Tizenkét létajánlás – 9. LEGYÉL EGYETEMES (Hajdu Zoltán kőtáblája)

Mivel a fent és a lent ugyanazon „szabályok” szerint működik, elmondható, hogy testünk, lelkünk és szellemünk mikro-verzuma egyben a makro-verzum leképeződése, és tudatosságunk adja meg, hogy a kettő (ami egy) között a kapcsolatok hálózatai kialakuljanak, vagyis a fenti örök létet, a teret ide, a Földre tudjuk hozni, az időbe, az elmúlásba, a közös cirkularitásba. Amennyiben ezt a tudatossági kapcsolatot sikerül megvalósítanunk, akkor hozzuk létre, érjük el a mikro-theosz állapotunkat, amit a vallás teózisnak nevez. A kapcsolati hálózat kialakítására azért van lehetőségünk, mert elme-testünk és egyetemes énünk is memóriával, „emlékező képességgel” rendelkezik. Elme-testünk például sejtszintű, mi több génszintű, illetőleg DNS és RNS szintű memóriával rendelkezik. Az egymással „beszélgető” és egymást szabályozó génjeink képesek magukat pl. bekapcsolni, hogy a sejt, a szervezet védekezzen, és ezáltal meggyógyuljon; vagy kikapcsolni, amikor a sejt, a szervezet megbetegszik. Génjeinkben őrizzük elődeink kitörölhetetlen, generációkról-generációkra öröklődő mintázatait, amelyek testi halálunkkal nem törlődnek ki, feltéve, ha vannak utódaink, akik által növelni tudjuk genetikai változékonyságunkat. Elménkben pedig testünk öt érzékszerve által befogadott és feldolgozott, testi halálunkkal megsemmisülő mintázatok vannak. 

Az öt érzékszervünk észlelése és tapasztalása által elménk arra emlékszik, hogy tegnap és tegnapelőtt mi volt. Testünk génjei arra emlékeznek, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkeztek szüleink, nagyszüleink és további felmenőink. Individuális énünk emlékszik az elme befolyása alatti észlelésekre és tapasztalatokra, egyetemes énünk, a teremtett Én pedig emlékszik a teremtő Egy mintázatára, a szellemiségünket fenntartó éberségre, a tudatosságra és a szeretetre. Tudatosságunk adja meg Énünk önszabályozását, önszerveződését, önkifejeződését. Érdemes tudatosítanunk, hogy csak résztvevői vagyunk az egyetemességnek. Az Egy vendégei vagyunk itt, és egy olyan spirituális, tudatossági univerzumban (egyetemességben) élünk, ahol csak nekünk vannak emberi tapasztalataink, csak nekünk adatott meg az ötféle érzékelés általi információk befogadása (memória) és feldolgozása (intelligencia, pl. az érzések, a reflektív gondolkodás, a beszéd és a cselekvés). Továbbá megadatott a választás, a döntéshozás képessége is, s hozzá az élethez szükséges tájékozódás és védekezés, amit a mesterséges, általunk felépített individuális énnek köszönhetünk.

A növényeknek és az állatoknak más világuk van, mint nekünk, embereknek. Ők a betáplált „program” vagy „terv” szerint cirkulárisan, szabad akaratuk hiányában adott periódusok, ciklusok szerint működnek, pl. az almafa nem fog barackot teremni. Nem tudjuk pontosan, hogy a teremtett élők részére hányféle világ van, ahogy azt sem, hogy milyen „szemmel” néznek magukra pl. a növények és az állatok. Amit tudunk, hogy egyetlen összetartozó, hierarchikusan szervezett világ létezik, amelynek a növények, az állatok és mi, emberek is részei vagyunk, és csak megtapasztalásaink által véljük különbözőnek. A mi világunk emberi tapasztalatokon alapul.  Ha a növényeket vagy az állatokat megkérdeznénk, hogy milyen az ő világuk, meglepődnénk a válaszokon.

A tudatosságunk mindig a bennefoglaltatásra, az önszerveződésre, az önszabályozásra vonatkozik, pontosabban az egyetemes Én szerveződésére, szabályozására, spontaneitására és erőfeszítés-mentességére. A teremtés sem más, mint az Egy spontán (szabad, kényszermentes) szeretetének, hullámzásának, kvantumának kiáradása, amely hasonlóan egy sejtosztódáshoz, nem igényel semmilyen erőfeszítést, mert a folyamat önszerveződő, autonóm, önszabályzó, önrendelkező, tehát külső befolyás nélkül működő. Amikor például meditációs gyakorlatokat végzünk, ezt az önrendelkezést, önszabályozást erősítjük magunkban. A befele fordulás célja nem más, mint lemondani a külső befolyásolásokról. Ha valamire mégis rászorulunk, akkor képesek legyünk magunk megoldást találni. Nem kell a külső szolgáltató, legyen az világnézet, dogma, anyagi vagy nem anyagi vallás, vagy az ezekből származó szenvedés. Amitől szenvedünk, az a múltunk és a jövőnk, az egyetemes Én-tudat hiánya, az azonosulásunk az általunk felépített individuális énnel, a változásoktól és  a haláltól való félelem stb. Egyetemességünk felismerésében a következőket vehetjük figyelembe:

1. világunk tapasztalati és tudati: csak nekünk adatott meg, hogy az Egytől ajándékba kapott szabad akaratunk következményeként részt vehetünk a teremtésben, az alkotásban, hogy kockáztassunk és legyünk tevékenyek (kreatívak), mert a tudatosodás alapja a teremtett valóság megtapasztalása. Egyetlen valóság van, az Egy, mi pedig részesei vagyunk az Egynek, ahogy feljegyezték: „a Felséges részt adott (magából) a népeknek”, és ez nem más, mint egyetemes Énünk. Énünk az Egyben van, ahogy a világ is az Egyben van, és nem az Egy van a világban. Különben is, a világ egyetlen egységet alkot. Amit mi képesek vagyunk megtapasztalni, érzékelni, az a körülöttünk levő egyetemes „nagy” világ ‒ a fent és a lent együttesének ‒ nagyon kis része. A „nagy” világ bennünk van, és nem kívül az anyagban. Például ha testünk alapanyagait nézzük – szén (föld), oxigén (tűz), nitrogén (levegő) és hidrogén (víz) –, akkor ezen összetevők egy része kozmikus eredetű. Testünk 95%-a e négy anyagból áll.

Az Egy teremtése az Én teremtéséről, a tudatos és egyetemes lélek teremtéséről szól, és nem az ember teremtéséről. Az ember anyagi minősége ‒ pontosabban: anyagi tartalma ‒ az elme-test, a forma, a lélek megteltével jelent meg, vagyis pulzálásának, kvantumának, kiáradásának, mozgásba lendülésének következtében. Amint már említettük, ennek a tudatosságnak köszönhető, hogy sejtszintű memóriával rendelkezünk, és ez a memória generációkról generációkra öröklődik, pl. testünk az átörökítő anyagok által, lelkünk pedig az Eggyel való kapcsolata által ‒ de csak akkor, ha fel tudjuk fedni magunkban az egyetemes Ént. Tudatosságunk odáig is kiterjed, hogy egyetemes Énünk képes módosítani az anyag viselkedését, pl. a gének részét képező telomer működése által. Fordított eset, hogy az anyag befolyásolná lelkünk „működését”, csak az elménk által létrehozott mesterséges individuális énünk szintjén lehetséges. Ez a fajta viselkedésünk  a negatív játszma, amikor veszítünk. Nem véletlenül mondják a keleti tanításokban, hogy akik az elméjük és az individuális énjük szerint élnek, azok káprázatvilágban (mája), és nem a valóságban élnek. 

2. részei vagyunk az egyetemességnek: egyetlen egy egyetemes tudatosság van, amelynek részei vagyunk. Emberi világunk teremtésének nincs oka, nincs eleje és nincs vége, mert egy folyamatos pulzálásnak, hullámzásnak, a teremtő kvantumnak vagyunk a részei. Megjegyzés: mivel Istent az ember találta ki, Isten egy név, egy emberi fogalom. A világot tehát nem Isten teremtette. Ideje lenne az ember „teremtését”, az Egy képének és azonosságának értelmét mai tudásunk szerint megértenünk. Tudatosságunkról elmondható, hogy nem osztható, nem sokszorozható, nem vonható ki és nem adható össze, ugyanis a tudatosság fraktál jellegű, ahol a nagyban benne van a kicsi, és a kicsiben a nagy. A Teremtő Egy csak önmagával, vagyis a tudatos és egyetemes énnel sokszorozható. Világunk pulzálása által megnyilvánuló Egy az anyag és az energia, a tapasztalat forrása, a transzcendencia (fizikai valóságon túli), a szingularitás (szabálytalan egyediség), a végtelen és az alak nélküli, ahol nincs ok és okozat, mert az Egy az örök térben és az elmúló időben is jelenlevő és mindenható. Tudatosságunktól függ, hogy mielőtt kivonulunk az életből, elvégezzük-e a ránk bízott feladatokat és így hozzá adjuk-e magunkat a létezéshez, vagy nem végezzük el a feladatokat pl. a tudatosodást és az életben maradunk. Ha az utóbbit választjuk, akkor mi értelme volt életünkben a sok tapasztalásnak, a tapasztalatok sokszorozódásának? Amikor egyetemes énünket osztjuk meg, akkor sokszorozzuk meg pl. a bennünk levő szeretetet, de amikor individuális énünket osztjuk meg másokkal, akkor sokszorozzuk meg (terjesztjük) a tudatlanságot, pl. az önzést, az irigységet, a félelmet; mi több, másoktól is elvárjuk, hogy hasonlóan tegyenek. Ennél csak az a rosszabb, ha az individualitást az iskolákban és azokon kívül is tanítjuk, mint a mai démonkráciában. 

3. mi vagyunk a világ: mindhárom összetevőnk, testünk, lelkünk és szellemünk is az Egyben van, ahogy a világ is bennünk van, illetőleg ahogy a világ is az Egyben van. Ezért sem az egyetemes Énnek, sem az Egynek nincs helye és ideje, mert mindkettő örök és ugyanazt jelenti. Én az Egy vagyok, és az Egy Én vagyok. Vagyis az „ego sum, qui sum” helyett „ego sum, uno sum” lenne az érvényes. Az egyetemesség az Énben van, és az Én az egyetemességben, mert az Egy az egyetemes Ént teremtette, és nem általában az embert. Nem véletlen, hogy a dogmatikában kétféle teremtésről van szó, egy szellemiről, pl. az egyetemes Én teremtéséről, és egy testiről, amikor az Én testet ölt. Az Egy az örök létet és az örök Ént teremtette, hogy a lét az Énben legyen és az Én a létben. Amikor a létezés és az Én az időbe került, akkor jelent meg a másolat, az élet és a másolati individuális Én, továbbá a folyamatos születés és a folyamatos halál, az élet cirkularitása (körforgása), a folyamatos kezdet és vég. A születés is és a halál is tapasztalati, mert a születés a tapasztalás kezdete, a halál pedig a tapasztalás vége. Amikor tudatosságunk, egyetemes Énünk beszűkül, akkor elménk és individuális énünk diktálta félelembe és aggodalomba kerülünk. Amikor tudatosságunk kiterjed, akkor boldogságban, szeretetben, éberségben, békében, szépségben és harmóniában stb. élünk. 

4. feladatot kaptunk: vajon a születésünk kilenc hónapja alatt történő folyamatok érvényesek a világegyetem létezésére is? Ha igen, és elfogadjuk, hogy mi kis univerzumok vagyunk, és kis istenként születünk meg, akkor önmagunkból következtethetünk a nagy univerzum működésére. Ezt az életre szóló feladatot csak tudatossággal, teljességgel, tökéletességgel lehet elvégezni, ami a nagy Én, vagyis a Teremtő, az egyetemes egyetlen Egy folyamatos teremtése ‒ a megfoghatatlan és határtalan energia megtestesülése ‒ által ismerhető meg. Vallásos nyelven ez lenne „az Ige testté lett”. De miért létezik az ember, mi az ember feladata, pontosabban: miért van az embernek tudatossága, szelleme, egyetemes Énje, szabad akarata, tudatossága vagyis miért „az Egy képe és azonossága”? Mert teremtő, rendbe tevő feladata van, pl. folytassa az Egy teremtését, ami csak a visszatérés, a teremtés ciklusának zárásával lehetséges. Mindenki meghívást kapott a teremtésre, a megnyilvánulásra, a tanúságtételre, a rendbetételre, a tökéletesedésre. Hogyan lehet ezt elérni? Az Egyhez hasonlóan szellemi „tevékenységgel”, pl. a szeretet kiáradásával (pulzálásával, kvantumával), körforgásával, a rendbetétellel, az időnek térré alakításával, az Én önszabályozásával, önszerveződésével, az önmagunkra találással, továbbá az Én spontaneitásával (szabad elhatározásával) és komplementaritásával (kölcsönös feltételezettségével), hálózatosodásával. Mindezekre azért van szükségünk, mert a szeretet megtapasztalása ‒ amit boldogságnak is nevezhetünk ‒ egyben az időn kívüliség megtapasztalása is, az Egy állandó szeretetének felfogása, értelmezése, amelynek nincs köze elménk és testünk ötféle tapasztalatához. A született gyermek a dualitás megjelenése, amikor a tér az időbe érkezik, és veszi fel az egyrészt látható, érzékelhető testet, másrészt a nem látható szeretetet, vagy az egyetemes teremtő és teremtett Ént. Minden gyermek születésével a dualitások dualitása, vagyis az ember-fraktál, az egyetemes duális valóság egy-egy képviselője, egy kis isten születik meg.

Egy hét múlva folytatjuk