Tizenkét létajánlás – 1. TEREMTS TE IS A SEMMIBŐL (Hajdu Zoltán kőtáblája)

Napjainkban a semmin a két szemmel nem láthatót és két kézzel nem foghatót értjük, vagyis mindazt, ami a fényt átereszti. Amit látunk, azt csak azért látjuk, mert jelen van a szakrális fény, amely az adott tárgyba ütközik, és onnan visszaverődik. A „creatio ex nihilo” fogalomban a „nihil” nemcsak a semmit, hanem az ürességet, valaminek a hiányát is jelenti. A „semmiből való teremtés” fogalma helyett pontosabb lenne az „ürességből való teremtés”, vagy ha a valaminek a hiánya fogalmat alkalmazzuk, akkor a „láthatatlanból való teremtés”, ami nem más, mint a látható hiánya, vagy a nem látható szellem általi teremtés. Az „ürességből való teremtés” azt feltételezi, hogy az üresség előtt volt valami. Közismert, hogy a teremtés a térben és az időben történt, pontosabban, amikor a tér, az üresség megtelt, jelent meg az idő, vagyis a fény, és utána az élet. Amikor pedig az elmúlásra, a beteljesedésre ítélt idő elmúlik, jelenik meg a tér, vagyis az, amit halálnak nevezünk. Ne feledjük, hogy a semmiből való teremtés gondolata vallási céllal, és nem filozófiai vagy tudományos céllal született. Továbbá azt se, hogy a teremtésnek, az Egy megnyilvánulásának nem volt célja, ahogy ma sincs célja és holnap sem lesz, hanem értelme volt, van és lesz. Változó fogalmi rendszerünkben a semmi és párja a minden, az üresség, az élet teremtése, ahogy az élet értelme sem ugyanazt jelenti. Ahogy például az aszkézis sem, amely a középkori gyakorlatban sokszor a testi fenyítést, az önsanyargatást jelentette, más esetben pedig a lélek gyakorlatoztatását, a tudatosságra ébredést.

A teremtés a semmiben és nem a semmiből történt, ahol a semmi a nem látható és kézzel nem fogható szellemi tudatosság. Ami a semmiből keletkezik, pl. a szellemből, az a semmibe, pl. a szellembe tér vissza. A teremtés dualitása és folytonossága, a cirkularitás valóság. A fizikai anyagnélküliség, ami már láthatatlan, az az energia, aminek nincs fizikai kiterjedése, határa és korlátja. Az anyag csak egy másik anyag jelenlétében mutat anyagi formát, ellenkező esetben energiaformát mutat. A tudomány mai álláspontja szerint az univerzum 96%-a nem látható. Mivel nincs az ember számára látható fény, ezt fekete anyagnak, vagy fekete energiának is nevezik. Továbbá, négy százaléka atomi szerkezetű, ennek pedig 99,9 %-a csillagközi gáz. Ami valójában látható, az a 0,1 %, ahol az összetevő részecskék kapcsolatai anyagszerkezetet, ha pedig nincs kapcsolat közöttük, akkor hullámszerkezetet mutatnak. Ahhoz, hogy a teremtés értelmét megértsük, túl kell lépnünk ötféle érzékelésünkön és racionális gondolkodásunkon, használnunk kell lelkünk értelmét, szellemi tudatosságunkat, ellenkező esetben nem értjük meg a nem látható semmiből való teremtést. Tegyük fel az egyszerű kérdést: ha van energiánk problémát csinálni a semmiből, pl. az Egyből, miért nincs energiánk megoldást adni a mindenből, pl. Beavató Mesterünkből, majd tanítványából, az emberből? Mert a tudatlan ember nem akar tanítvány lenni és nem akar visszatérni az Egyhez (az Egybe), ő ugyanis felépítette a saját individuális énjét, a maga istenét és ma is „Istent játszik”. 

Amikor elfogadjuk világunk dualitását és a dualitást működtető cirkularitást, a fény és a sötétség, a hideg és a meleg, a fent és a lent párjainak egymásra utaltságát, a semmi és a minden is olyan bizonyítékká válik, mint a férfi és a nő, a szeretet és a szeretetlenség, vagy az alacsony szintű erkölcsi jó és a rossz. A duális párok jellemzője az egymás kiegészítése és az egymásba való átváltás képessége. Arra a kérdésre pedig, hogy melyik volt előbb, a semmi vagy a minden, a válasz az, hogy téves a kérdés feltevése, mert ha az élet jellemzője a folyamatos átalakulás, a változás, a dinamikus egyensúly, az entrópia törvénye, a kvantumjelleg, a centrifugális és a centripetális erők együttes hatása, akkor a semmiben benne van a minden, és a mindenben a semmi. 

A teremtés kiáradást, kiterjedést, kinyilatkoztatást, a korlátok, a határok lebontását (határtalanságot) jelent, ami csak a szellemi világra érvényes, mert az anyagi világra, akár a dogmatikus vallásokra a korlátoltság a jellemző. A szellem világa végtelen, az anyag világa behatárolt. A határokat, a korlátokat mindig az elme (a beágyazott kapcsolati hálózat), ezen belül is a memória és kevésbé az intelligencia állítja fel, és csak az egyetemes én képes azt lebontani. A valóságot akkor tapasztaljuk meg, ha az elménk által felállított korlátokat lebontjuk, vagyis elsőbbséget adunk egyetemes énünknek. A valóság a határtalan tudatosság, ami az Egy. Egyetlen valóság létezik, az, amit Egy-nek nevezünk. Nem az Egy van a valóságban, hanem az Egy a valóság. A tudomány szerény eszközeivel modellezni próbálja  a valóságot, és mivel a valóság az ember általi öt érzéken túl van, így a valóságot a tudomány tudatosságként értelmezi. Amikor az elménk gondolkodik, érzékel és észlel, akkor az időben, az életben vagyunk, de a valóság a lét-, tér-, időfelettiség, amit a vallás például örök életnek nevez. Elménk a túlélésünkhöz szükséges, ezért szeret azonosulni és határokat építeni. Aki bármilyen áron is csak túl akarja élni az életét, annak elegendő az elméje és individuális énje. Azok viszont, akik egyetlen és megismételhetetlen életüket szeretnék megélni, az egyetlen valóságot, azoknak a határokat lebontó egyetemes én kell, mert csak így lehetnek olyanok, mint az Egy. Életünk problémái a legtöbb esetben abból adódnak, hogy elsőbbséget adva elménknek, a lélek feladataira is az elme „működési szabályait” alkalmazzuk. Nem véletlen tehát a „gondolkodom, tehát vagyok” propaganda.

A szellemi teremtés az Egy kiáradása, kinyilatkoztatása; azt jelenti, hogy az Egyet jellemző „tulajdonságok” kiáradnak, kiterjednek, ez által az univerzálisból lesz a partikuláris, az egészből a töredezett, a személytelenből a személyes, a névtelenből az, ami nevet kap, a mindenhatóból az egy irányba ható, a centrumból a periféria, a kiindulási pontból az érkezési pont stb. Mivel a szellemi Egy a középpont, senkire és semmire vissza nem vezethető és a semmiből nem magyarázható meg. Az Egyet azonosítani sem lehet, és egyenlővé sem lehet tenni senkivel és semmivel. Mivel egyedüli és határ nélküli, az Egy a végtelen örök tér, ahol nincs idő. Amikor viszont a tér megnyilvánul, mérhető idő lesz belőle. Így az idő is, ahogy pl. a föld, a víz, a levegő, a fény, továbbá az ember és a szabad akarat is szakralitások. A Teremtő kiterjedése, kiáradása által jelenik meg a teremtettjében, az emberben. A dualitások létrejöttével szükség van a közöttük lévő kapcsolati hálózatokra is, amelyek által a dualitások „működnek”. Amit a „mi világunk"-nak nevezünk, egyike az ilyen működő, fraktáljellegű dualitásoknak. 

Ha vallásos fogalmi rendszert szeretnénk alkalmazni, akkor a hármas elrendeződést kellene alkalmazzuk, ahol a teremtő az Isten, a teremtett pedig az ember, és a kettő közötti kapcsolatot a szakrális (szent) szellem, a szent lélek adja. Beavató Mesterünk „szerepe” ebben a hármasságban ugyancsak kapcsolati, de egyben forrás is, mivel „én és az Atya egy vagyunk”. Az Egy egységes egészet alkot, ahol egy a szabadság, a rend és az igazság, a látható és a láthatatlan valóság, amit világnak, egyetemességnek nevezünk. Mivel az ember nem értette meg az Eggyel való egységét, kitalálta az egyenlőséget, ami nem más, mint a sokaság, a mennyiség, a megosztottság, vagyis a tömeg, ami az „elhiszem” valláshoz kell. Minden anyagi vagy nem anyagi vallás alapja a tömeg, a mennyiség és az egyenlőség, valamint a működést biztosító szabályzat, a dogma. Pedig az ember nem másokkal egyenlő, hanem önmagával és az Eggyel alkot duális egészet. 

A kettő az Egy első megnyilvánulása, kiáradása, megosztottsága, megnyilvánulása, megfeleződése és megduplázódása. Ez lenne az alkotás, az időbe jutás, amikor a megnyilvánuló önmagát helyezi a megnyilvánultba, pl. az Egy Beavató Mesterünkben nyilvánult meg. Továbbá, az ember is a megkettőződés eredménye, mert az Egy a szeretetének megkettőződése (kiáradása) által adta az embernek a két arcot: egy eredetit, amelynek lelki képviselője az egyetemes én, és egy tükörképet, amelynek képviselője az individuális én. Amint olvassunk: „aki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda a másik orcádat is". Az ember feladata, hogy a tükörképből valóságos képet alkosson. Továbbá, dualitásként adta a férfinak a nőt, és a nőnek a férfit, a mennyiséget és a minőséget, a pozitívat (értelem, tudás, éberség, élet) és a negatívat (gonoszság, becsvágy, tudatlanság, halál), az objektumot (anyag) és szubjektumot (szellem), az igen és a nem válaszokat, a világ látható (test, anyag) és láthatatlan (energia, lélek és szellem) részét. Ha a dualitást nem egynek, hanem kettőnek fogjuk fel, keletkezik az ellentét, a kettősség, ami a valóság egységének tagadása. 

Amint említettük, az Egy, Beavató Mesterünk, és a szakrális ember között metafizikai kapcsolat létezik, amelynek értelme nem más, mint az embert visszavezetni az Egybe, az egésszé válás, az egyesülés az Eggyel. A visszafele vezető úton, első fokon Beavató Mesterünkhöz kell hasonlóvá lennünk, és csak ez után lehetséges az Eggyel való azonosulásunk, egyetemes énünk visszaadása az Egynek. Az Egyhez az út tehát a kettőn, vagyis Beavató Mesterünk példáján keresztül vezet, ugyanis „senki sem juthat el az Atyához, csak általam”. A hármasság nem más, mint a teremtő cirkularitás zárása, a kölcsönös egymásból való folyamatos keletkezés és beolvadás, például az individuális én egyetemes énné alakulása, vagyis az individuális én felszámolása. Eltelni a szakrális szellemmel, feltárni az elrejtett egyetemes ént, azt jelenti, hogy Beavató Mesterünk tanításait megismerve és szellemünk folyamatos gyakorlatoztatásával vállaljuk a nyitott létbe jutást és az eggyé válást az Eggyel. 

A szellemi útra lépés a hármasság, a teljesség felismerését és a beteljesedésben való részesedést is jelenti, amikor beavatottként megismerjük, hogyan csatlakoztassuk rá lelkünk hullámzó frekvenciáit az Egytől állandóan áramló szeretet frekvenciáira, hullámzásaira, kvantumára és rezgéseire. Ha hitünk nem eléggé erős, akkor elménk irányította individuális énünk fog felülkerekedni, amely képes lesz megszakítani az Egyre hangolt transzcendens állapotunkat. Lásd, például Beavató Mesterünk megkísértését a pusztában. Individuális énünk lineáris zsákutca, mert nincs kiút belőle. Csak visszafele lehet belőle kijönni az eredeti állapothoz, és újra elindulni egy másik irányba: az egyetemes én felé. Amikor elérjük az egyetemes ént, akkor kapcsolódunk be az egyetemes körforgásba, amit a szeretet körforgásának is nevezünk. A lét nyíltságához, a körforgásban való részvételhez szükséges tehát az egyéni felismerés,  lelkünk érzékenysége a dualitásra és a cirkularitásra, valamint az akarat és a bátorság, hogy az úton maradjunk. A megigazulás útján lenni az a lehetőség, amikor átválthatunk az individuális énünkről (psziché, anima) a mindig is bennünk levő, örökségbe kapott egyetemes énünkre (pneuma, spiritus). Csak akkor tudunk megkülönböztetni és megnyilvánulni, kiterjedni, teremteni, az Eggyel egy egységet alkotni, ha kilépünk individuális énünkből és a hozzá kapcsolt elménk irányítása alól. A tudatosodás ezt a „kilépést” jelenti. Tudatosságunk nem az elmében van, hanem az elme van a tudatosságunkban, ahogy az Egy nem a világban van, hanem a világ van az Egyben. Nem mi vagyunk a világban (az univerzumban), hanem a világ (az univerzum) van bennünk.