TALIGÁS (Pécsi Sándor verse)

Nyikorog taligám, köveket hordok föl a hegyre,

szürke spiráltornyot emelek üszkös kődarabokból.

Hetven esztendeje háború dúl már, elhagyatott,

bűzös csatatéreken tolom taligám, csikorog a kerék.

Völgyilakó leprás a barátom,  kockagurítást játszom

vele gyakran – Édösecsém, mondd, mér' nem faggyúzod meg a

tengelyt? – kérdezi tőlem – Meghallják a csikorgást,

fosztogatónak néznek, lelőnek a muskétások!

Csak nevetek. Ezt a csatát atomlövedékekkel

kezdték, de ma muskétások hadakoznak vadak ellen.

Kovakős kakasos puskák, hegyezett fakarók.

Tetovált, tarajos emberi állat, ösztöni lények,

és szemben a büszke, nemes puskalövészek.

Elfogy a lőpor, a vadaknak munkál az idő.

Alkímia szent tudományát nem értik már a lövészek.

Sötét üveggé olvadt kőromok között dúl a harc.

Emlékszem a békeidőkre, kockabeton palotákra,

városainkra, visszaidézem a múltat, látom

az égbetörő, csiricsáré gépi világot. Mára

kiégtek a templomok, eltűntek a nemzetek és a

család. Törzsi közösségek még vannak, de

én be nem állok muskétásnak, se emberevő

festett tarajosnak! Tolom taligámat, föl a hegyre.

Néha úgy érzem, a tornyom alól kidől a világ, és

függ egyedül a spirál a hallgatag űrben,

– Mondd, kinek építed csudatornyodat? – kérdi

barátom, a leprás.--Titoktorony lesz, avatóhely.

Szűk alagúton, spirálfolyosón kúszik majd a jelölt.

Fuldokolik a  kínban, fölfele mászik, skorpiók, viperák.

Odafönn a toronyban kicsi fülke, benne szövőszék,

a többi titok. Függ a kövekből emelt spirál az űrben,

tolom, tolom taligám!

   Szörnyű spirálalagúton kúszik majd a jelölt

   Fuldokolva, kínban mászik fölfelé...viperák, skorpiók...

   Ott fönn egy fülke lesz, fülkében szövőszék

   A többi szent titok

Függ a kőspirál a néma űrben

Tolom, tolom a nyikorgó taligát