Tizenkét létajánlás – 11. NE FÉLJ (Hajdu Zoltán kőtáblája)

Magyarázó magyar nyelvünk egyszerűen képes a félelmet megfogalmazni, ugyanis aki fél ember, azért nem egész, mert még nem sikerült a másodszori, immár szellemi, időn kívüli megszületése. Az egész, a teljes, az igaz és normális ember nem fél, mert életét az egyetemes Én, a tudatosság, és nem elméje és individuális énje, tudatlansága határozza meg. Félelmeinket mi építjük fel és mi tudjuk lebontani. Az individualitásban létező félelem oka az egyetemes Én, a tudatosság hiánya. A szenvedésünket is félelmünk, a valaminek a hiánya okozza. Képesek vagyunk szenvedni a múlt miatt (a múltban élni) és aggódni a jövőnk miatt (a meg nem történt bizonytalan jövőben élni), továbbá félünk változtatni és kockáztatni (hiányzik az alkotó képességünk), hiányzik az Én tudatunk és képesek vagyunk azonosulni a mesterségesen felépített individuális énünkkel, továbbá félünk az időnk elteltétől, a haláltól is. Az elménk és individuális énünk okozta félelmünk gyakran menekülés is a várható események elől, mert a jövőnk nincs az ellenőrzésünk alatt, így néha pótcselekvésekbe bonyolódunk, amit kényelemnek vagy az anyag vallásának is lehet nevezni. Az anyag vallásának hívői saját maguk csapdájában vannak, mert ahhoz ragaszkodnak, amiről fogalmuk sincs, hogy mi az.

Beavató Mesterünk utolsó vacsorájának eseményei, majd később passiója is arra figyelmeztet, hogy ne meneküljünk és ne féljünk a beteljesedéstől. Ne álljunk ellen annak, ha valaki elárul, ha töviskoronát tesznek a fejünkre, ha kicsúfolnak, ha megfeszítenek, mert kockáztatás és beteljesedés nélkül létünknek nincs értelme. Ugyanis az időfölöttiséghez szabadulnunk kell testünktől, de a beteljesedéshez kell a test halála, különben az érett egyetemes, kvantum Én nem tud visszatérni az Egyhez. Arra is érdemes odafigyelnünk, hogy a testünk halálával csak a kiszabaduló érett és felkészített egyetemes Énünk képes a kapcsolatot helyreállítani az Eggyel, hogy Eggyel egységben legyen. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a lélek a test halálának fogságában van, és csak a test elmúlása után tud az egyetemes Én felszabadulni és kapcsolatát az Eggyel rendezni, vagyis visszatérni. Feladatunk tehát minimálisan kettős: egyrészt életünkben meg kell tanuljuk az óra által mért idő (kronosz) fölé emelkednünk, másképp mondva, meg kell tanulnunk az örök MOST-ban lenni, meglovagolni az időt, másrészt ki kell várjuk testünk elmúlását, hogy a létbe való visszatérésre kész Énünk kiszabaduljon a testből. Az ajándékba kapott szabad akaratunktól fogva a döntés a miénk. Ahogy döntünk, úgy lesz. Nem vagyunk tehát a „sorsnak” kiszolgáltatva, mert tudatosan, vagy tudatlanul, sorsunkat mi alakítjuk. Tudatosságunk azt jelenti, hogy a magunk ura vagyunk, hogy szabadon rendelkezünk magunkkal és képesek vagyunk megválogatni a külső befolyásokat és manipulációkat.

Megjegyzés: a tudomány ma már ismeri, hogy habár a külső és a belső tulajdonságainkat pl. génjeink határozzák meg, mi is képesek vagyunk ellenőrizni génjeink működését. Ha kellemes környezetben, szeretetben élünk, génjeink „a szükséges, pozitív, szervezetünknek hasznos” anyagokat termelik, ellenben ha stresszt okozó, rideg, mindig feszült, ellenálló, szeretet nélküli környezetben vagyunk, „fölösleges, negatív, káros” anyagokat termelnek. Annak függvényében, hogy milyen a „lelki állapotunk”, illetőleg tudatosságunk, ugyanazon gén több ezer különféle fehérje termelését képes meghatározni. Génjeink kapcsolati hálózatban működnek, és képesek saját magukat bekapcsolni vagy kikapcsolni, illetőleg tudatossági vagy tudatlansági állapotunkat közvetíteni. Ebből következik, hogy génjeink nemcsak gyógyítani, hanem megbetegíteni is képesek. Rajtunk múlik. Érdemes megjegyeznünk, hogy a félelem egyéni szinten, pl. a tudatlanság manipulált fenntartásával, valamint közösségi szinten, pl. vallásokkal, világnézetekkel, dogmákkal stb. egyaránt felépíthetők és fokozhatók, de egyéni és közösségi tudatossággal le is bonthatók. Továbbá, a félelemkeltésnek vannak külön, egyéni  eszközei, pl. halálfélelem, testi és lelki szenvedés, betegség előidézése; és vannak közösségi eszközei is, pl. diktatúrák, médiumok stb. Életünk során, ahogy tapasztalásainkkal énünk is változik, a különböző félelemforrásokra is másképp reagálunk.

Akik a próféciák beteljesedését karba tett kézzel várták és várják ma is, nem értették meg az Egy teremtő kinyilatkoztatását, kiáradását sem, ahogy Beavató Mesterünk tanításait, a nekünk bemutatott mintázatokat sem. Ma is vannak olyanok, akik több ezer éve várják azt (a „megváltót”), aki az elvárásaikat, vágyaikat, elképzeléseiket teljesíteni fogja. Fel kellene ébredni, és észrevenni, hogy a beteljesedés már megtörtént, hogy az Egy ott állt két lábbal az ember előtt, és nem győzte eléggé hangoztatni, hogy „én vagyok az, aki veled beszélek”. Azt is mondhatta volna, hogy „halló, ébresztő a Csipkerózsika álomból, itt vagyok”, mert amint üzente, „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. Ebből érthető, hogy a körkörösségen alapuló világnak a folyékony időben nincs vége. A hangsúly mindkét esetben az „Én vagyok” kijelentésen van, mert az Én az, aki cselekszik. Az Én nem névmás, nem főnév, hanem cselekvő ige. Az Én jelenti az egyetemes tudatosságot, a halhatatlan, idő feletti lélek cselekvő értelmét.

Beavató Mesterünk nem azt tanította, hogy féljünk, hanem azt, hogy csendben, békében vállaljuk a beteljesedést, pl. „békesség néktek”, illetőleg „az Én békém legyen veletek”, vagyis az én egyetemességem legyen veletek. Ahol béke és elcsendesedés van, ott nincs félelem. Ott az ember egész, vagyis egyetemes az Én. Minden olyan gondolat, szó és cselekedet, érzés és tapasztalat, amely az Eggyel közös egységünket megbontja, az individualitás és egyben a félelem forrása is. A félelem leküzdésének, az egység helyreállításának gyakorlati eszköze lehet pl. a tudatosodás, az éberség gyakorlása, a folyamatos keresés és kérdezés, a mérték és az egyensúlytartás, a rendbetétel és a ránk bízott többi feladat elvégzése stb. Beavató Mesterünk üzente, hogy „ne féljetek, én legyőztem a világot", vagyis azért tudtam legyőzni a világot, mert a világ bennem van, Én vagyok a világ, így nincs mitől félnem. Amennyiben szeretnénk az elmúló idő okozta félelmeinktől megszabadulni, a következőket tarthatjuk szem előtt:

1. ne szenvedjünk az időtől: mi okozzuk saját lelki szenvedésünket, mert tudatlanságunk és félelmünk nagyobb, mint bizalmunk abban, hogy van tovább, hogy életünk után a lét következik, majd egy újabb élet és egy újabb lét. Világunk „működésének” alapja a körkörösség, a hullámzás, a teremtő kvantum állandó jelenléte. Szenvedésünktől úgy szabadulhatunk meg, ha az elmúló idő fölé helyezzük magunkat, illetőleg lemondunk elménk és individuális énünk befolyásolásáról, továbbá törekszünk egyetemes énünk, tudatosságunk megtalálására. Ne feledjük el, hogy máig nem tudtuk kiheverni a vallásos hatalomgyakorlás által megvetett életet, amikor az üdvözülést a földi szenvedések nagyságától tették függővé. Beavató Mesterünk üzenetének fel nem ismerése, vagyis a tudatlanság azt hirdette, hogy az élet szenvedés és siralomvölgy. Épp ellenkezőleg. Az Egy az életet és a létbe jutást is ránk bízta. Leginkább a racionális, filozofikus és tudományos teológiának köszönhető, hogy a tanításokból kiveszett a transzcendencia, a szemlélődés, a meditáció által elérhető misztikus, racionalitásmentes, intuitív megértés, a dualitás kettős igazsága, mert fontosabb lett a kereszt jelképezte szenvedés, mint az örömteljes feltámadás. Amikor a vallásos szenvedés kezdett hanyatlani, akkor a világi hatalom a szenvedést altatással, áltatással és a kényelemmel pótolta. Félelmünkből fakadó szenvedésünk nem más, mint külső segítségvárás, egyensúlyvesztés, kétségbeesés, vagyis saját képességeink leértékelése, ahogy mondani szoktuk, az önbizalom hiánya, amely nem csak önmagunkkal, hanem a külső világunkkal szembeni bizalmatlanságot is jelenti. Nem véletlen, hogy a tudatlanok szenvedélyesen szeretnek szenvedni.

2. kerüljük a kétségbeesést: amikor kétségbe esünk, az egyetemes egységet bontjuk meg, mert inkább hallgatunk elménkre és individuális énünkre, mint egyetemes énünkre. Ma a kétségbeesés, a félelem, a magányosság és az elhagyatottság modern létformává, pl. depressziós betegséggé vált. Minderre megoldás abból származhat, ha meg tudjuk fogalmazni kétségeinket, hogy eljussunk az egyetemes egységbe. De mivel a tudatlanok ezt a megoldást nem ismerik, gyakran alkalmazzák a kényelmes anyagba süllyedést, a túlfogyasztást, az utazást, a „mindig kell valamit csinálni” életmódot. Kétségbeesésünk származhat saját magunkból vagy külső manipulációból, esetleg mindkettőből. Ha önként vállaljuk kétségbeesésünket, az leginkább tudatosságunk hiányának köszönhetjük. Tudatlanságunk egyik oka az idő múlása, mert számunkra csak a mérhető idő, a kronosz létezik, és hiányzik a mérhetetlen kairosz, a lét, a tér. Úgy gondoljuk, hogy csak az létezik, ami kézzel fogható és szemmel látható, és azon kívül nincs semmi, illetőleg az élet után sincs semmi. Tudatlanságunk másik oka, hogy éberségünk elveszett, pedig az Egy boldogságra, éberségre, áldozathozatalra, szeretetre teremt mindenkit. Ha alvajárók vagyunk, nem a mában, a MOST-ban élünk, hanem vagy a múltban, vagy a jövőben. Tudatlanságunk harmadik oka, hogy engedünk a hatalmi manipulációnak.

3. meneküljünk a manipulációtól: belső manipulációnkat elménk és a mesterségesen létrehozott individuális énünk okozza, a külső manipulációt pedig a mindig jelenlevő háttérhatalom. Menekülésünk a manipulációtól mindkét esetben tudatosságunk növelésével lehetséges. Kezdetben, pl. gyermekkorunkban, a világ belső és egyetemes. Felnőtt korunkra a nap 24 órájában működő elménk hatására felépítünk egy mesterséges, individualista világot, és nem vesszük észtre, hogy egyetlen hullámzásnak, kvantumnak vagyunk részei, amelyet mindenki tudatosságának függvényében tud felfogni. Az ötféle érzékelésünk által ebből az egy hullámból mi magunk állítjuk elő azt a káprázati világot, amelyet valóságként fogunk fel. Érzékszerveink csapdájában és szűklátókörűségünkben arra következtetünk, hogy csak az létezik, amit a földi időben és térben látunk, hallunk, megfogunk, megszagolunk, megkóstolunk. Pedig nem. Ez csak a mi egyéni káprázati világunk. Individuális megtapasztalásaink a létező örök valóságnak csak leszűkített változatai. E változatok azért hamisak, mert érzékszerveink bizonyos határértéket, vagyis korlátok között működnek. Az állatok, a növények tapasztalatai a valóságról mások, mint a mi tapasztalataink. Akik a korlátokon átnyúlnak, azok a tudatos emberek. Akik pedig a korlátokat működtetik, azok a manipuláló hatalom tudatlan emberei.

4. bízzunk önmagunkban: a ránk maradt tanításokban Beavató Mesterünk kijelentette, hogy „azokat az igéket (tanításokat az egyetemességről), amelyeket nekem adtál, átadtam nekik (nekünk, embereknek), hogy (általa) egy legyenek, ahogyan mi (a tudatosság által) egy vagyunk”. Ami tehát Beavató Mesterünket, az Egyet és minket összeköt, az a tudatosságból származó tudás, mint az Én önrendelkezése, az Én önszabályozása, az Én öntudata (hite), az Én szabad akaratának gyakorlása, az Én önmagára találása, az Én spontaneitása (szabad elhatározása) és komplementaritása (kölcsönös feltételezettsége). Egyszóval annak tudatosítása, hogy bennünk, az Énben az Egy lakik (vallásos fogalmazásban: az Ige testté lett és mi köztünk lakozik), vagyis „kis istenek” vagyunk, akik felelősséggel tartozunk önmagukért és a többi kis istenért, valamint az ajándékba kapott szakralitásokért. Csak így vagyunk méltók, hogy viseljük az Egy képét és azonosságát. Egyetemes énünkben mindannyian részt kaptunk az egyetlen egyetemes tudatosságból, az Egy folyamatos pulzálásából, hullámzásából, teremtő kvantumából. Ezért egyetemes énünk, amely egyben a mi azonosító kódunk is, nem osztható, nem sokszorozható, nem vonható ki és nem adható össze, mert fraktál jellegű, nem születik és nem hal meg, mivel az Egyben benne van az Én és az Énben benne van az Egy. 

Egy hét múlva folytatjuk