Sütő Gábor: Tudatunk védelme (16) MÉG EGYSZER A TÉVES MINŐSÍTÉSEK, A KOMMUNISTÁZÁS CSAPDÁIRÓL (1/6)

A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet

„Nem a probléma a probléma.

A probléma a problémához való hozzáállásod."

Jack Sparrow kapitány szavai

a Karib-tenger kalózai c. filmből

Emberi létünk, tudatunk védelmének, elengedhetetlen követelménye, hogy úgy ismerjük a hazai, geopolitikai és nemzetközi valóságot, ahogy az létezik és működik, miként azokat is, akik működtetik. E nemes feladat zöme azokra a szervekre hárul, amelyeket ma a tartalmilag homályos média elnevezéssel illetnek. E média azonban – tisztelet a kivételnek, az elnyomott, meghurcolt, de növekvő számú tisztességes képviselőinek – a feladatot nemcsak nem látja el, hanem háttérhatalmi érdekeket szolgáló parancsolgató eljárásával, hatalmi ágazattá előléptetésével eléri, hogy egyre felületesebb fogalmunk legyen a valóságról. Szándékos megtévesztő, mindennapossá vált gyakorlata eleve más „valóságot” próbál elhitetni velünk, mint amit látunk. Hol van már Deák Ferenc intő sajtótörvénye, hogy „hazudni pedig nem szabad”! Mi több, e média negatív minőségbe csap át: már-már csak hazudni szabad! A hozzáállásunkat mégis az a bizonyításra sem szoruló történelmi tanulság határozza meg, hogy a valóság előbb-utóbb mindenkit utolér!

Állítjuk ezt annak tudatában és elismerésével, hogy az illetékes kormányszervek nem fordíthatják a teljes figyelmüket minden egyes társadalmi jelenségre. Ámde a hosszú ideje fennálló, a társadalmi tudatot megtévesztő, a politikai eligazodásunkra kártékonyan ható jelenségeket idejében kell észlelni és haladéktalanul kezelni. Ennek elmulasztásáért súlyos árat kell fizetni, s ahogy történni szokott, nem az elkövetőknek, hanem még ők fizettetik meg a társadalommal. Az eluralkodott keserű tényállás felismerése indokolja sorozatunk állandósított címét: „Tudatunk védelme”. Tartalmát pedig az, hogy a mai világban sok halaszthatatlan feladata van mindenkinek ‒ állampolgárnak, hazafinak, intézményeknek, kormányszerveknek, méltóságoknak ‒, ámde tudatunk védelmét senki nem tekintheti másodlagos feladatnak.

A kételkedők mondhatják, hogy olyan átfogó formában, ahogy itt tárgyalni fogjuk, nem tapasztalható az eltájoló szándék. Ám bárki megfigyelheti, hogy immár megszoktatott napi eseményként nemcsak jelen, hanem meggyökeresedőben van, stratégiai területeken akadályozza nemzeti érdekeink védelmét és érvényesülését. A félretájékoztatás fojtogató légkörében mindenkinek rá kell ébrednie, hogy tudatunk védelme az első kötelezettségeink között van, ha nem az első. Ezúttal is ennek időszerű, parancsolóan kezelendő vonatkozásaira térünk ki.

Baloldal-e a mai „baloldal”?

Mindig téves volt, mégis dívik, immár bosszantó is, hogy jobboldaliként elkönyvelt közszereplőink nagy része a rendszerváltás óta a politikai-politológusi vitákban folyamatosan és alaptalanul lekommunistázza, lebolsevikozza, leszélsőbalozza hazai és külföldi vitapartnereit, ellenfeleit, de még az eltörléskultúra (woke), a szexuális korcsosulás (gender), az Antifa és egyéb szélsőségességek képviselőit is. A hazai ellenzéket eleve baloldalinak minősítik, holott „e baloldallal” együtt (a történelmi értelemben valóban baloldali Munkáspárt kivételével) önmaguk is félreérthetetlenül a tőkés rendszer részei, hívei, támaszai és támogatottjai: mindegyikük jobboldali, akár kormánypártiak, akár ellenzékiek! Vegyék végre észre, az ellenzék egyetlen szóval nem tiltakozik a baloldali minősítés ellen; kifejezetten kapóra jön nekik, hogy nem nevezik őket nevükön. Egyaránt olyan követelményeknek, szabályoknak, eljárásoknak tesznek eleget, amelyek a kapitalizmus sajátjai.

Ennek általános tudata fontos, mert ténylegesen és eredményváróan csak efféle magatartást várhatunk el tőlük, efféle elvárásokat támaszthatunk velük szemben. Akkor is, ha történelmi jelentőségűnek bizonyulható társadalompolitikai-ideológiai különbség van e neoliberális és a nemzeti beállítottságú jobboldalijaink között, amit az állampolgárok helyesen érzékelnek és értékelnek, s ezt a szavazási eredmények is mutatják. A választók azt is tudják, az ellenzéki mivolt nem jelenthet szembenállást a nemzeti érdekeinkkel, bajaink szándékos növelésével. Ha ezt teszik, akkor már ellenségek, amit egyébként ők maguk is bejelentettek és hangsúlyoznak.

A bosszantó mozzanat pedig abban áll, hogy említett közszereplőink feladata lenne ‒ s elképzelhetetlen, hogy ne lennének képesek rá ‒, hogy korunk politikai áramlatait, eseményeit, személyiségeit odavágó korszerű fogalmak bevezetésével, vagy megfelelő körülírással minősítsék. Az egyszavas megalapozatlan minősítgetésük viszont nem más, mint címkézés. A múlthoz mérik a rendszerváltás utáni jelenségeket, s aztán azon vehetik észre magukat, hogy a probléma éppen az ő hozzáállásuk, hiszen a szembeszökő ismérvek láttán sem akarják vagy tudják minősíteni az új jelenségeket.

Tény, hogy tartalmaznak régi ismérvet is, de ez nem késztethet senkit a régi minősítésekhez ragaszkodásra. Mert emiatt nem a mai valóságról tájékoztatnak bennünket. Ez pedig mindig is komoly következményeket vont maga után, s most sem történhet másként. Körültekintő rugalmasság és elvi következetesség helyett makacsul, megfontolatlanul (talán bátortalanságból, avagy szellemi lustaságból) kitartanak a jelenségek, személyiségek, vitapartnereik, ellenfeleik sértő jelzővel megtoldott kommunista, komcsi, bolsevik, marxista, neomarxista és más történelmietlen minősítgetése mellett. S e hibát négyzetre emelve, itt megállnak; kimondják e varázsszavakat és pont. Egyetlen bizonyító tény, vagy érv sem hangzik el. Mert nincs is.

Ám mintha azt hinnék, hogy ezzel kivégezték a kérdéses eszmét. Azaz, a hozzáállással van baj. Célszerű is emlékeznünk a modern Argentínát elnöki minőségében megteremtő Domingo Sarmiento szállóigei mondására, amit korommal karcolt falra, amikor az akkori antifa-pribékek helybenhagyták: „Barbárok! Az eszméket nem lehet megölni!”

E megvető hangulatú szállóige idézése, a félreértés elkerülésére megkövetel két megjegyzést.

Az említettek a felvetett napi politikai kérdések többségében általában helyes állásponton vannak, a szóban forgó vonatkozásokban azonban rendszeresen bekövetkezik a kommunistázó melléfogás, kibicsaklás.
Nem kizárólag magyarországi jelenségről van szó, de nálunk feltűnően erőteljes, makacs, már-már dogmává szilárdult, más területekre is kihat, ezért érdemes vele ismételten foglalkozni.

A kommunistázás, bolsevikozás téves volta miatt bizonyíthatatlan, s további súlyosbító körülmény, hogy mindezek okán felelőtlen is. Akárcsak az illetékesek, akik mindezt könnyelműen gyakorolják, vagy elnézik. Ezzel az eljárással, immár közösen, két további súlyos politikai-ideológiai csapdát állítanak önmaguknak és mindenkinek.

Egyrészt azt láttatják, hogy az időszerűtlen és téves egyszavas minősítéseikkel szétzúzták a támadott téveszmét, vagy eljárást; nem fáradoznak elemzésükkel, minden továbbit rábíznak az olvasóra, hallgatóra.

Másrészt valójában egyáltalán nem is minősítik a téveszméket, hanem csak hasonlítják őket a mai gyakorlatba átörökölt, begyepesedett, egyszavas, hozzájuk nőtt múltbeli politikai-ideológiai kategóriákhoz. Ismét a hozzáállással van baj.

Nem veszik észre, s mintha nem is törődnének vele, hogy félrevezetik önmagukat. S ami a legsúlyosabb hiba, közvéleményünket is.

2020 februárjára vége szakadt türelmünknek, s megjelentettük az interneten „A kommunistázásról a mának és a holnapnak /A lényeget elfedő politikai fogalmak csapdája/” című kisebb tanulmányunkat. Konkrét példákkal. Személyek megnevezése nélkül, ahogy tennénk most is, ha nem lennének immár közismertté srófolt szélsőséges megnyilvánulások is. Hiszen nem valakik, hanem téveszmék ellen harcolunk, remélhetőleg hamarosan az érintettekkel közösen. Bár nem valószínű, hogy szerény írásunk eljutott hozzájuk, vagy ha mégis, megfontolandónak tekintették volna. A bírált jelenség hervadhatatlan virágzásából inkább az kivehető, hogy nem érzékelték történelempolitikai melléfogásaikat, makacsul kitartanak az alaptalan szűkszavú kommunistázás, bolsevikozás mellett.

Mivel azonban tudatunk naprakészen és harckészen tartása az emberellenes háttérhatalom ellen vívott harcban fontosabb, mint bármikor volt eddig, ismét nekiveselkedünk. Közös békés, termékeny holnapunk érdekében, s azzal a bizakodással, amiben Ernest Hemingway hitt: „A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.”

következik:

A woke maga a kommunizmus?