Tizenkét létajánlás – 10. KERESS ÉS KÉRDEZZ (Hajdu Zoltán kőtáblája)

Gondolataink, érzelmeink és észleléseink megtapasztalásaink kifejeződései. A kimondott szó gondolatunk kifejeződése, a cselekedetünk pedig a gondolat és a szó kifejeződése. Ha nincs tapasztalatunk, akkor nincs gondolatunk, szavunk és cselekedetünk. Ha nem tapasztaljuk meg az Egy szakrális ajándékait, pl. az anyagot, mint a vizet, a földet, a levegőt és a fényt, valamint a szellemi szakralitásokat, mint a szeretetet, a kegyelmet, a szabad akaratot, a rendet, az igazságot, a szépséget stb., akkor hogyan jelenthetjük ki, hogy élünk? Életünk a tapasztalások folyamatos sorozata, ami által kapcsolati hálózataink meg tudnak nyilvánulni. Vannak, akik életükben csak az anyagi, káprázati részt tapasztalják meg, és vannak, akik az anyagit és a szellemit egyaránt. Ez utóbbiakra mondja a vallásos fogalom, hogy kegyelemben részesülnek. A dualitások megtapasztalásának tehát kettős szerepe van, egyrészt segítséget nyerni a hétköznapi tájékozódáshoz, másrészt betekintést nyerni a létbe. E kettős megtapasztalás eredménye lehet az Egy képének és azonosságának visszatükröződése és a szeretet körforgásában való részvételünk. Rajtunk múlik, hogy mit választunk. 

Gondolataink és beszédünk által pl. a tárgyaknak, az eseményeknek tetszőleges nevet adunk, pl. a lábunkat védő eszköznek a cipő nevet, a kezünket védő eszköznek a kesztyű nevet,  amivel gyorsabban tudunk haladni, annak a bicikli vagy az autó nevet adjuk, amikor pedig félünk és tájékozódásra képtelenek vagyunk, akkor a külső segítségnek Isten nevet adunk. Az anyagi és nem anyagi tapasztaláson alapuló nevek mindig tetszőlegesek, csak a létező és az egyetemes valóság körülírására valók, mivel képtelenek annak komplexitását pontosan kifejezni. Megjegyzés: a transzcendencia szempontjából a jelenlegi gyakorlatban használt személyes névmások nagyobbik része fölösleges, mivel csak az Én és a Mi létezik, ami valójában ugyanazt a dualitást jelenti, vagyis az Egyet. Az Én benne van a Mi-ben és a Mi benne van az Énben. Az Én vagyok, ugyanaz, mint a Mi vagyunk. Mi több, a hímnem és a nőnem közötti különbségtétel is fölösleges. Én Egy vagyok, és Mi Egyek vagyunk. Az Én nem névmás, hanem Ige.

Amikor gondolkodunk, szólunk és cselekszünk, az elménk, a testünk és az individuális énünk cselekszik az Énben. A teremtett, egyetemes Én mindig jelen van, de nem az Én cselekszik, mert az egyetemes Én idő feletti, örök, a cselekvés pedig az időben történik. Ilyen cselekvés, megtapasztalás pl. testünk megszületése és halála. A születés és a halál is tapasztalati, és az időben, az életben van. Amikor megszületünk az életnek, meghalunk a létnek, és fordítva. Amit életnek nevezünk, az a 10-20-30-40-50 stb. éveink változó tapasztalásainak sorozata, halmaza, ezért mindenkinek más és más, annak függvényében, hogy az időben milyen individuális és milyen egyetemes tapasztalatokat szereztünk. A kevés tapasztalattal rendelkezők az élő halottak, a félholtak, mivel nem igyekeztek, hogy megtapasztalják a teljes életet, beleértve a szellemi életet is. A teljes életet, amit boldog életnek is nevezhetünk, szellemi úton, a fent és a lent összekapcsolásával, az egyetemes tudatosság elérése érdekében tett folyamatos kereséssel és kérdések megfogalmazásával tudjuk megtapasztalni, ahhoz, hogy ki tudjuk jelenteni: Atyám, legyen meg a te akaratod. 

Ne feledjük, hogy mivel az örök egyetemes Én az időbe került, azt jelenti, hogy az idő fogságába, határok és korlátok közé került, és a mi feladatunk, hogy onnan kiszabadítsuk, vagyis Énünket szabaddá téve, az Egyhez való visszatérését lehetővé tegyük. Ennek érdekében egy életen át kell keressük az egyetemesség elérésének, az idő fölé kerekedésnek a lehetőségeit, és létezésünk megértése érdekében újabb és újabb kérdéseket kell megfogalmazzunk. A keresés és a kérdésfeltevés néhány lehetséges területe: 

1.     mit jelent az „én vagyok” állapot: ki az „Én”?, és mit jelent a „vagyok”? ‒ Mindenki megkapta a kapcsolati képességet (potenciát), az egyetemes Ént, és rajta múlik, hogy él-e vele, igyekszik-e valósággá formálni, hogy kiteljesedjék; kinyújtja-e kezét az Egy felé, vagyis működővé, valóságossá teszi-e egyetemes Énjét. Amint a „Légy egyetemes” ajánlásunkban is utaltunk rá, részei vagyunk az Egy folyamatos teremtésének, az egyetemes pulzálásnak, a kvantumnak, a kiáramlások és az összehúzódások sorozatának, dinamikájának. Ez a dinamika adja az emberi Én önszabályozását, az Én önszerveződését, az Én önkifejeződését, az Én komplementaritását (kölcsönös feltételezettségét), ahol a dualitások léteznek, pl. a tér és idő, a test és elme, a szervezet és környezet, a nő és férfi stb. Megjegyzés: a Schrödinger hullámegyenlet a tér és az idő eseményeinek a tudatosságban való statisztikai előfordulásának gyakoriságát írja le. A kvantumhullámok a tudatosságban  gondolatként, érzelemként, képként stb. jelennek meg. 

Továbbá, ez a dinamika adja az egyetemes Én alkotói interaktivitását (cselekvőségét), pl. a duális párkeresést, a beteljesülést, az önmagára találást, valamint spontaneitását (szabad elhatározását), pl. minden a létben történik. Mindezen szerepeket betöltve, a pulzálás, a kvantum által kapcsolódik az egyetemes Én az Egyhez, és válik eggyé. Nem az Egy van a világban, hanem a világ van az Egyben. Nem mi vagyunk a világban, hanem a világ van bennünk. Az egyetemes Én a tiszta tudatosság, a tiszta lét, amelynek nincs ideje, helye, nem születik és nem hal meg. Az „én vagyok” jelentésben a vagyok azt jelenti, hogy a létben és az örök MOST-ban létezem. A létezés nem a múltat, a jelent és a jövőt jelenti, hanem azt az örök pillanati állapotot, amit flownak, vagy időkapunak is nevezhetünk, ahol nincs idő. Pontosabban, egy olyan állapot, ahol pl. az időt mutató óra szerint egy óra telt el, viszont annak, aki az örök MOST állapotában van, annak csak tíz perc. Beavató Mesterünk számos esetben jelentette ki, hogy „én vagyok”, pl.  „ahol Én vagyok, oda ti nem jöhettek”, vagyis ha nem vagyunk felkészülve a visszatérésre, akkor nem térhettek vissza az Egyhez. Az időre vonatkoztatva pedig kijelentette, hogy „az Én időm még nem jött el, nektek az idő mindig megfelelő”, vagyis nem jött el az az idő, amikor az életből vissza tudunk kerülni, vissza tudunk lépni a létbe (a kronoszból a kairoszba). A tanítás lényege, hogy nekünk is eljön az idő, amikor a létbe kell lépnünk, és erre fel kell készülnünk.  

Ahogy Beavató Mesterünk visszatért az Egyhez, úgy kell nekünk is visszatérnünk. Vagy „ha nem hiszitek, hogy Én vagyok, meghaltok”, másképp mondva, aki nem tudja elfogadni, hogy Beavató Mesterünk az Eggyel azonos és képviseli a halhatatlan, idő feletti egyetemes, kvantum-Ént (a kvantum-Krisztust), az állandó teremtést, a cirkularitást (visszatérést és körforgást), a hullámzást, a pulzálást, az halott (a mi fogalmi rendszerünkben félholt) az élet számára.  Beavató Mesterünk tudta, hogy a betegséget az idő (az időbe süllyedés) okozza, a gyógyulást pedig az időfelettiség hozza el. Az evangéliumi leírásokban, amikor csodáról van szó, akkor az időfelettiségről van szó, mert mint elhangzik, „a hited meggyógyított téged”, vagy „a hited megmentett téged”. A hit az örök jelenlevő Én-tudat, vagy másképp: az egyetemes örök öntudat.

2. mi a tudatosság? ‒ Tudatosságunk egy végtelen lehetőség arra, hogy ne azonosítsuk magunkat a változásokkal, mert csak akkor vagyunk az egyetemes Énben, és így az Egyben. A kérdés az, hogy mivel azonosulok: a tiszta tudatossággal, egyetemes Énemmel, vagy a tapasztalati tudatossággal, az individuális énemmel? Az egyetemes Ént úgy lehet elérni, ha lemondunk az individuális énünkről, vagyis újra gyermeki lelkülettel tudunk lenni, olyanok, mint amikor még nem voltunk, vagy nem rendelkeztünk világi tapasztalatokkal. Amikor még önfeledten tudtunk játszani a játék kedvéért. Nehéz a feladat, mivel a tapasztalataink ‒ pl. gondolataink, érzelmeink, észleléseink, véleményeink, döntéseink ‒ 50-60 éves korunkra mélyen betokosodnak, és múltunkat, régi életünket nehezen tudjuk elengedni. Bátorság és nagy adag lemondás kell a kétszer születéshez, immár a szellemi újjászületéshez, az elme és az individuális én által felépített álomvilágból való kiszabadulásunkhoz. De van remény és lehetőség rá, mert létezünk, vagyunk, és kaptunk időt a változtatásra. A kérdés, hogy van-e elegendő bátorságunk, tudásunk, éberségünk és szabad akaratunk a változtatáshoz, hogy a lehetőségből valóság legyen, a meg nem nyilvánult megnyilvánuljon, a fél emberből egész ember legyen, a félholt pedig élő? Jelen van-e egyetemes Énünk a változást hozó tapasztalásokban, a választási lehetőségekben? Érzékelni tudjuk-e azt az időt, amikor nincs múlt, jelen és jövő, mert csak az átváltás pillanata, az örök MOST létezik? A tiszta tudatossággal rendelkező Én mindig a MOST-ban, az örök időben, a tapasztalatok gazdagságában, a flowban (az áramlás időkapujában) van, amit nem kell erőltetni sem, mert spontán módon mindig jelen van. Amennyiben sikerül megszabadulnunk az örökös mozgástól és elérni a változást az örök MOST-ban, a múlt, jelen és jövő, vagyis az idő fölé emelkednünk, akkor eltűnik a külső megtapasztaláson alapuló születés és halál. 

3. hogyan kerüljük el a hatalmi csapdákat? ‒  A tudásnak mélységei és fokozatai vannak. A hatalom abban érdekelt, hogy eltüntesse a tudás fokozatait, és a tudást mindenki számára egyenlővé tegye. Hogy mi a tudás, azt is a hatalom szabja meg. Mivel az egyenlő tudás kizárja a sokszínűséget, a változatosságot, önkényes (diktatórikus), alacsony szintű tudást ad, ahol pl. nincs felelősségre vonási lehetőség. Az egyenlő tudásból származik a felelőtlenség vallása, pl. a materializmus és a diktatúra. Amikor az egyéni tudásvágy és tudás megszűnik, akkor lép be a manipulált kollektivizmus, a tudatlanság, amint azt például a csinált kommunizmus idején és a mai démokráciában is megtapasztaljuk. A megtapasztalás és az észlelés, hasonlóan a gondolkodáshoz, olyan, ami kell a tudás megszerzéséhez, mert általa lesz az ember nyitott, kereső, befogadó, átlátható – olyan, aki nem áll ellen azoknak az új lehetőségeknek, amelyeket az élet hoz. Ezért a befogadó ember nem kritizál, nem elégedetlen, mert tudja, hogy az öröm és a bánat, a kényelem és a feladatvállalás, a kételkedés és a bizonyosság is mind bennünk van. Ezzel szemben a hatalom által altatott ember kritizál és válogat, általában negatív életfelfogással él, ugyanakkor elfogadja a hatalmi dogmákat. Nem tudja, hogy ami benne és vele történik, arról csakis ő tehet. Ő dönthet arról, hogy nyitott, tudásra vágyó ember legyen, vagy zárt, mások által kidolgozott dogmákra vágyó vallásos. Én döntök, vagy más dönt helyettem? Képes vagyok-e a dogmákat, a vallásokat meghaladni? A kételkedés, a kérdésfeltevés nem jelent racionális gondolkodást, hanem csak a lehetőségek értelmes átvizsgálását, ahol nem a szereplőkre vagyunk kíváncsiak, hanem a rendezőre. Amikor a hatalom saját megismerési akaratunkat korlátozza, akkor önkényesen (diktatórikusan) jár el velünk szemben, és az ő akaratát erőlteti ránk. 

4. miért érdemes harmadik szemmel nézni a világot? ‒ Két szemünkre azért van szükségünk, mert a földi dualitások csak sztereóban láthatók, a harmadikra pedig azért, hogy a földi és az égi világot össze tudjuk kötni. Amikor azt mondjuk, hogy elkötelezzük magunkat a szellemi világgal, akkor vállaljuk, hogy kialakítjuk harmadik szemünket, vagyis átláthatók, átvilágítottak, fényesek leszünk, és a fényt magunkba fogadjuk. A megvilágosodás az a tudás, amely által képessé tesszük magunkat a fény befogadására, elnyelésére. A nézni azt jelenti, hogy két szemmel nézzük a fizikai világot. A látni pedig azt, hogy van harmadik szemünk, mert feloldjuk az anyagot, hogy a fényt ne tudja visszaverni. Azért láthatatlan a szellem, mert nincs anyaga, ami a fényt visszaverné. A fény az anyagot feloldja, átszellemíti. Abban kell hinnünk, majd tennünk is érte, hogy ezt a szellemi látást, a harmadik szemet magunkban ki tudjuk dolgozni. Hit, elhatározás, elkötelezettség, bátorság, tudás, feladatvállalás kell ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni. A hitetlenek, a félig holtak, akik sodródnak az életben, nem tudják, melyik kikötőbe kössenek ki, ezért nekik minden kikötő egyformán jó. Nekünk az egyetlen Egy a kikötőnk. Az egyetemes szellemi látásunk kialakításához tudásra és tudatra, a tudásszerzés fokozatainak betartására, alkalmazkodásra és együttműködésre, valamint a hierarchikus rend betartására van szükségünk.

5. hogyan gyakoroljuk szakrális szabad akaratunkat? ‒ Csak mi rendelkezünk tudattal, szabad akarattal, döntéshozási, elvont dolgok alkotására való képességgel. Ez a mi kegyelembe kapott szabadságunk, amelyet a tudatos ember tiszteletben tart, a tudatlan magányos ember pedig vacak hulladéknak tekint. A tudatlanságot  mindig a kényelem, az anyagba süllyedés, a hatalomvágy, szabad akaratunk téves értelmezése és az elmagányosodás okozza. A tudatosodást szolgáló szabad akaratunk gyakorlása mindig szellemi feladatot jelentett, a tudatlanság pedig a szellemi beteljesedésről való lemondást és a kényelmet jelenti. A tudatlanság mindig az egyszerűt elbonyolította, a tudatosság pedig a bonyolultat egyszerűvé tette. A tudatosság és tudatlanság között az az idő áll, amely a tudatosság eléréséhez szükséges. Sokan  gondolják úgy, hogy a tudatosság megszerzése rövid idő alatt elérhető. Vajon miért ne lehetne egész életünk a tudatosság megszerzésére fordított idő? Kaptunk szakrális időt és a döntéshez szükséges szabad akaratot, hogy egyetemes tudatosságunkat elérjük. 

Egy hét múlva folytatjuk