Trump az életét kockáztatja Oroszországgal és Ukrajnával? (Jacob G. Hornberger jegyzete)

Eredeti cikk:

Is Trump Risking His Life With Russia And Ukraine?, By Jacob G. Hornberger, The Future of Freedom Foundation, February 24, 2025

Schiller Mária küldeménye

Ha szeretnéd érzékeltetni, hogy Kennedy elnöknek mivel kellett szembenéznie az Amerikai Egyetemen tartott békebeszédével néhány hónappal a kivégzése előtt, elég csak megnézni, hogy milyen reakciókat váltott ki Trump elnök Oroszország felé tett baráti közeledése az elmúlt napokban. A fősodratú média fel van háborodva Trump tettei miatt. Szorozzuk meg ezt a reakciót körülbelül 1000-rel, és akkor kapunk egy képet arról, hogy Kennedy mivel nézett szembe, amikor megpróbálta Amerikát hasonló irányba mozdítani.

Az első dolog, amivel mindenkinek tisztában kell lennie, hogy

Oroszországot mindig is Amerika legfőbb hivatalos ellenségének kell tekinteni.

Ez azért van így, mert ez a fő módja annak, hogy ne csak az adófizetők által finanszírozott, rendkívül nagy mennyiségű bőkezűséget igazolják, amely a „védelmi” intézménybe áramlik, de ami még fontosabb, hogy Amerika továbbra is nemzetbiztonsági állam maradjon, ahelyett, hogy eredeti, alapító kormányzati struktúráját, a korlátozott kormányzású köztársaságot visszaállítanák.

Erről szólt az egész hidegháborús kalamajka. Amikor a második világháború végén a nácikat legyőzték, a háború részeként kialakult óriási katonai-hírszerzési intézmény nem volt hajlandó engedni a hatalmából. Egyetlen pillanatot sem kihagyva, azonnal átalakította a Szovjetuniót (azaz Oroszországot) Amerika háborús partneréből és szövetségeséből Amerika új hivatalos ellenségévé.

Jönnek az oroszok! Jönnek az oroszok! Holott a vörösök mindenütt ott voltak. Észak-Koreában. Vietnamban. Kubában. Hollywoodban. A hadseregben. A külügyminisztériumban. Latin-Amerikában. Kínában. A kongresszusban. Martin Luther King... A polgárjogi mozgalom... Egyesek még azt is állították, hogy Eisenhower elnök a vörösök ügynöke volt.

Mindezek során az amerikaiak elméjét átitatta az a gondolat, hogy jobb halottnak lenni, mint vörösnek. Az amerikai gyerekek már az első osztálytól kezdve az állami (azaz kormányzati) iskolákban, ahová szüleik kénytelenek voltak őket küldeni, mélyen beavatták őket a világuralomra törő kommunista összeesküvésbe, amely állítólag Moszkvában összpontosult, és félelmet keltett bennük. Ez az agymosás egy életre szólt.

Aztán jön John F. Kennedy, aki nagyjából a hidegháború szokásos harcosaként lépett hivatalba, de aki aztán a történelem egyik legjelentősebb áttörését érte el. Kezdve a Disznó-öböl katasztrófájával, majd a Pentagon felszólításával, hogy indítsanak meglepetésszerű nukleáris támadást Oroszország ellen, majd az Északi-erdő hadművelettel, majd a kubai rakétaválsággal,

Kennedy rájött, hogy a hidegháború egy nagy, veszélyes és halálos balhé. Ekkor kötelezte el magát, hogy véget vet annak a mély, folyamatos, örökös oroszellenes mentalitásnak, amellyel az amerikai népet átitatták.

Itt volt az ideje, hogy Amerika más irányba mozduljon el – egy olyan irányba, amely az Oroszországgal való békés, baráti együttélésen alapul. Erről szólt JFK Amerikai Egyetemen elmondott békebeszéde.

A beszédet egész Oroszországban közvetítették, ez volt az első alkalom, hogy ilyenre sor került.

Az orosz emberek el voltak ragadtatva, hogy a két nemzet közötti baráti kapcsolatok határozott lehetőségei nyíltak meg. Nem tudtam nem erre gondolni, amikor tegnap a New York Timesban olvastam egy cikket arról, hogy az orosz állampolgárok hasonlóan reagáltak az Oroszország és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok normalizálásának lehetőségére.

Amint azt az FFF JFK háborúja a nemzetbiztonsági apparátussal című könyvében részletesen leírja: Why Kennedy Was Assassinated by Douglas Horne, aki a Merényleteket Felülvizsgáló Bizottság munkatársa volt,

Kennedyt az ölette meg, hogy a Pentagon, a CIA és az NSA által kívánt iránytól eltérő irányba mozdította el Amerikát.

A teljhatalmú katonai-hírszerzési intézmény gyengeségnek, hozzá nem értésnek, naivitásnak, árulásnak és gyávaságnak tekintette Kennedyt, ami miatt az a „nemzetbiztonságra” nézve súlyos fenyegetést jelentett, és ezért el kellett távolítani a hatalomból, mielőtt túl késő lett volna.

A dallasi Pentagon-CIA rendszerváltó művelet után minden visszaállt a „normális kerékvágásba”. Az oroszok és a vörösök ismét Amerika legfőbb hivatalos ellenségei voltak. Még mindig eljöttek értünk. A vietnámi háborút felgyorsították, hogy megakadályozzák a dominók lezuhanását. 58.000 amerikai katonát áldoztak fel a semmiért. Folytatódott az agymosás az állami iskolákban. Az amerikaiak továbbra is gyűlölték és féltették Oroszországot.

Aztán jött a nagy váratlan sokk, amikor az oroszok hirtelen véget vetettek a hidegháborúnak 1989 és 1991 között. Mindenki azt hitte, hogy a hidegháborús móka, az oroszellenes agymosással együtt, örökké folytatódni fog.

A „védelmi” ipar pánikba esett. Hirtelen „békeosztalékról” beszéltek, ami a katonai-hírszerzési kiadások drasztikus csökkentését jelentette, egy olyan lehetőséget, amelyet maga Trump is említett nemrég. Még senki sem beszélt a nemzetbiztonsági állam teljes leépítéséről és a korlátozott kormányzású köztársaság helyreállításáról, de ez szinte biztosan hamarosan elkezdett volna az emberek fejében megjelenni.

A Pentagon, a CIA és az NSA kétségbeesetten kezdett új hivatalos ellenséget keresni Oroszország helyett. Az egyik nagy dolog, amit említettek, a drogháború volt, és pontosan ezt csinálják ma is. Ezért keveredik a hadsereg és a CIA ennyire Mexikóba -– hogy igazolják a létezésüket.

A nemzetbiztonsági intézmény 11 éven át Szaddám Huszein iraki diktátort tette Amerika új hivatalos ellenségévé. Szaddám jön! Szaddám jön!

Tömegpusztító fegyverekkel fog lecsapni ránk, ahogy Oroszország is tette volna a hidegháború idején. De bármennyire is féltek az amerikaiak Szaddámtól, ez nem volt olyan, mintha Oroszország lett volna a nagy hivatalos ellenség.

Aztán a 9/11-es támadások a Pentagon és a CIA által a Közel-Keleten elkövetett gyilkosságok megtorlásaként történtek.

A nemzetbiztonsági intézményrendszer ismét versenyre kelt, ezúttal egy új hivatalos ellenséggel - a terrorizmussal, és bizonyos mértékig a muszlimokkal és az iszlámmal.

Jönnek a terroristák! Jönnek a terroristák!

Az évszázados törekvés egy világméretű iszlám kalifátus létrehozására elérkezett! A saría törvény! Az USA hazafias törvénye. Tömeges titkos megfigyelés. Ne féljetek! Biztonságban tartjuk önöket!

De a nemzetbiztonsági intézmény soha nem volt hajlandó elengedni Oroszországot, mint Amerika legfőbb hivatalos ellenségét.

Az Oroszország-ellenesség a Pentagon, a CIA, az NSA és a jól szituált „védelmi” vállalkozók egyre növekvő serege számára egy nagy, örökös fejőstehén volt.

Így kezdték el használni a NATO-t, a hidegháború régi dinoszauruszát, amely a hidegháború vége után is fennmaradt, hogy Oroszországot visszahelyezzék az őt megillető helyre, mint Amerika legfőbb hivatalos ellenségét.

Bár a NATO-t a hidegháború végével ki kellett volna tenni a legelőre, ehelyett arra használták, hogy elkezdjék bekebelezni a Varsói Szerződés korábbi tagjait, megszegve az amerikai tisztviselők Oroszországnak tett kifejezett ígéreteit, hogy ezt nem teszik meg.

A Pentagon és a CIA jól tudta, hogy Oroszországból milyen reakciót váltana ki az ilyen provokáció, ezért a NATO egyre közelebb került Oroszország határához. Amikor végül azzal fenyegetőztek, hogy bekebelezik Ukrajnát, biztosak voltak benne, hogy Oroszország lerohanja, ahogy az USA is lerohanta volna Kubát, ha Oroszország újra atomfegyvereket telepít abba az országba.

Az amerikai provokációk Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági tanácsadó vallomását juttatták eszembe, miszerint 1979-ben Oroszországot Afganisztán lerohanására provokálta, hogy Oroszországnak „saját Vietnámot” adjon.

Amikor Oroszország valóban megszállta Ukrajnát, a Pentagon, a CIA és az NSA visszakapta legfőbb hivatalos ellenségét. Az oroszok jönnek, megint! Az oroszok jönnek, megint!

Visszatért a heves Oroszország-ellenesség. Az oroszok meg akarták hódítani Európát, majd a világot – valamikor Ukrajna meghódítása után. Visszaállt az oroszellenes agymosás az állami iskolákban. Minden olyan volt, mint korábban. A nemzetbiztonsági állam ismét átvette az irányítást, és a „védelmi” ipar ismét nagyüzemben működött, és az adófizetők által finanszírozott nagylelkűség tonnaszámra folyt be a kasszájukba.

Azóta az amerikai főáramú média Oroszország „provokálatlan” agressziós háborúja ellen kiált, miközben hallgat vagy támogatja az amerikai nemzetbiztonsági intézmény halálos és pusztító invázióját és az iraki nép elleni provokálatlan és ki nem hirdetett agressziós háborút. Nem nagy ügy. „Köszönjük a szolgálatotokat!”

És akkor jön Trump, aki azzal fenyegetőzik, hogy véget vet a megújult hidegháborús garázdálkodásnak.

A főáramú média, amelyet kétségtelenül még mindig a nemzetbiztonsági intézmény Mockingbird-műveletének eszközei népesítenek be, felhördül – ugyanúgy, mint akkor, amikor Kennedy a hidegháború befejezésének irányába mozdította el Amerikát.

A kérdés az: ha Trump megkísérli Amerikát ugyanabba az irányba mozdítani, mint JFK Amerikát, a nemzetbiztonsági intézményrendszer hagyni fogja, hogy megússza?

Ha mégis kiiktatja őt, ahogyan Kennedyvel tette, sokkal nehezebb lesz eltitkolni a szerepét, tekintettel arra, hogy sok amerikai rájött, hogy Kennedyt is ugyanezért iktatták ki.

De a Pentagon és a CIA azt is tudja, hogy ha kiiktatják Trumpot, akkor abszolút semmit sem tehetnek ellene, ahogyan Kennedy kiiktatásakor sem tehetett senki semmit.

Egy dolog azonban biztos: ha sikerül kiiktatniuk Trumpot, a főáramú média ugyanolyan gyorsan és teljes mértékben részt fog venni a hivatalos eltussolásban, mint ahogyan azt a Kennedy-gyilkosság esetében tették.

---

VDGy fordítása a DeepL.com segítségével