Sütő Gábor: Tudatunk védelme (16) MÉG EGYSZER A TÉVES MINŐSÍTÉSEK, A KOMMUNISTÁZÁS CSAPDÁIRÓL (5/6)

A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet

„Az orosz-ukrán háborúból teljesen kimaradunk”?

A külföldi hírközlés bizonyítja, hogy az efféle állításokból egy szó sem igaz. De elég akárcsak a hazai hírközlésre figyelnünk, naponta tapasztaljuk, hogy e kijelentés és a rá alapozott helyzetértékelés messze áll az igazságtól. Számos elemzés tartalmilag mégis ilyesmit érzékeltet. Tudatosan, vagy tudatlanul teszik, akik teszik? E kérdés is feltehetően a megválaszolatlanok közé kerül örökre.

Pedig nem megválaszolhatatlan. Mi több, nagyon is választ követelő, mert semmi okunk rá, hogy a jelenlegi nem-ukrán ukrajnai vezetést támogassuk, amely mindent megtesz azért, hogy magát az esetleg létrejövő ukrán államot se támogassuk.

Annál inkább, mivel önálló ukrán állam nem létezett, s most sem létezik, mivel az USA gyarmatosította ezt a területet.

Egy nemzetidegen mesterséges államszervezet létezik, amely azoknak a nemzetidegeneknek az érdekeit szolgálja „az utolsó ukrán katonáig”, akiket az ukrán nép nyakára ültettek. Mindettől eltekintenek azok a politikusok, köztük magasrangú magyar politikusok, akik Ukrajna területi integritásának és szuverenitásának védelmét bőszen követelik, ha mikrofonhoz jutnak. Sőt akadt méltóságunk, aki bármiféle magyar, vagy akár ukrán felhatalmazás nélkül „Ukrajna üzenetét vitte az ENSZ-be”. Nem vették a fáradságot sem rá, hogy e kérdésnek utána érdeklődjenek. Mondjuk, magában az ENSZ-ben, ahol az ő szeretett

Ukrajnájuk Ban Ki-Moon főtitkár szerint 1991. 12. 25. óta nem jegyeztette be határait (ami mutatja, hogy terjeszkedés volt a célja), tehát jogszerűen sem az ENSZ, sem a nemzetközi gyakorlat nem kezelhette szuverén államként.

A háttérhatalom és ügynök-politikusai mindennek ellenére azzal akarják országgá/állammá emelni, hogy háborúztatják, be akarják léptetni az EU-ba, majd a NATO-ba. Márpedig, ahogy a fejlemények alakulnak, az sem kizárható, hogy ez meg sem történik a közeljövőben, de lehet, hogy a távoliban sem. A 2022. február 24 óta történtekben, különösen Orbán Viktor miniszterelnök békeküldetése és annak következményei, valamint annak láttán, hogy az ukránok Kurszk környékén és az önállósult, majd Oroszországhoz szabályosan és törvényesen csatlakozott területek orosz lakosságának további gyilkolása láttán még szembeszökőbben elfogadhatatlan Ukrajna nem létező területi integritásának, szuverenitásának védelme, akárki is akarja védelmezni.

Ezért minősíthetjük e hozzáállásokat kifinomultnak vagy durvának, de veszélyesen eltájolnak bennünket, támadás a tudatunk ellen.

Kiemelt politikai fontossággal bír annak leszögezése, és szem előtt tartása, hogy

kormányunk politikai józanságot és bátorságot tanúsított, amikor ennek ellenére elérte, hogy kimaradhassunk a harci cselekményekből. Ehhez adjunk meg neki minden támogatást a jövőben is.

Mindezek szellemében térjünk rá az alcím tartalompolitikai és történelempolitikai elemzésére. Mindenekelőtt,

az említett katonai összecsapás soha egy pillanatig nem volt „orosz-ukrán háború”, most sem az és nem is lesz.

Orosz Különleges Hadművelet volt, amit a neve mutat, s ami jogilag, politikailag és minden szempontból alapvetően különbözik a háborútól, ahogy azt sorozatunk előző fejezeteiben kifejtettük. Semmi köze nem volt sem az EU-hoz, sem a NATO-hoz. Politikusaink, politológusaink, újságíróink és mások ezt azonban nem értik, vagy nem akarják érteni. Nem hihető, hogy két év világpolitikai eseményeit látva nem veszik észre a különbséget, inkább a hozzáállásukkal van baj! Háborúvá, honvédő háborúvá, az USA, a NATO, az EU beavatkozása, ahogy az oroszok megfogalmazzák, a Kollektív Nyugat tette azzal, hogy háborúra készítették fel a nem-ukrán ukrajnai vezetést, kiprovokálva ezzel az orosz önvédelmi akciót, amely – s e fontos szempontról mindenki elfeledkezik – védi a geopolitikai térséget is. Tehát Oroszország és Kollektív Nyugat háborúja, a Kollektív Nyugat kezdettől fogva így kezelte. Ideje lenne megérteni, és nekünk is eszerint cselekedni.

"Nem csak azért vagyunk háborúban, hogy az ukránokat támogassuk. Alapvetően Oroszországgal állunk háborúban, bár némileg közvetítőn keresztül, és fontos, hogy győzzünk",

mondta ki Seth Wilbor Moulton demokrata kongresszusi képviselő (az Irak elleni amerikai agresszió egyik katonai vezetője), de más vezető politikusok, maga Biden is azonos értelemben nyilatkozik. Csak beszélnek róla, de

szó sincs Ukrajna és az ukrán nép segítéséről, megmentéséről sem, szuverenitásról, területi integritásról, amit sajnos, mi is ismételgetünk.

Számukra oroszok, ukránok a szó legszorosabb értelmében fogyóeszközök. Ezért is érinti őket érzékenyen, hogy mi nem akarunk azok lenni.

Az USA, NATO, és a katonai hatalommá válni kívánó EU őket használja eszközként, vagy célpontként, amit nem is titkolnak. Évtizedeken át oroszellenes gyűlöletet szítottak Ukrajnában, az ukránokkal gyilkoltatták az orosz lakosságot, hogy Oroszországot kényszerhelyzetbe hozzák, s agresszorrá nyilváníthassák, s mindezt az említett nyugati szervezetek tagjainak, országoknak, kormányoknak, állampolgároknak vallásként kellett elfogadniuk. A napokban lelépett NATO-főtitkár, Stoltenberg pedig nevetségesen túlértékelve saját szerepüket, szeptember elején hivatalosan felszólította Kínát, hagyjon fel Oroszország ukrajnai háborújának támogatásával. Rutte új főtitkár első útja pedig Kijevbe vezetett, s azzal a kijelentéssel kezdete működését, hogy „Erős, független Ukrajna nélkül nincs biztonság Európában.” Ám az ellenkezője van bebizonyulóban, s ennek kellene meghatározni a mi hozzáállásunkat is.

Az efféle félretájékoztatásokkal párhuzamosan a tudatunk ilyen értelmű megdolgozása a sajtó és a politika által olyan széleskörű és eredményes volt, hogy hosszú ideig nem is volt ellenvélemény. Pedig láthattuk, az említett háttérhatalmi eszközökké vált szervezetek, és nem Oroszország rabolta ki, adósította el Ukrajnát, Európát. Nem ő akarja felszámolni a nemzetállamokat, nem ő hívja az európai emberek nyakára az ismeretlen betolakodókat, nem ő segíti a migrációs honfoglalást, nem ő teszi tönkre az európai gazdaságot, de nem is ő sodorta az emberiséget a pusztulás szélére, erkölcsi, lelki, szellemi, és anyagi válságba.

A kulcspozíciókat elfoglalták a háttérhatalomnak a Klaus Schwab-féle WEF tanfolyamain kinevelt fiatal globális vezetői, a manipulálás, idegen betolakodás, szexuális korcsosulás, korrupció és a seftelés, valamint a hazugság nagymesterei. Ők alkotják a háttérhatalom emberiség elleni háborújának ötödik hadoszlopát.

Mindez nem is titok, hiszen nemcsak értelemszerűen, hanem névszerűen is kiderül magának Klaus Schwabnak a ‒ lehet, hogy véletlenül, de őszintének tűnő ‒ A globális államcsíny című könyvéből. Nem állíthatjuk tehát, hogy tehetségtelen és tehetetlen vezetők, ellenkezőleg, de ettől még kártékonyabbak és veszélyesebbek, mint eddig gondolhattuk: semmi jót nem várhattunk tőlük, s ha a helyükön hagyjuk őket, belevisznek bennünket a harmadik világháborúba.

Kár eltekinteni attól, hogy a jelenlegi nem-ukrán ukrajnai vezetés minket egyértelműen ellenségnek tekint. A háttérhatalommal egyetértésben halállistára teszi vezetőinket, lerohanással fenyeget bennünket, jogainkat sérve elvág a természetes nemzetközi kapcsolatoktól, elzárják előlünk az orosz gázt, olajat, folyamatosan bírálnak, követelnek, zsarolnak. Mi meg átengedjük a gabonájukat, tankjaik jó része a tőlünk kapott hajtóanyaggal működik, az elektromos energia közel felét tőlünk kapják, luxus humanitárius segítséget nyújtunk menekültjeik részére, komoly előnyöket kapnak a letelepedésükhöz hazánkban, gyógyítjuk sebesültjeiket, stb., azaz

baráti országként kezeljük a minket ellenségként kezelőket. Tucatnyi módon és évek óta folyamatosan sokkal többet segítünk nekik, mint amennyit a közvéleményünk tud.

Felmerült, hogy ellenséges magatartásukra válaszolva, korlátozzuk, vagy állítsuk le az áramszállítást, de homályos okokra hivatkozva nem tettünk semmilyen ellenlépést. E hozzáállásból is le kell vonniuk a következtetéseket.

Vajon milyen jogon történik mindez a magyar közvélemény megkérdezése nélkül?

Ideje lenne nemcsak észrevenni a lakosságunknak komoly terhet jelentő egyoldalú hozzáállásunkat, szigorúan tartani magunkat a kölcsönösséghez, és akár visszazsarolni is.

Mindezek tükrében eléggé furának tűnhet, de logikusnak is tekinthető, hogy a Szibiha vadonatúj ukrán külügyminiszter első útja októberben Budapestre vezetett.

Magyar részről hangsúlyozták, hogy Magyarország addig folytatja a történetének legnagyobb humanitárius akcióját, amíg arra szükség van, a kormány már 66 milliárd forintot fordított az Ukrajnának nyújtott támogatásokra, több száz olyan iskola és óvoda működik nálunk, ahol a menekült családok gyerekei tanulnak, Budapesten elkezdte a működését kéttannyelvű iskola is. Megerősítettük:

„Mióta a háború kitört, azóta több mint hárommilliárd köbméternyi földgáz Magyarországon keresztül Ukrajnába szállítására került sor, és a helyzet az, hogy most már június óta Magyarország a legnagyobb villamosenergia-importforrást biztosítja Ukrajna számára. A nyár folyamán az ukrán villamosenergia-import 45 százaléka Magyarországról, Magyarországon keresztül érkezett Ukrajnába”,

és sorolhatnánk! Arról azonban nem olvashattunk, hogy Szibiha úr miért jött, mi mindent kért és mit mondott, pedig feltehetőleg ez volt a látogatása lényege.

Így néz ki „az orosz-ukrán háborúból teljes kimaradásunk.”

Elismerendő és támogatandó, hogy az EU eszement oroszellenességét, illetve a nem-ukrán ukrajnai kormány támogatását fékezzük valamelyest, de más dolog a kétoldalú kapcsolatok kezelése, akkor is, ha teljesen nem elválaszthatóak. Sokadik példa ez a tipikus egyoldalú hozzáállásunkra a nem-ukrán ukrajnai kormányhoz.