aug. 6.

Sütő Gábor: Tudatunk védelme (15) KIMOZDULÁS A TÖRTÉNELEMPOLITIKAI SZEMLÉLET IRÁNYÁBA (I.)

A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet

Ily biztonságban nem élt senki,

‒ s kit fenyegetett ennyi vész?

Nem tett még soha senki ennyit,

s nem volt még tett, mely ily kevés

Váci Mihály: Huszadik század

A huszadik század utolsó évtizedeiben a költőnk által művészi dialektikával megfogalmazott vészek, bizonytalanságok közegében éltünk. Nem biztonságban, holott szavakban akkor is mindenki azért, meg a békéért küzdött. Várakozásainkkal ellentétben, ugyanezt tapasztaljuk a huszonegyedik századunk első évtizedeiben is. Szép szavakban és fenyegető eseményekben nincs hiány. Történt azonban mellettük két kulcsfontosságú világpolitikai fejlemény.

Nevezetesen: kialakult egy folyamat és lezajlott egy világpolitikai kezdeményezés, amelyek kimozdították, sőt felkorbácsolták a megadóan a háború felé vonzódó, tehetetlen politikai mocsarat.

Vontatottan, de elindult a háborús események okairól, előzményeiről, céljairól az eddigi politikailag elfogultnál tárgyszerűbben tájékozódó és fogalmazó tudatosodási folyamat, amely azonban szövetségi rendszerünk háttérhatalmi indíttatású, Oroszország ellen szankciózó és háborús készülődése miatt politikailag megrekedt, s a nemzetközi helyzet alakulása a világháború irányába fordult. Már óránként hallhattuk, olvashattuk is, hogy maholnap kitör a harmadik világháború.

Úgy tűnt, a világ tehetetlenül rohan a szakadékba. E tragédiával fenyegető folyamatot fékezte le, s remélhetőleg hozzájárul a leállításához, e folyamatra épülő világraszóló tudatébresztő, békemissziónak nevezett magyar kezdeményezés. Államférfiúi tettel felérő békeküldetés, amely beírta magát a történelembe.

Ennek nyomán még világosabbá váltak a nemzetközi okviszonyok, nagy erővel a felszínre tört a háborúnak mindig is létezett valós alternatívája, a béke. Érdekében mozdult meg a vezényszó és példamutatás nélkül a kritikus pontig kiváró hatalmas világerő, maga az emberiség.

Az eddig folyt fontos, de homályos frontvonalú, címzettek nélküli, elvonatkoztatott békeharc egyértelműbben a háborús háttérhatalom és képviselői ellen fordult.

E könyörtelen és bonyolult világpolitikai harcban, ma még kedvezőtlen, de a kedvező irányba bontakozó erőviszonyok között, a szemünk előtt érlelődik a kimozdulás, amiben kormányfőnknek bátor kezdeményező szerepe volt, s e szerep nem ért véget.

A kimozdulás iránya kedvező, legyünk azonban valósághűek. Korai lenne úgy vélni, hogy a folyamat könnyen és gyorsan elvezethet egyértelműbb, széleskörűbb, nagyobb horderejű szerencsés fejleményekhez. De ennek lehetősége több mint benne van a levegőben. A valós történelmi tényeken alapuló, a világ szemét nyitogató, sok támadást, de támogatást is kiváltó magyar békeküldetés nyomán az emberiség nemcsak azt fedezi fel, hogy több és másféle veszély fenyegette, s fenyegeti is, mint gondolná, hanem főleg azt, hogy körvonalazódik a kiút.

Az ígéretesen változó helyzetben még fontosabb, hogy helyén legyen a szívünk és eszünk, s a fejleményeket, az előtérbe kerülő szereplőket, tetteiket és kijelentéseiket történelempolitikailag helyesen, főleg a csökönyösen fel-felbukkanó politikai, vagy egyéb természetű elfogultság nélkül ítéljük meg, és eszerint cselekedjünk.

Több mint elegendő bizonyító keserves tapasztalat gyűlt össze Európában arról, ha idegent fogadsz be, kiver a házadból, legyen szemita, vagy muszlim, a hozzájuk felzárkózó ukrán és ukránnak nevezett nem-ukrán, vagy más.

Csendben, cselszövéssel, pozíciók megszerzésével, vagy gyűlölettel, gyilkolással. Ki egy évtized óta, ki egy évszázad alatt, de csak arról győződhetett meg, hogy ők tekintenek minket ellenségnek, s hogy még jóindulattal is az étvágyukat, honfoglaló akaratukat növeljük. Vonja kétségbe bárki is, nem lehet vitakérdés, hogy ezzel szemben az a teendő, ami logikus. Alapvető követelmény, hogy így, vagy úgy, de szabaduljunk meg a betolakodóktól, s számoljuk fel az országot-népet megterhelő egyoldalú előnyök nyújtását (főleg Ukrajna és Izrael, de az USA viszonylatában is), szigorúan ragaszkodjunk a szuverenitásunkhoz, s a nemzetközi kapcsolatok alapelvéhez, kölcsönösséghez.

Mi a történelempolitikai szemlélet?

Előző fejezeteinkben kifejtettük, az a lényege, hogy mégoly sürgető, pillanatnyi előnyt ígérő, vagy fenyegető napi politikai igények nyomására, szövetségi rendszerünk nyomasztó, vagy politikailag téves követelései ellenére sem vonatkoztathatunk el múlt–jelen történelméből ismert tényektől, nemzetközi eseményektől, s a belőlük leszűrendő tárgyilagos következtetésektől. Főleg pedig ezeknek a jelen pillanat követelményeivel történő egyeztetésétől a nemzeti érdekeinknek megfelelően. Kül- és belpolitikánk legkisebb kérdéseiben is tilos háttérbe szorítanunk nemzeti érdekeinket a betelepült és a folyamatosan és jogtalanul betelepülő nemzet-idegenek állandósult, felnagyított, sőt törvényesített túlérzékenysége és kényszerű érzékenyítései, illetve valódi, vagy megjátszott nemi korcsosulásaik javára. Fel-feltörő apolitikus elfogultságainktól is meg kell szabadulnunk. Törekvéseinknek magyar nemzeti emlékezetpolitikaiaknak kell lenniük minden ország és minden kérdés viszonylatában.

Minden tekintetben és minden esetben meg kell szabadulnunk a ránk erőszakolt nemzetidegen igényekhez idomuló nemzetközi szervezetek és egy-két ország esetében már szolgai szellemi-politikai alkalmazkodás kikövetelésétől, főleg ha még zsarolásunkkal akarják elérni.

Minden emberi döntést a tudat hozza. Ezért vált a tudat a háttérhatalom célpontjává. Ma a világban, a társadalmi élet minden szegletében, a látszólag elkülönülő csatákban, a szereplők tudatának megnyeréséért folyik a legátfogóbb, esetenként döntő tényezőnek bizonyulható küzdelem. Annak a félnek nagyobb az esélye a győzelemre, amely uralja az emberiség tudatát.

Ezért biztosítani kell, hogy mindenki maximális és helyes tájékoztatást kapjon, hogy intézményesen hozzájárulhasson az emberiség számára kedvező győztes kimenetelhez. Ennek tudatosítása megkerülhetetlen feladat, amikor formálódó békepárti tábor áll szemben a háborúpárti háttérhatalommal.

Nem volt elég, sőt a közvéleményt eltájolta, hogy a békéért csőlátással, okoktól és következményektől eltekintve, elvonatkoztatottan, a valódi bűnösök megnevezését elkerülve küzdtünk, s nem mondtuk ki, hogy követeléseinket kikkel szemben támasztjuk. Velünk együtt sokan ezt tették. Sőt, politika és sajtó inkább azt érzékeltette, hogy a háttérhatalom által áldozatnak kiszemelt Oroszország a bűnös. Ezt a békepártiakat gúzsba kötő békeharcot mozdította ki a tehetetlenségéből a békeküldetésünk, s kölcsönzött neki világos teret, irányelvet és erőt.

Mindennek egyik fontos jele, hogy a világközvélemény – akár követi vagy nem a történelempolitikai szemléletet, de – egyre kevésbé hisz a háttérhatalom és ügynökei, valamint a verklizett „ok nélküli orosz agresszióban”. Nem fogadja el, hogy ez minden rossznak a forrása, hanem terjed a felismerés, hogy az USA, a NATO, az EU évek óta tudatosan provokálták Oroszországot, javaslataira nem válaszoltak, tárgyalási készségét tudomásul sem vették, türelmét félreértelmezték. Eközben gyarmatosították Ukrajnát, sokoldalúan felkészítették Oroszország és a geopolitikai környezete ellen. Mindezzel kiprovokálták a Különleges Hadműveletet. Nem agressziót, nem háborút. Bármennyire is körülményesnek tűnik politikusok, újságírók számára ennek a kimondása, jogilag, politikailag, erkölcsileg helyes lenne tudatosítani, hogy a Különleges Hadművelet jogilag-politikailag lényegesen különbözik a háborútól. (Nincs hadüzenet, konkréten megfogalmazzák a céljait, stb.) A világközvélemény egy kis, de növekvő része egyre tudatosabb, sőt érdekeltebb módon fordul a valós történelmi okok és előzmények felé. Megértésre talál, hogy a békeszólamok akkor kaphatnak szükséges értelmet és erőt,

ha a felek és a világ látja az okokat, előzményeket, célokat, s nemcsak a cselekvő, hanem a megbúvó szereplőket is.

Ahhoz, hogy béketárgyalások kezdődjenek, helyesen el kell igazodni ezekben, hogy érthető legyen, mi és miért történik. Világpolitikáról nem egyetlen váratlanul bekövetkező súlyos, de kiragadott eseményről ítélve, s csak erre összpontosítva kell beszélni, elszigetelve mindentől és mindenkitől, hanem a történelempolitikai folyamat részletes ismeretében és helyes értékelésében. Ha ezektől elvonatkoztatva a történelmet pillanatnyilag fontosnak tűnő, de hamis érdekből meghamisítjuk, vagy töröljük, beláthatatlan károkat okozunk önmagunknak, szövetségi rendszerünknek, az emberiségnek.

Mert nézzük csak, 2022. február 24. óta folyamatosan tisztázódik, kik a háborús hisztéria terjesztői, mik a közös mozgatórúgói az egymástól nem elválasztandó orosz-ukrán és az izraeli-palesztin fegyveres összecsapásnak.

A nem szűnő háttérhatalmi politikai, pszichológiai, pénzügyi és más befolyás félrevezető megfogalmazásai még túltengenek a világban, szóban és írásban egyaránt, de valami megmozdult. Kezdjük érezni, hogy legfelsőbb szinten a kezdeti, az orosz agressziózásra korlátozódó történelmietlen hozzáállás szűnőben van, törekednek körültekintőbben ítélni és fogalmazni. Jó kezdet, de még kissé bátortalan, s meg-megbicsaklik. Az Alapjogokért Központból még hallhatjuk, hogy „az orosz agresszió miatt kialakult háborús helyzetben” élünk. Vezető politikusoktól is hallhatjuk még, megengedő módon, hogy persze Oroszország agressziót követett el, de el kell érni a fegyverszünetet, tárgyalást, békét. Ám egyre többen ismerik fel az összefüggéseket, és mutatnak rá kiútra.

A kulcskérdés tehát az okokra, előzményekre rámutatás, ám az elmúlt években éppen ezekben következett be a történelmi megbicsaklás, amire a háttérhatalom számított. Ennél is nagyobb baj, hogy a közvéleményünket éppen ezeknek a megkerülésével, azaz történelempolitikai szemlélettel ellentétesen indítottuk el a gondolkodás és a megítélés útján. Holott a mindenkinek kezdettől fogva rendelkezésére állt tények széles-körűbb ismeretében mind közismertebbé vált volna, hogy a háttérhatalom és élcsapatai, az USA, a NATO és az EU „kollektíven” Oroszország ellen követtek el évekig tervezett agressziót, azaz ők provokálták ki a Különleges Hadműveletet.

A NATO-t szavakban védelmi szövetségként, de gyakorlatilag ellenségként hozták létre a volt a Szovjetunió ellen, amely már nem létezik. Ennek ellenére tovább bővül, s nyomul keletre, immár a Balti tengertől a Fekete-tengerig tizenhárom új keleti taggal egybefüggő frontvonalat hozott létre Oroszország teljes nyugati határán, holott az ellenkezőjét ígérte.

Oroszország annak ellenére, hogy látta Ukrajna amerikai gyarmatosítását és agresszióra felkészítését, több mint egy évtizeden át a tárgyalásos megoldást szorgalmazta folyamatosan és türelmesen, s emiatt késedelmesen indította be a Különleges Hadműveletet. Az orosz vezetők azonban mind előtte, mind azóta folyamatosan hangsúlyozzák, hogy Oroszország kész a tárgyalásos megoldásra, ami be is indult, közel is jártak az orosz-ukrán megállapodás aláírására, de az orosz szóhasználat szerinti Kollektív Nyugat (személyesen Boris Johnson volt angol miniszterelnök) nyomására a nem-ukrán ukrajnai vezetés az utolsó pillanatban visszalépett az aláírásától.

Akik a történtek alapján ítélnek

A sűrűsödő kedvező jelek közül az igencsak figyelemre méltó meglátásokat ismertetjük, amelyek alátámasztják a szellemi-politikai kimozdulást a történelempolitikai szemlélet irányába.

Jeffrey David Sachs világhírű amerikai közgazdász, a Columbia Egyetem professzora a CNN-ben kifejtette: arra a következtetésre kellett jutnia, hogy az amerikai külpolitika Kínával és Oroszországgal szemben kifejezetten provokatív volt az elmúlt évek során. Oroszországtól azt várták el, hogy ne reagáljon a NATO folyamatos keletre terjeszkedésére és a fenyegető katonai bekerítésére. Ezek tényei bizonyítják, hogy a háborút az USA provokálta ki, és ezért egyre növekvő árat kell fizetnie a nyugati világnak.

Az USA mindig elvárta, hogy mások tiszteletben tartsák az érdekszféráit, ő viszont senkiét nem tartja tiszteletben.

Sachs is megerősíti, hogy 1990-ben Németország és az USA biztosította Gorbacsovot, hogy ha az egyesült Németország NATO-tag lehet, a NATO egy centimétert sem fog kelet felé terjeszkedni, ezért nyugodtan felbonthatják a Varsói Szerződést. Azóta 13 ország csatlakozott a NATO-hoz, közülük több határos Oroszországgal. A NATO 1999-ben, az ENSZ álláspontját is figyelmen kívül hagyva, megtámadta Oroszország szövetségesét, Szerbiát, majd Szíriában, Irakban és Líbiában is háborúzott. 2007-ben Putyin elmondta híres müncheni beszédét, s a NATO-terjeszkedést súlyos provokációnak nevezte. Idézte a NATO főtitkára, Wörner 1990. május 17-én Brüsszelben tett kijelentését is, miszerint nem telepítenek NATO-erőket Németország határain túlra, ami biztonsági garanciát ad a Szovjetunió számára. „Hol vannak most ezek a garanciák?” – tette fel emlékezetes vádló kérdését Putyin, amire szintén nem kapott választ. Sőt következett a 2014-es Majdan-téri puccs. Oroszország többször figyelmeztette az USA-t, hogy vörös vonalakat lép át, a NATO nem terjeszkedhet Ukrajnában. 2021 végén Putyin javasolta az USA-nak, hogy találjanak diplomáciai kiutat a válságból. Biden elutasított minden tárgyalást e kérdésekről. Oroszország biztonsága érdekében Putyin nem tehetett mást, mint 2022. február 24-én elindította a Különleges Hadműveletet. Röviddel ezután született a megállapodás a fegyveres összecsapás befejezéséről. A Zelenszkij-kormány Sachs szerint közölte: „rendben, elfogadjuk a semlegességet, nem leszünk a NATO részei, és a Donbasz és a Krím kérdését megoldhatjuk, abba kellene hagynunk a harcokat”. Ezen az alapon tárgyalások folytak Isztambulban, Törökország közreműködésével, és véglegesítették a megállapodást.

Ezen a ponton bekövetkezett az előbb említett Johnson beavatkozás, majd a Kollektív Nyugat beavatkozása Oroszország-NATO háborúvá változtatta a Különleges Hadműveletet.

Florian Philippot francia politikus, a Patriots párt vezetője az „X” közösségi oldalon. "Az EU megőrült, az EU háborút akar, romboljuk le az Európai Uniót!" – jelentette ki. Egy másik francia politikus, Hubert Védrine volt francia külügyminiszter leszögezte: "Muszáj lesz szóba állni az oroszokkal".

Ifjabb Robert F. Kennedy szerint is „Sok igazságbomba hagyta el Orbán Viktor száját.”

Végül a legtanulságosabb egy magyar elemzés, amely a politika mellett más, semmiképpen nem kevésbé fontos szempontokban is elmélyül.

E szempontokkal a háttérhatalom, az ügynökei, az ukránok nyakára ültetett nemzetidegen bábok sem számoltak, nem is tudnak mit kezdeni velük. Drábik Jánost idézzük:

„Az ukrán válság nem Oroszország egyoldalú és váratlan akciójával kezdődött. Moszkva még csak nemzetközi joggal ellentétes illegitim követelésekkel sem állt elő. Az ukrán konfliktus úgy kezdődött, hogy az Egyesült Államok, a NATO és az EU közös erőfeszítéssel kísérletet tett Ukrajna kiszakítására Oroszországgal fenntartott természetes kapcsolatrendszeréből, amely történelmi alapokon és mélyen gyökerező közös kultúrán és valláson alapult. A Nyugat felelőtlen vakmerőséggel tett kísérletet arra, hogy Ukrajnát a saját érdekszférájába kényszerítse. Moszkva már a 2000-es évek elejétől kezdve világossá tette, hogy Ukrajna integrációját a NATO-ba nem tudja elfogadni, mert azok alapvetően sértik nemzetbiztonsági érdekeit. A washingtoni neokon döntéshozók ignorálták ezeket a figyelmeztetéseket, amelyek nem Oroszország terjeszkedési igényeit, hanem alapvető biztonsági érdekeit fejezték ki. Azok az amerikai diplomaták, akik végül az ukrajnai válságot kiváltó intézkedéseket meghozták, súlyos szakmai hibát követtek el, amikor nem mérték fel helyesen, mi lesz az általuk kiváltott konfliktus következménye. Ukrajna felfegyverzése, továbbá az ukrán haderő kiképzése és modernizálása nem lesz képes kikényszeríteni, hogy Oroszország mondjon le alapvető biztonsági érdekeiről. A modern fegyverek tömeges megjelentése Ukrajnában csak tovább élezi a konfliktust, és még több szenvedést okoz az ukrán népnek. Ukrajna életbevágóan fontos Oroszország szempontjából, ugyanez Washington és az EU vonatkozásában nem mondható el.”

Ez a legátfogóbb, tömören és történelempolitikai szemlélettel megfogalmazott kiinduló irányelv, amellyel találkoztunk, s ajánljuk iránytűként a továbbra is „mégis csak orosz-agressziózásra” szorítkozó politikusainknak, politológusainknak, újságíróinknak. A békeköveteléstől kezdve a béketárgyalásig mindezt tisztán és világosan kell látni.

Aki ezeket az okokat, előzményeket, viszonyokat nem ismeri, nem érti, nem veszi számításba, avagy nem fogadja el és mégis követeli a békét, nem számíthat megértésre és sikerre, amit az előzőleg bírált gyakorlat bizonyít is.

Tudatában kell lennünk, hogy a világbéke-akaratot érzékelő békeküldetésünk által beindított, s már régebben érlelődő kimozdulás e történelempolitikai tények ismeretében és elfogadásán alapul, akár kimondja ezt szó szerint, akár nem, és csak ezen az alapon lehet sikerre vinni.

Kinek áll jogában a béke védelme?

A béke védelme, s a megőrzésén, megteremtésén való munkálkodás senkinek nem kizárólagos joga, senki engedélyéhez nem kötött, akkor sem, ha akadnak emberiségellenes erők, amelyek a saját érdekeik szerinti mondvacsinált szabálykeretekbe akarják szorítani e tevékenységet.

Élükön a háttérhatalom ügynökeivel, köztük az EU jelenlegi fő vezetőivel: ők hozzák a sajátos szabályaikat, amelyekben, s tetteikben, a nemzetközi jog már nem érvényesül.

Nem vitatható a nemzetközi jog figyelmen kívül hagyása, hiszen önmaguk sem rá hivatkoznak, hanem a "szabályokon alapuló rendre", amit a Kollektív Nyugat diktál, és gátlástalan erőfeszítéseket tesz érvényesítésére. Az erő és a hatalmi pozíció érvényesül az igazság és az igazságosság előtt. Minden nemzeti és nemzetközi szervezetnek, minden személynek emberi kötelessége szembeszállni önkényükkel és zsarnokságukkal.

A nemzetközi jog helyes elveiből adódó jogok azonban még sokakban nem tudatosodnak. Az elmúlt időszakban azt tapasztalhattuk a világban, földrajzi környezetünkben, sőt hazánkban is, hogy aki kezdeményezően kiáll mellettük, nemtelen és gátlástalan támadásoknak, akár merényleteknek is ki lehet téve azok részéről, akik tébolyultan állítják, talán még hiszik is, hogy háborúval védik a békét.

Ez történt Orbán Viktor kezdeményezésével is, aki nyílván hosszas és kellő előkészület után, s alig néhány nap alatt bátran, nyíltan

a világ értésére adta még érthetőbben, hogy az USA, a NATO, az EU jelenlegi vezetői a háború útján haladnak, s oda is juttatják az emberiséget, ha nem teszünk ellene.

E felismerés birtokában miért kellett volna neki (vagy bármely más politikusnak, ha akadt volna) bárkinek az engedélyét kérni ehhez, vagy akár csak egyeztetni is a lépéseit? Különösen Leyennel, az EU EB-t vezető, csalások sorozatával újraválasztott köztörvényes bűnöző boszorkával? Vagy az egyik legnagyobb háborús uszítónak, a francia elnöknek, Macronnak az egyetértését kérni? Vagy a háttérhatalom másik kinevelt példaképéhez, Scholz német kancellárhoz fordulni, aki egyre csúfosabban szerepel.

A magyar miniszterelnök semmilyen nemzetközi jogszabályt, vagy eredeti EU értékrendet nem rúgott fel, habár az elfajult Kollektív Nyugattal szemben, a béke nemes emberiségmentő célja érdekében akár ezt is megtehette volna.

Jogtalan felháborodásukban gyűlöletbeszéddel vádolták Orbán Viktort, vagy propaganda mutatványnak nevezték eljárását. Ám el kell csak olvasni e megnyilvánulásaikat, merthogy ezekkel ők szolgáltatják a gyűlöletbeszéd legjobb példáit.

Orbán visszaélt az ET elnökséggel, fröcsögik azok, akik éveken át éltek vissza beosztásukkal. Egy szót nem szóltak a békéről, viszont megállás nélkül beszéltek a háborúról és dolgoztak a megvalósításán.

Orbán Viktornak nincs joga képviselni az EU-t? És ők kit képviseltek eluralkodott korrupciójukkal, háborús döntéseikkel, migránsok ajnározásával, a nem-ukrán ukrajnai vezetés, a nem is EU-tag Ukrajnának minden tagállam fölé emelésével, Magyarország folyamatos büntetésével?

Most sem akadályozza őket senki sem abban, hogy álljanak a békekezdeményezés élére, szorítsák ki onnan Orbán Viktort.

Mi sem beszélhetünk a nevében, de biztosíthatjuk Ursulát, Bident és szövetségeseiket, hogy Orbán Viktor örülne neki, ha e tekintetben minél többen megelőznék. De nem áll fenn ilyen veszély, a bátor és időszerű kezdeményezés érdemét pedig senki nem veheti el tőle. Találóan mutat rá erre Thürmer Gyula, a Munkáspárt vezetője:

„Fanyaloghatnak, szitkozódhatnak az EU vezetői, tény, hogy Magyarország kivitelezhető utat mutatott a béke felé: tárgyalni és közösen megteremteni egy új világrendet.”

Oroszország álláspontját pedig a Kreml szóvivője fogalmazta meg:

„Megmutatta politikai akaratát a párbeszédre. Mi ezt nagyon-nagyon pozitívan fogadjuk. Úgy gondoljuk, hogy nagyon hasznos lehet.”

Következik:

Kik vannak a háttérhatalom célkeresztjében?

Kapcsolódó cikkeink: