TÁLTOSREPÜLÉS ‒ Pécsi Sándor verse

TÁLTOSREPÜLÉS

Fúrtagyú táltos lelke kiszállt a likon, úszik a fényben,

úszik a zúgó fenyvesek árnyai közt, rongysuba cafrang

szárnya a szélben, karja kitárva, lába kalimpál.

Óriás törzsek, rozsdaszín oszlopok  égre merednek a 

hajnali ködben, köztük a látó úszik a szélben.

Íme az ember, itt vagyok én, így repülök az erőmből!

Háncs, moha, gyanta illata száll, mézga csurog le a

kérgen.  Visszaidézem az elsuhant életeim, 

visszaderengenek régi idők. Gonosz világ,

mindig is az vót, zengi a dob. Irtottak puritánok,

jégbe szakított lékbe lökött a csekista,

pispekek áldották meg a máglyatüzet, megnyúztak

Máni korában, szalmával tömték ki a bőröm,

égettek ezerszer, visszaszülettem újra ide.

Értem a titkot, jel van a homlokomon,

fényalagútban repülök,  átzuhanok az időn,

lenn a gyökérzet az űrbe vonaglik, a felszín itt

por, hamu, füst és pusztul a föld. Felszállok

Öregisten elé, hagy szabaduljak végre a kíntól,

de visszazavar Ő, vissza a likba megint.