Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (9.)
Három ország, három mentalitás
A Párizs‒Budapest között közlekedő vonaton olyan ritka élményt nyújthattunk kétnyelvű gyerekeinkkel, hogy a következő évben a pincér mint régi ismerősöket üdvözölt bennünket, és átadta a mesekönyvet, amit előző évben ottfelejtettünk! A vonaton készült galuskát és a családias fogadtatást számtalanszor idéztem francia és német barátaimnak mint a magyar mentalitás jellemző bizonyítékát. Ebbe a kategóriába tartozott a magyarok gyermekszeretete is, amit sokszor tapasztaltam. Gabikám aranyos, duci kislány volt, amikor először vittük Magyarországra. Zebegényben és Nagymaroson nyaraltunk és a Dunában fürödtünk. Gabikának olyan sikere volt, hogy több magyar turista megajándékozta banánnal, cukorkával vagy csokoládéval. Egy másik példa a magyarok gyermekimádatára, amit évekig emlegettem francia barátnőimnek: Gabikát öt éves korában egy hétre beírattam egy pesti óvodába, de csak azzal a feltétellel fogadták, ha egy hiányzó oltást beadatok neki. Ő azonban annyira félt az oltástól, hogy hangosan sírva ment velünk az utcán. Próbáltuk meggyőzni, hogy egy oltás nem fáj annyira, de hiába. Meglepetésünkre, egy vadidegen, középkorú hölgy megállt, kérdezte a gyerektől, miért sír, majd magyarázta neki, hogy meg fogja látni, egy oltás ‒ semmiség, nem fog fájni! Ilyen jelenetek Francia- vagy Németországban elképzelhetetlenek voltak!
A három ország között mozogva a gyerekek is felfigyeltek a különbségekre. Így fordulhatott elő, hogy Gabika tizennégy évesen, miután részt vett egy diákcserén Németországban, „hülye országnak” minősítette francia hazáját. Ebben a korban nem szívesen írta be például egy űrlapba, hogy francia állampolgár, mert „akkor úgy tűnik, hogy normális francia vagyok!”
Beácskának különösen jó megfigyelőképessége van, és a hosszú autóutakon Sarudról Franciaországba, rendszeresen szóvátette, hogyan bánnak az édesanyák gyermekeikkel. Különösen a francia anyukák szigorú, merev viselkedése bosszantotta. Például ha egy gyerek fagylaltot kért két étkezés között, édesanyjuk kivétel nélkül felháborodva utasította el a kérést, emlékeztetve csemetéiket, hogy étkezések között nem eszik az ember!
Az én ragaszkodásom hazámhoz kéz a kézben járt a magyarok idealizálásával, és a németek, a franciák sajnos sokszor igazságtalan megítélésével. Véleményem kialakításában nagy szerepet játszott az érzelmek metakummunikációs kifejezésének megfigyelése, annak eltérése az ösztönös, magyaros viselkedésemtől. Az a sorrend, amelyben a három ország, illetőleg nép között évekig a német mentalitás állt a harmadik helyen, idővel megváltozott. Lassacskán rájöttünk mind a hárman, hogy a franciák puszilkodása nem nyitottság, kedvesség jele, hanem csak egy felületes, beidegződött viselkedésforma, míg egy német kézfogás lehet szívélyes. – Egyébként a németek magatartása a családi és baráti körben sokat változott. Az utolsó négy évtized alatt meghonosodott, vagy mondhatjuk divattá vált az ölelkezés, a simogatás.
Franciaországban nem változott semmi, sőt talán megerősödött az elzárkózás mások megérintésétől. A simogatás például sok ember szerint csak a háziállatoknak jár ki. Mindezt magam is megtapasztaltam diákcseréken: a német diákok természetesen fogadták tanáruk kedves, elismerő célú simogatását, míg nekem hasonló helyzetben a francia diák felháborodva, fejét elkapva odavetette: „nem vagyok kutya!”. Nekem, magyar tanárnőjének, gyermekkorom óta ösztönös viselkedéseim közé tartozott a simogatás, mint a vigasztalás és szeretet jele, függetlenül attól, gyerek, férfi vagy nő-e az, akit megérintettem. Egyszer, amikor viszontláttam egy régi német barátomat, megsimogattam az arcát. Még negyven év után is szemem előtt lebeg felesége ijedt arckifejezése. Azt hihette, hogy szerelmes vagyok a férjébe!
Sok rossz tapasztalat ért felnőttek körében is, míg megértettem e számomra furcsa reakciót. Ezért lassan leszoktam ezekről a spontán megnyilatkozásaimról. Fájt a szívem, de ezután például bármennyire örültem, tanítványaimat még akkor sem pusziltam meg, ha ajándékot kaptam tőlük.
Különösen feltűnt, hogy a nők közötti kapcsolatok mennyire különböznek a három országban. Németországban már egyetemista koromban tapasztaltam, hogy sok nő vetélytársként kezeli a másik nőt. Franciaországban az a jellemző két idegen nő kapcsolatára, hogy tetőtől talpig végigjáratják szemüket egymáson anélkül, hogy véleményt mondanának. A magyar nők ellenben őszintén, természetesen, nyíltan viselkednek ebben a kérdésben, koruktól függetlenül. A magyar mentalitásnak ez a sajátsátossága az egyik legnagyobb meglepetés volt nagylányom számára. Ő, aki feltűnően szép volt az évfolyamtársnői között, sokszor kapott bókot jelentéktelen, vagy kevésbé csinos lányoktól, akik írigykedve nézhettek volna rá. Ez az őszinteség annál jobban esett neki, hogy Franciaországban a gimnáziumi éveiben senki sem mondta neki, hogy szép. 75 éves édesanyám is sokszor hallotta nála tíz évvel fiatalabb idős hölgyektől dicsérni fiatalos megjelenését. Magam is megtapasztaltam, hogy még hivatalos személyek is bókolnak, ha bejelentem életkoromat, vagy megmutatom igazolványomat. Az is előfordul, hogy egy fiatal nő megszólít az utcán, ha tetszik neki a ruhám. Ezek az apró, hiúságunkat is legyező megnyilvánulások teszik mássá, otthonossá, barátságossá hazám légkörét.
Ha anya vagy, többet is kaphatsz! Sajátos vonása a magyar nők egymás közötti kapcsolatának – amit először szláv nőknél tapasztaltam –, hogy amint gyerekeinkről kerül szó, sugárzik felém a rokonszenv és a jóindulat; már nem két nő, hanem két anya beszélget egymással. Ezt egy vonatutazáson figyeltem meg. Stuttgartba mentem, és amikor Párizsban beszálltam a vonatba, örömmel hallottam magyar szavakat. A vonatfülkében egy velem körülbelül egyidős magyar nő ült, és először csalódottan állapítottam meg, hogy öltözködési stílusa megegyezik a merev és rideg francia „bourgeoise”-okéval. Beszédbe elegyedtem vele, és amint gyerekeinkről esett szó, feloldódott, és kibújt belőle a melegszívű embertárs!
Gyermekkoruk óta megosztottam lányaimmal ilyenfajta megfigyeléseimet a három nép különböző viselkedési formáiról. Valószínűleg ezért is lettek figyelmesek a különbségekre, és a mai napig ők is a magyarokat tartják a legközvetlenebb, legkedvesebb embereknek, akik között a legjobban érzik magukat.
Következik két nap múlva:
10. A két- illetve háromnyelvűség előnyei és hátrányai
Előző fejezetek:
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (1.) Anyanyelv? „Apanyelv”?
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (2.) Kivándorlunk ‒ emigrálunk Németországba
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (3.) Magyar diák egy német gimnáziumban
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (4.) Egyetemi éveim
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (5.) Végre valahára újra otthon
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (6.) Megszületik első „francia” gyermekem
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (7.) Küzdelmem anyanyelvemért ‒ Báró őseim Goethénél
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (8.) A második „francia” unoka
Comments