Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (8.)
A második „francia” unoka
Míg lényem egyik fele a tudományban próbálkozott anyanyelvem megőrzésével, gazdagításával, másik felét gyermekeimnek áldoztam. Nagyobbik lányom a sok odafigyelésnek, játéknak és felolvasásnak köszönhetően gyönyörűen megtanult magyarul. Kishúga születése újabb nehéz feladat elé állított engem: őt is jól megtanítani magyarul, és ezért megakadályozni, hogy a két gyerek franciául beszéljen egymással. Sok francia-német családról tudtam, hogy a legnagyobb gyerek beszél a legjobban németül, a harmadik néha már egyáltalán nem, és a gyerekek egymás között az ország nyelvét használják. Ennélfogva szó sem lehetett arról, hogy félállásom mellett alaposan foglalkozzam még a doktori értekezésemmel is. Újra kezdődött a bábszínházazás, a boltosdi, a papás-mamás, a mamás-babás játékok vidám korszaka. Még most is felkacagok az aranyos jeleneteken, melyeket szintén egy naplóba írtam be. Beácska különösen a mama szerepét szerette játszani, és sokszor nekem osztotta ki a baba szerepét. Ilyen jelenetek zajlottak nap mint nap.
Két és fél éves korában például gyurmázás közben a következő megjegyzéssel lepett meg: „Ne sírj, picike!” Én azonnal belementem a játékba. Egy ördögöt ábrázoló bábura mutatva kijelentettem, hogy félek tőle. Megnyugtatott: „Ne félj, játék, nem bánt! Ne félj, játék vagyok!” Máskor ugyanebben a megnyugtató anya-szerepben így szólt hozzám: „Itt vagyok a szomszéd szobában, bébikém. Mindjárt jövök. Ne féljél a farkastól! Csak megsimogat a farkas.” Pár perccel később elkezdett félelmesen morogni, mintha egy vadállat lenne. Erre én: „Félek tőled!” Beácska-mama elhitte és újra megvigasztalt: „Ne félj, játék vagyok.”
Érdekes volt megfigyelni, hogy a két kislány szerepjátéka hogyan alakult, s hogyan szolgálta ez magyar nyelvi fejlődésüket. Bea nyilván hamar megunta a kitestvér szerepét, és „Aranyos kisbabám”-nak szólítva nővérét, haját simogatva, anyáskodva mondta: „én vagyok a nagy és te vagy a kicsi! Jó?”
A francia iskolarendszerben a gyerekek óvodából és általános iskolából legkorábban négy órakor mehetnek haza. Óvodáskorukban mindkét kislányomat délután otthon tartottam. Amikor Beácska még kicsi volt, s otthon a délutáni alvásból felébredt, addig játszottam vele, amíg nem kellett mennünk Gabikáért az óvodába. Hamar kialakult benne a meggyőződés, hogy egy anyának kutyakötelessége gyermekével játszani! A napló tanúsága szerint egyszer megjegyeztem, hogy rám férne egy kis alvás, de az ember nem teheti mindig azt, amit akar! Beácska teljesen egyetértett: „Igen, gyerekével is kell játszania!” Ilyen körülények között nem volt meglepő, hogy az ő anyanyelvi fejlődése is korán kezdődött. Ha új szót fedeztünk fel beszédében, testvérével együtt megtapsoltuk, önbizalmat adva ezzel neki a nyelvi próbálkozásokhoz. Húsz hónapos volt, amikor – a gyerekszobában voltunk mindhárman – egymásra rakott három babazsámolyt, és azt mondta hogy „keke”, furcsán forgatva közben kezecskéjét. Először azt hittem, hogy kéri a negyedik zsámolyt. Hoztam, és ráraktam a három másik zsámolyra. Erre Beácska megismételte a „keke” szót, de másodszorra „koka” lett belőle az előbbi relytélyes kézmozdulat kiséretében. Végre megértettem: azt akarja tudni, hol vannak az építőkockák. Elővettem a szekrényből az építőkockás dobozt, mire arcocskája felragyogott a boldogságtól. Gabikával tapsoltunk örömünkben, hogy egy új szót tanult.
Pár perccel később Beácska nővére kezébe adta a Dörmögö Dömötör egy példányát, és Gabika magyarázott neki egy rajzot: ház, gólya… Egyszer csak Beácska megszólal; „go”, tapsoltunk, erre „goa”, megint hangosan éljeneztünk, ő is kacagva tapsolt, és még többször megismételte az új szót. Sokszor könnybe lábadt a szemem a boldogságtól. Nem hiszem, hogy hazájukban élő édesanyák és nagytestvérek ennyire tudnak örülni, ha gyerekük, testvérük új szót tanul meg. Nem utolsósorban ennek a hálás „közönségnek” köszönhetőleg ő is korán kezdett beszélni. Persze az is hozzájárult a nyelvi fejlődéséhez, hogy bár kicsi, de magyar világban élt: két magyar tanítónője és beszélgetőtársa volt, anyja és testvére. Hallotta beszélgetésünket, és velünk volt mindig, amikor Gabikának gyermekregényeket olvastam fel. Felejthetetlen számomra kislányaim első beszélgetése is. Olyan boldog voltam, hogy megszólítottam Beácskát: „Beszélgetsz Gabikával?” „Igen, magyajul!” válaszolta. – Ekkor két éves volt.
Azért is töltöttem minden nap annyi időt két kislányommal, hogy – mint már említettem – ne csússzanak át a franciába, legyen erős magyar nyelvi alapjuk, hiszen az évek során elkerülhetetlenül túlsúlyba került az országban, az iskolában használt nyelv. Noha a két gyerek egyre többet játszott egymással, évekig mellettük varrogattam vagy vasaltam, és egyre több idő telt el vastagabbnál vastagabb könyvek felolvasásával. Nálunk az olvasás nem csak az esti mese volt, napközben is olvastam, amíg például a babaházban játszottak. Sok gyerekregény annyira felkeltette érdeklődésüket, hogy Gabika sokszor könyörgött, ne hagyjam abba, és mikor már nagyobb volt, néha átvette a vasalást, csakhogy folytassam a felolvasást. Beácskának természetesen külön is felolvastam a korához illő könyveket. De mikor összenőttek, a gyerekregények már mindkettőjüket érdekelték. Sokat nevettünk a Kullancs, a kalózkapitány című könyvön. Ezt a regényt még most is emlegetik.
Gabika az évek során előnybe került húgával szemben a magyartudását illetőleg. Olyan szépen összebarátkozott a vele majdnem egyidős másodfokú magyar unokatestvérével, hogy sok időt töltöttek együtt sarudi nyaralásaink alatt, és éveken keresztül együtt mentek egy egyhetes nyári táborba is. Beácska jóval később, 14 éves korában kötött barátságot magyar gyerekekkel: egri unokatestvérem egy olvasótábort talált neki, ahol összebarátkozott több vele egyidős diákkal. Az egyik fiúval hosszú évekig tartó barátság alakult ki, s ez nagyban fejlesztette nyelvi tudását.
Annyira fontos volt nekem, hogy megtanulják anyanyelvemet, hogy csak azzal a feltétellel egyeztem bele egy háziállat megvételébe, ha magyarul beszélnek vele. Így lett egymás után Cirmi cicánk, Bogi kutyánk, akik „kétnyelvűvé” váltak, sőt jobban értettek magyarul, mint franciául, hiszen hárman „beszéltünk velük” magyarul.
Bogi magyar, sarudi kutya volt, nyolc évig élt velünk. A vele kapcsolatos kedves történeteknek se szeri, se száma! Könyvet lehetne írni róla, mint Fekete István Bogáncsáról! Annyira hozzászoktam lányaim kedvéért, hogy minden állatot, virágot megszemélyesítsek, hogy Bogival ugyanígy viselkedtem. Ha kutatómunkám előrehaladása érdekében nyaranta hosszabb ideig egyedül maradtam vele, amíg a gyerekek nagymamájukkal nyaraltak Németországban, vagy Sarudon, Bogi volt „beszélgetőtársam” a séta vagy a biciklitúra közben. Egyszer Sarudon Bogi kezdett furcsán viselkedni, haragudott rám, és nem értettem, miért. Egy pár nap után annyira megelégeltem szokatlan és érthetetlen ridegségét, hogy letérdeltem mellé, és emlékeztettem a tehenekre, birkákra, lovakra, akiket együtt meg szoktunk figyelni. Erre Bogi felkapta a fejét, rám „mosolygott”, mutatva, hogy jön velem sétálni! Olyan sok szót ismert, hogy néha jobbnak tartottam, ha nem érti, amit mondok, mert elkezd ránk ugrálni és ugatni, pl. ha távozik valaki. Így néha nem azt mondtam, hogy elmegy a vendég, hanem, hogy kikísérjük. Hamarosan ezt a szót is megértette, és vad ugatásba tört ki.
Mindkét kislányomat megtanítottam magyarul írni és olvasni, abban a meggyőződésben, hogy több esélyük lesz így arra, hogy az évek során ne zsugorodjon össze magyar szókincsük. Ebben segített, hogy vettem Magyarországon egy „ABC-ház”-at, melynek segítségével az elemi iskolai ismereteket elsajátították. Eleinte Gabikával, később a két kislánnyal egyszerre iskolásdit játszottam. De a felolvasás volt és maradt a leggyakoribb tanítási módszerem.
Kinőve abból a korból, hogy anyukájuk felolvasson nekik, jött a diafilm, ahol már maguk olvastak. Később pedig következett a fizetett könyvolvasás! Igen, a jó cél érdekében erre a módszerre is rávetemedtem. Vékony könyvekért kevesebb, vastagért több frank járt! Természetesen azzal a feltétellel, hogy elmesélik nekem a regény cselekményét!
A hétköznapokban állandóan használt kétnyelvűség növelte önbizalmukat, és a különlegesség érzését váltotta ki belőlük. Gabika általános iskolai éveiben szeretett messziről megszólítani, ha megpillantott az iskola kapuja előtt várakozó szülők között. Akarta, hogy hallják az osztálytársai, hogy ő beszél más nyelven is. Kétnyelvűségük még egy váratlan előnyt hozott mindkettejüknek. Német unokatestvérükkel az együtt töltött nyári napokon csak kellett valahogyan társalogniuk. Mindannyiunk meglepetésére két kislányom négy éves kora körül minden tanítás nélkül képes volt erre! Így a harmadik nyelvet, a németet – ami ugyan szintén a génjeikben volt ‒könnyedén elsajátították a családi játszótéren. – Nagy elégtétel volt ez nekem sógorommal szemben, aki a „semmitérő” anyanyelvemet leszólta. Gabikának arra is alkalma nyílt, hogy az iskolában bemutassa némettudását osztálytársainak és tantónénijének. Hildegard, a nála három évvel idősebb unokatestvére a franciát választotta első idegen nyelvnek, és egyszer eljött hozzánk, hogy Gabikával iskolába járjon nyelvgyakorlás céljából. Sok szó esett köztük németül, ami dicséretet és csodálkozást váltott ki tanítója és társai részéről.
A gyerekek magyartudásának egy kedves, kellemes emléke a következő esemény. A nagy távolság miatt csak nyaranta mentünk „haza”. Legtöbbször autóval. Ezért is nagy élmény volt nekem és a lányaimnak két vonatutazás, az akkor még létező közvetlen vonaton Párizsból Budapestre. Mivel a személyzet magyarul beszélt, már a vonaton Magyarországon, otthon éreztük magunkat. Az étkezőkocsit különösen élveztünk, magyar ételeket, például pörköltet rendeltünk, és ámuldoztunk, hogy a vonaton is csinálnak galuskát. A pincérek megcsodálták kislányaimat, akik ugyanolyan folyékonyan beszéltek franciául, mint magyarul, és teljesen természetesen váltottak át egyik nyelvből a másikba.
A gyerekek magyar szókincsét – és az enyémet is – egy évig sokat gyarapította egy magyar fiatal lány jelenléte. Sümegi magyar barátnőm rokona keresett egy au-pair-lány állást francia családban. A mi családunkban ugyan csak magyarul beszélhetett volna, mégis találtunk lehetőséget arra, hogy francia nyelvtudását gyakorolhassa. Anyósom a közeli Le Mans-ban lakott és már nehezen bírta az egyedüllétet. Így Bea nála töltötte a hetet, és a hétvégén hozzánk jöttek. Beszélgetett a kicsikkel, felolvasott nekik, és amikor a gyerekek már aludtak, mi ketten hosszú-hosszú beszélgetésekbe merültünk – magyarul!
Következik két nap múlva:
9. Három ország, három mentalitásztam.
Előző fejezetek:
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (1.) Anyanyelv? „Apanyelv”?
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (2.) Kivándorlunk ‒ emigrálunk Németországba
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (3.) Magyar diák egy német gimnáziumban
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (4.) Egyetemi éveim
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (5.) Végre valahára újra otthon
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (6.) Megszületik első „francia” gyermekem
Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (7.) Küzdelmem anyanyelvemért ‒ Báró őseim Goethénél
ความคิดเห็น