdalmas és önbizalom vesztő érzés volt, hogy hiába dolgoztam több mint tíz évig. Négy év elmúltával még mindig elsírtam magam, ha szóba került a befejezetlen doktori munka. Ez az újra meg újra kirobbanó mérhetetlen szomorúság azt sugallta, hogy káros lehet még az egészségemre is, ha egy soha be nem hegedő sebbel élem le hátralévő éveimet. Így kezdtem újra gondolkodni azon, hogy tudnám befejezni félbehagyott értekezésemet, hiszen olyan kitartó és erős akaratú voltam világéletemben, hogy semmit sem hagytam abba, amibe belekeztem.
Most is talpra kellett állnom. Barátaim, kollégáim ismerték nagy bánatomat, és egy volt Le Mans-i tanárnőm felajánlotta segítségét. Azt javasolta, térjek vissza eredeti tervemhez, és kisdoktori munkámat, a „Tragédiát” bővítsem ki doktori értekezéssé. Elvállalja, hogy a témavezetőm lesz. Megváltozott körülményeim ‒ a lányok kirepültek a családi fészekből, gimnáziumban tanítottam – lehetővé tették, hogy a következö öt év alatt a kevés szabadidőmet csak erre a munkára tudjam fordítani. Sajnos a magyar nyelvvel való foglalkozásom újra háttérbe került, mivel kizárólag a „Tragédiával” foglalkozó német nyelvű kritikákat, tanulmányokat, értekezéseket böngésztem, elemeztem – és franciául fogalmaztam. Csak nagy ritkán nyílt alkalmam magyar tudásom használatára. A mű legújabb fordítójával, Sebestyén Györggyel leveleztem. (Találkozásra váratlan halála miatt nem került sor.) De az 1982-ben megjelent fordítását színre vitte egy magyar emigráns rendező, Ferkai Tamás, akivel Bécsben interjút tudtam készíteni. A harmadik magyar szakmai kapcsolat, amit ebben az időszakban kötöttem, Andor Csabához fűződik, aki Madách-szakértö és a Madách Irodalmi Társaság elnöke volt. Az anyaggyűjtés során a Széchényi könyvtárban ismertem meg. Ő figyelemmel követett minden Madách-csal foglalkozó publikációt, és azonnal felajánlotta, hogy amint befejeztem a dolgozatomat, kiadja.
Öt év fáradhatatlan munka után megérkezett a védés napja. Ez az esemény olyan mély nyomot hagyott bennem, és szorongásom ellenére oly boldoggá is tett, hogy minden alkalmat megragadok felidézésére. Huszonnégy évvel korábban, harmincegy évesen is rettegtem megjelenni a zsüri előtt. Már akkor idős diáknak éreztem magam, most meg ötvenöt voltam! Tehát valoszínű volt, hogy a zsüri egyes tagjai nálam fiatalabb egyetemei oktatók lesznek. Baráti tanácsra meghívtam lányaimat és jó barátaimat, hogy ünneppé varázsoljam a megpróbáltatásnak tűnő vizsgát. Ez segített valamennyit, de mégis végtelen kicsinek, elveszettnek éreztem magam a hat zsüritaggal szemben ülve! Önbizalomhiányos személyemet újra váratlanul érte a bírálóbizottság együntetű jó véleménye.
Ígéretéhez híven, Andor Csaba rövid időn belül meg is jelentette doktori dolgozatomat a Madách-könytár sorozatban. Örök hálával tartozom ennek a nemrég elhunyt, lelkes irodalmárnak nemcsak a kiadásért, hanem azért is, mert a következő évek folyamán sorra meghívott a Madách Társaság szimpóziumaira. Első alkalommal arra kért fel, hogy számoljak be doktori értekezésemről. Aggódtam, képes leszek-e magyarul megírni az előadás szövegét. Meglepetésemre és örömömre az írás nem lett szenvedés forrása! Igaz, hogy sokszor kerestem a helyes szót, kifejezést, de nem kellett németből magyarra fordítanom gondolataimat, hanem sikerült azonnal magyarul gondolkodnom! Óriási élmény volt! Mintha ködös táj felé fordultam volna, ahonnan egyszercsak feldereng, felrémlik egy szó, egy szófoszlány, amit mint régi ismerőst boldogan magamhoz ölelek! Azonban meg kellett bizonyosodnom arról, hogy létezik-e a múltból érkezett „jövevény”, és helyesen használom-e? Kimondhatatlan boldogsággal töltött el, ha a szótár bebizonyította, hogy: igen. Kétségeim voltak ugyanis: honnan ismerhetem a számos elvont fogalmat, hiszen sem nem használtam, sem nem hallottam vagy olvastam őket a tizenkét és fél évnyi magyarországi életemben. Mostanáig rejtély számomra, honnan bukkantak fel anyanyelvem „küldöttei”. Tényleg a génjeinkben lenne tárolva anyanyelvünk? Vagy létezhetne kapcsolat irodalmár felmenőimmel, akik „mosolygva” tekintenének le rám, mint Vargha Gyula dédapám A bronzbika című versében a „régi szép olimposzi istenek”? Vagy őrangyalom, akiben évtizedek óta hiszek, magyar anyanyelvű lenne, és ő súgna nekem? – Ezt az élményt Andor Csabának köszönhetem!
A következő kihívás helyszíne Csesztve volt, ahol dobogó szívvel léptem dobogóra. Kellemes és megható élmény lett ez az első részvételem ‒ akárcsak a következő ‒ a Madách-szimpóziumon. Úgy éreztem, igazán visszatértem hazámba, a kör bezárult. Erősítette ezt az érzésemet, hogy életemben először találkoztam magyar nyelvű kutatókkal. Andor Csaba a szimpóziumi közös vacsorákon „az asztal örömeit és legkedvesebb szellemi étkeit egyaránt” föltálalta – hogy a Széchényi Könyvtár munkatársainak megemlékezését idézzem.
Andor Csabától értesültem egy kolozsvári hungarológiai szimpóziumról, amelyre be is jelentkeztem. Két magyarnyelvű előadásomnak köszönhetően kicsit magabiztosabban utaztam Erdélybe, immár harmadszor szerepelni magyar nyelven. Kolozsvárhoz rokoni kapcsolatok is fűztek Podmaniczky Károly szépapám révén, aki itt kezdte közös életét fiatal német feleségével, Charpentier Juliával. Ezenkívül lánya, Podmaniczky Julia Kolozsváron a Házsongárdi temetőben van eltemetve, habár Németországban halt meg. Ugyanis férje, az erdélyi származású Josika Miklós emigrációba kényszerült, mivel az 1848-as forradalom idején Kossuth mellé állt. Hamvait, Juliáéval együtt, Josika fiai 1893-ban Kolozsvárra vitték. Így, főpróba gyanánt, sírjuk szélén ülve olvastam fel előadásom szövegét barátnőmnek. Ez a családi kapcsolat oldotta amúgy teljesen indokolatlan szorongásomat. Ehhez járult, hogy bemutatkozáskor, amikor elmondtam, hogy csupán 12 évig éltem Magyarországon, sugárzott felém a rokonszenv. Előadásom után megkeresett egy magyarországi kutató-tanár, Müller Péter, és felajánlotta, hogy kiadja előadásom szövegét a Jelenkor című irodalmi és művészeti folyóiratban.
Fontos lépés volt számomra „magyar irodalmi karrieremben”, hogy felnőttként kötöttem kapcsolatokat felnőtt magyar emberekkel. Ugyanis vélt vagy valós magyar nyelvi ismereteim hiányában gyereknek éreztem magam, mivel elégtelen volt a felnőtt magyar szókincsem, és elmaradt a természetes használata. Anyanyelvemen csak családi környezetben szóltam addig. Nyelvemben és önbizalmamban való megerősödésemhez nagyban hozzájárult az is, hogy magyar állampolgárként rendelkezem olyan hivtalos dokumentumokkal, amelyeknek a gyakori magyarországi tartózkodásomkor való igénybe vétele e téren is bővíti szókincsemet.
„Normális” magyar állampolgár vagyok, és nagy öröm és elégtétel a múltbéli anyanyelvemért folytatott nehéz küzdelmemért, hogy lépten-nyomon bebizonyosodik: idegen akcentus nélkül beszélem! Ez különös élmény nekem, mert örülök, ha Németországban ‒ második hazámban ‒ néhanapján németnek tartanak, Franciaországban meg ‒ a választott hazámban ‒ franciának. Németországban a különböző tájszólások miatt gyakrabban előfordul, hogy igazi németnek néznek, de Franciaországban, ahol 46 éve élek, amint megszólalok, megkérdezik tőlem: honnan jövök? – Ahhoz, hogy akcentus nélkül beszéljen az ember egy idegen nyelvet, 6-7 éves korban kell elmerülnie benne!
Következik két nap múlva:
12. A harmadik generáció
Előző fejezetek:
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (1.) Anyanyelv? „Apanyelv”?
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (2.) Kivándorlunk ‒ emigrálunk Németországba
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (3.) Magyar diák egy német gimnáziumban
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (4.) Egyetemi éveim
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (5.) Végre valahára újra otthon
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (6.) Megszületik első „francia” gyermekem
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (7.) Küzdelmem anyanyelvemért ‒ Báró őseim Goethénél
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (8.) A második „francia” unoka
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (9.) Három ország, három mentalitás
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (10.) A két- illetve háromnyelvűség előnyei és hátrányai
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (11.) Örök diákság
Comments