Túl a sötétségen – Angie Fenimore halálközeli élménye (Hosszú Zoltán könyvajánlója)

Angie Fenimore

Szeretettel üdvözlök minden kedves olvasót.

Angie Fenimore a Túl a sötétségen (Beyond the Darkness) könyvében leírja, hogy mi történt vele miután meghalt.

E Húsvéti napokban tapasztalata időszerű és méltó arra, hogy emlékezzünk, mit tett és tesz értünk Az, Aki szeretetből vállalta értünk a halált. Mert volt hatalma, hogy letegye és volt hatalma, hogy visszavegye életét.

A Földön 2025-öt írunk. Nagypénteken írom e szavakat. A kirendelt időben.

Angie Fenimore, feleség és most már nagymama, gyerekkorában nemi erőszak áldozata volt, és ennek emlékétől nem tudott szabadulni. Kétségbeesett lelki állapotban, 1991 január 8-án öngyilkosságot követett el, remélve, hogy ily módon megszabadul a szenvedéstől és a kínzó üresség érzéstől.

De, ahogy jó pár halálközeli élmény esetében láttuk, a halál nem juttatta őt a fénybe. Helyette a sötétség birodalmában találta magát. A pokol, amelyet megtapasztalt, személyes volt, és teljesen más, mint a tüzes, kénköves elképzelés. Pokla egy nagyon mély magány világa volt. Ebben a mélységben tárult fel az Atyaisten szerető hatalma és fia, Jézus Krisztus megváltói ereje.

Csodálatos módon visszakerült az életbe. Azóta hiszi, hogy egy szent akarat tárgya és Isten igaz gyermeke.

Részlet következik könyvéből.

Úton voltam egy másik szférába. Zúgást vagy berregést hallottam, miközben lelkem elvált testemtől. Egyre hangosodott, amint a halál vibrációja egyre mélyebbre húzott.

Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy egy nagy képernyőszerűség van előttem. Egy háromdimenziós életmoziba csöppentem, amely időrendben játszotta le életemet. Minden nézőpontból megtapasztalhattam és megérthettem életemet. Pontosan tudtam minden velem kapcsolatba kerülő személyről, miként érzett.

Különösen alaposan, életszerű részletekkel mutatták meg, hogy valójában milyen volt a gyerekkorom. A képek gyorsan peregtek, de mégis könnyen tudtam követni. Mindegyik egy egész emléket vagy életem egy darabját idézte meg. Szóval erre gondolnak az emberek, amikor azt mondják, hogy az életük lepergett a szemük előtt.

Minél jobban közeledtünk a film végéhez, annál gyorsabban peregtek a képek. Hihetetlen volt! Igen rövid idő alatt megtapasztaltam 27 évet, a születésemtől egészen addig a pillanatig, amikor ott találtam magam a heverőn haldokolva, és távoztam a meleg alagútba. Akkor az életem gyorsan mozgó képei keresztül rohantak rajtam, és a film hirtelen megállt.

És most?

Hol vagyok? Teljes sötétségben voltam. Szemem lassan alkalmazkodott, és kezdtem tisztán látni, habár nem volt semmi fény. A sötétség minden irányba folytatódott, úgy tűnt, sehol nincs vége. De ez nem egyszerűen feketeség volt, hanem egy végtelen üresség, a fény teljes hiánya. Teljesen körbevett.

Körbenéztem a sűrű sötétséget kutatva, és jobbomon, szorosan egymás mellett, egy maroknyi embert láttam. Mind tinédzser volt.

"Ó, mi biztosan az öngyilkosok vagyunk. "

Nevetve akartam volna valamit mondani, de mielőtt megformálhattam volna a szavakat, azok valahogy kibuktak belőlem. Nem voltam biztos abban, hogy csak gondoltam a szavakat, vagy meg is próbáltam kimondani azokat, de hallhatóak voltak anélkül, hogy az ajkaimat mozdítottam volna. Nem tudtam, hogy ezek az emberek hallottak-e, egészen addig, amíg a mellettem levő fickó nem reagált.

Nem szólt egy szót se, de lassan lenézett rám, majd újra előre fordította fejét. Arca teljesen kifejezéstelen volt. Semmi melegség vagy értelem nem tükröződött szemeiben. A sötétségben mintegy kiaggatva, ő és a többiek, csak álltak ott valami gondolattalan kábulatban.

Az utolsó előtti egy lány volt. Nagyjából úgy festett, mint aki a tízes éveinek vége felé járt volna. Kezdtem rájönni, hogy az érzés, amelyet megérzésenk vagy hatodik érzéknek hívnak, itt a közlés bevett módja. A ki nem mondott gondolatok hallhatóvá válnak. Ahogy gyakoroltam új, érzékelő energiámat, az a gyanúm támadt, mintha egy rég elfelejtett, természetes, ismerős képességet szereznék vissza, amelyet kiszorított a szavakkal történő beszéd. Gyorsan fejlődtem ebben az új közlési módban.

De a lány nem reagált. Üres tekintete tovább meredt a semmibe, gondolataim nem hatottak rá. Pont olyan volt, mint a többiek. Bambán bámult előre, nem törődött vele, nem is volt kíváncsi rá, hol vagyunk. Halott volt, és az voltam én is.

Hirtelen, mintha valamilyen rendező művelet kezdődött volna, valamilyen meghatározhatatlan erő továbbszippantott a sötétségbe. Így hát magam mögött hagytam a tinédzsereket. Az árnyékvilág szélén landoltam. Sötétség mindenfelé, amerre a szem ellát.

Tudtam, hogy a pokol állapotában vagyok, de ez nem a tipikus tüzes kénköves pokol volt, amelyről kisgyerekként tanultam. A purgatórium szó jött elő az elmémben.

Mindenféle korú férfiakat és nőket láttam. Gyereket egyet sem. Álltak ott, vagy kuporogtak, esetleg vándoroltak. Páran mormogtak valamit magukban. A sötétség áradt belsejük mélyéből, és sugárzódott ki egy érzékelhető aurában. Teljesen önmagukba voltak fordulva. Mind el volt foglalva a saját bajával, s ez visszatartotta őket mindenféle kommunikációtól. Megvolt a képességük, hogy egymással kapcsolatba lépjenek, de a sötétség alkalmatlanná tette őket.

Lassan kezdtem egyre jobban meghallani a hangzavart, és rájöttem, hogy ebben a világban a gondolatok hallhatóak. Magam körül úgy hallottam a gondolatok zsongását, mintha egy zsúfolt mozi nézőtéren lennék, mikor leoltják a lámpákat, és egy darabig még suttogva beszélget a közönség.

Mellettem egy hatvanas kinézetű körüli férfi volt. Szeme teljesen kifejezéstelen. Megrendítően kuporgott a földön, mocskos fehér ruhájában. Nem sugárzott semmit, még önsajnálatot sem. Éreztem, hogy magába szívott már mindent, amit itt tudni lehetett, és úgy döntött, hogy abbahagyja a gondolkodást. Teljesen üres volt, csak várt. Tudtam, hogy a lelke itt rohad örökre. Ebben a sötét börtönben egy nap olyan mint ezer, vagy inkább ezer év.

Biztos voltam benne, hogy ez az ember, miként az a középkorú nő is, megölte magát. Ruhája azt sugallta, hogy Krisztus idejében járhatott a Földön. Azon tűnődtem, hogy talán ő volt Júdás, aki elárulta a Megváltót, és aztán felakasztotta magát. Aztán úgy éreztem, szégyellnem kellene magam, hogy ilyen gondolatok járnak a fejemben a jelenlétében, ahol hallhat engem.

Amint az elmém több ismerethez jutott, hatalmas csalódást éreztem. Éreztem és tudtam mindent a körülöttem levő dolgokról. Mindössze fel kellett tennem magamban egy kérdést, vagy figyelni valamire, és megtudhattam, amit akartam. Rengeteg lehetőségem lenne tanulni, de nincs könyv, televízió, szerelem, szeretet, magánszféra, alvás, barátság, fény, növekedés, boldogság, megnyugvás. Nincs megszerezhető ismeret, és nincs mód a felhasználására sem.

De az egyre növekvő teljes magány érzése még rosszabb volt. Még ha hallanám valakinek a dühkitörését, bármennyire kellemetlen, mégis egyfajta érezhető kapcsolat lenne. De ebben az üres világban, ahol nincsenek kapcsolatok, a magány rettenetes volt.

Akkor egy rendkívül erős hangot hallottam. Nem volt hangos, de olyan erő volt benne, mint egy hangrobbanásban. Olyan bősz harag volt benne, amely egyetlen szóval képes lerombolni a világegyetemet, ugyanakkor olyan hatalmas és megingathatatlan szeretet, amely mint a Nap, képes életet előcsalogatni a földből. Meggörnyedtem ereje és gyötrelmes kérdése alatt:

"Tényleg ezt akarod?"

A hatalmas hang egy aprócska fénypontból jött, amely minden mennydörgő szóval egyre nagyobb lett, míg végül olyan lett, mint egy fényes Nap, éppen annak a homályzónának a fekete fala mögött, amely a börtönömet alkotta. Habár sokkal fényesebb volt, mint a Nap, a fény megnyugtatta a szemem mély és tiszta ragyogásával. Éreztem, hogy a fény nem tud (vagy talán nem akar – ebben nem voltam biztos) átjönni a határon a sötétségbe. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy Isten jelenlétében vagyok.

Ő maga volt a Fény, nemcsak sugározta azt, vagy világított belőle, hanem fényből volt. Olyan fény volt, amelynek van anyaga és kiterjedése. A leggyönyörűbb, dicsőséges Lényegiség, amelyet valaha is láttam. Minden szépség, minden szeretet, minden isteni benne volt ebben a fényben, amely ebből a lényből áradt. Még csak el sem tudjuk képzelni a nagyszerűségét annak a tökéletes szeretetnek, amelyet ez a lény öntött belém.

Nem emlékeztem halandó születésem előtti életem részleteire, de újra megismertem azt az életet, amelyet az Atyával osztok meg. Ez egy szellemi lét, amely, úgy tűnik egyidős a világmindenséggel.

Láthattam, hogy a többiek közül senki nem volt tudatában Isten jelenlétének. A mellettem kuporgó férfi csak annyit láthatott, hogy nagyon nézek valamit, de nyilvánvaló volt, hogy nem láthatott semmit a határon túl. A többiek is folytatták az öntudatlan gagyogást.

Aztán Isten szólt hozzám. Szavai gyötrelmesek voltak:

"Tényleg ez az, amit akarsz? Nem tudod, hogy ez a legrosszabb, amit tehetsz?"

Érezhettem haragját és csalódását, egyrészt azért, mert bedobtam a törülközőt, másrészt mert elvágtam magam tőle és a vezetésétől.

Csapdában éreztem magam. Nem láttam semmi más lehetőséget, csak a halált, mielőtt még több sérülést okozok. Így hát azt feleltem:

"De olyan kemény az életem."

A válasz olyan gyors volt, hogy szinte még be sem fejeztem a gondolatot, már meg is jött rá a felelet.

"Gondolod, hogy nehéz volt? Össze sem hasonlítható azzal, ami rád vár, ha elveted életed."

Amikor azt Atya szól, minden szava teljes, robban, mint a tűzijáték, apró fénygömbök, amelyek milliárd ismeretelemre bomlanak szét, és megtöltenek élő igazsággal és tiszta megértéssel.

"Az élet nehéz. Így van kitalálva. Nem ugorhatsz át részeket. Mi mindent megtettünk. Meg kell dolgoznod azért, amit meg akarsz kapni. "

Hirtelen megéreztem, hogy valaki más is van velünk. Ugyanaz, aki velem volt, amikor meghaltam, és együtt nézte velem az életfilmemet. Felismertem, hogy mindig velünk volt, egész idő alatt, de csak most váltam képessé arra, hogy érzékeljem. Akkor érezhettem erőteljes, ám mégis gyengéd személyiségét, de most olyan erősnek éreztem, hogy még az alakját is alig tudtam kivenni. Csak apró fények jöttek át a sötétségen, mint kis lézersugarak, vagy mint ahogy a csillagok pislákolnak a felhőtlen éj sötétjében. Ez a fény kétségtelenül ugyanolyan jellegű volt, mint az a dicsőséges fény, amelyet az Atya áraszt magából, de a szellemi szemeim nem voltak alkalmasak arra, hogy teljes mértékben érzékeljem. Ez a látóképességem valamilyen módon kapcsolatban volt a hitre való hajlandóságommal.

A fénysugarak hihetetlen erővel jártak át, a mindent elemésztő szeretet erejével. Ez a szeretet olyan erős volt, és olyan hatalmas mint az Atyáé, de volt egy teljesen új dimenziója: a tiszta könyörület, a teljes és tökéletes empátia. Éreztem, hogy ő nem csak úgy megérti az életemet és a fájdalmaimat, mintha ő maga élte volna meg, hanem azt is pontosan tudja mi módon vezessen keresztül rajta, és hogy a különböző döntéseim miképp eredményeznek vagy még több keserűséget vagy új növekedést. Egész életemben úgy gondoltam, hogy senki sem tudná megérteni, min mentem keresztül, de most láttam, hogy mégis volt egy ilyen személy.

Együttérzésén mély szomorúság hullámzott végig. Fájlalta, igazán szomorú volt a fájdalom miatt, amin keresztül mentem, de még inkább amiatt, hogy nem kerestem nála vigasztalást. Legnagyobb vágya az volt, hogy segítsen nekem. Siratta a vakságomat, ahogy egy anya siratja halott gyermekét. Hirtelen rájöttem, hogy a világ Megváltójának jelenlétében vagyok.

A sötétség fátylán keresztül szólt hozzám:

"Hát nem érted? Érted tettem."

Ahogy elárasztott szeretetével, és a fájdalommal, amelyet értem viselt el, megnyíltak lelki szemeim. Abban a pillanatban elkezdtem látni, mit tett értem az Üdvözítő, miképp áldozta magát értem. Megmutatta nekem. Elvitt önmagába, életemet beolvasztotta az övébe, átölelve tapasztalataimat és szenvedésemet mint a sajátját. Egy másodpercre a testében voltam, láthattam a dolgokat az ő szemszögéből, megtapasztaltam az ő tudatát. Ily módon láthattam, hogy miképp vette magára terheimet, és milyen sok szeretetet hordozott értem.

És már tudtam, hol tévedtem el. Kételkedtem a létezésében. Megkérdőjeleztem az írások hitelességét, mert amit állítottak, az túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Reméltem, hogy igaz a Megváltó „története”, aki életét adta értem, de féltem igazán hinni benne. Nagy bizalom kell ahhoz, hogy valaki nem lát és mégis higgyen. Az én bizalmammal olyan sokszor visszaéltek életem során, hogy már csak nagyon kevés maradt. Olyan szorosan belekapaszkodtam fájdalmamba, hogy inkább véget akartam vetni életemnek, mint levetni a terheimet, és bízni megváltóm létezésében. Vigasztalni akart, és karjaiban tartani, de elválasztott minket az élet leckéire adott válaszom. Ott volt számomra egész életemben, de nem hittem benne.

A Megváltó szemszögéből néztem, amint esetemmel kapcsolatos különleges megértése áttevődött az Atyához. Új nézőpontomból profilból láttam az Atyát, amint lenéz az alakomra. Az Atya és a Fiú gondolatcseréje olyan gyors volt, olyan tökéletes, hogy úgy tűnt, mintha egymás gondolatait gondolták volna egyszólamban. Jézus közbenjárt értem. Nem volt konfliktus vagy vita. Jézus megértése el lett fogadva mindenféle vita nélkül, mert birtokában volt az összes ténykörülménynek. Ő volt a tökéletes bíró. Tudta pontosan, milyen nagy szükségem van kegyelemre. Már láttam, hogy halandó életem minden szenvedése időleges volt, és valójában a javamat szolgálta. Szenvedéseink a Földön nem haszontalanok. Még a legtragikusabb körülményekből is fakadhat emberi növekedés.

Amint Isten, az Atya és Jézus tanítottak engem, szavaik egyre gyorsabbak és erősebbek lettek, és aztán összeolvadtak, úgyhogy pontosan ugyanazokat a dolgokat mondták ugyanabban a pillanatban. Egy volt a hangjuk, a szellemük és a céljuk, és engem elárasztott a tiszta tudás.

Megtanultam, hogy amint vannak törvényei a természetnek, a fizikának, a valószínűségeknek, ugyanúgy vannak szellemi törvények is. Az egyik ilyen szellemi törvény, hogy minden ártó cselekedetért szenvedéssel kell fizetni. Fájdalmas volt rádöbbenni, hogy gyengeségemmel mennyi szenvedést okoztam családomnak és más embereknek. Láttam, hogy öngyilkosságommal miként romboltam az emberi kapcsolatok szövedékét. Akár milliók életére hatással lehet, mert mindannyian elválaszthatatlanul össze vagyunk kapcsolódva, és egy döntés ártó hatása érezhető az egész világon.

Gyermekeim egész életükre megsérülhetnek tettem által. Bepillanthattam lehetséges jövőjükbe. Nem az eseményekbe, hanem inkább energia-állapotukba és a jellemükbe. Földi kötelezettségeim feladása hatással lenne gyermekeimre, különösen nagyobbik fiamra, aki olyan döntéseket hozna, amelyek egyre távolabb vinnék őt isteni céljától. Ugyanis Alex még születése előtt elvállalta, hogy végrehajt bizonyos különleges feladatokat földi élete során. Nem fedték fel számomra, hogy melyek ezek, de éreztem fiatal életének energiáját egészen felnőtt éveinek kezdetéig.

Azt mondták, hogy gyermekeim nagy és erős szellemek, és eddig nem nagyon érdemeltem ki őket. Bepillantást nyerhetem abba, hogy Isten mennyire mélyen szereti fiaimat, és hogy érzéketlen nemtörődömségemmel az ő boldogulásuk irányában, eltéríteném Isten szent akaratát.

Aztán azt is megmutatták, hogy miképp ártanék ezzel a tettemmel más, hozzám közel állóknak, mint például a férjemnek és a nővéremnek, és közvetve pedig számtalan más embernek. Voltak olyan emberek a Földön, akikkel soha nem találkoznék, mégis érintené életüket valamilyen módon az öngyilkosságom. A harag és a fájdalom miatt, amelyet okoznék szeretteimnek, nem lennének képesek magukba fogadni a jóságot, amelyet tovább kellene adniuk másoknak. Én lennék a felelős a sérülésekért – vagy a jó hiányáért –, amit szeretteim önző tettem miatti fájdalomba merülve okoznak. És drágán fizetnék érte, minthogy a szellemi törvények azt mondják, hogy minden ártásért, beleértve a jó hiányát is, szenvedéssel kell fizetni. Hiába nem látom előre tettem továbbgyűrűző hatását, én lennék a felelős mindenért, amit okozna. Istent magát is kötik a szellemi törvények, úgyhogy nem lenne számomra menekülés.

Megmutatták nekem, hogy a sötétség birodalma tulajdonképpen spirituális szünet. Ott tartott volna fogva az általam okozott sérelmek súlya, hogy megfizessem az árat. Azt kérdeztem, miért én? Miért pont én vagyok az, aki láthatja Istent, míg a mellettem lévő ember üres hüvelye nem? Miért kapom én a fényt és a tanítást, amíg ő ott kuporog nyomorúságban és sötétben?

Azt mondták, hogy az ok a hajlandóság.

Amikor először ránéztem arra az emberre, és azon tűnődtem, hogy vajon Krisztus földi szolgálata alatt élt-e, akkor e kérdés azt mutatta, hogy hajlandó vagyok hinni Istenben, és abban, hogy Jézus valamikor itt járt a földön. És ha hajlandó vagyok hinni, akkor megnyílik a látásom.

Az akarat és a képesség ugyanaz a dolog. Körülöttem mindenhol a sötétség birodalmában, az emberek e készség, a megértés és a látás különböző fokán voltak. Annak a (be)látásáról van szó, hogy Krisztus mindig velünk van. Nem tudom, hogy a többiek beszélgetnek-e Istennel, mint én, vagy esetleg a fény más küldötteivel, akiket én nem vagyok képes meglátni, de abban biztos vagyok, hogy nem mind magában beszél. A szellemi fejlődésben beálló szünetem tarthat egy pillanatig, de tarthat több ezer évig is, attól függően, hogy mikor érem el azt a pontot, amikor látni akarom a fényt.

És mi van azzal a szellemi törvénnyel, amely megkívánja, hogy szenvedjek azokért a sérelmekért, amelyeket okoztam életem során? – kérdeztem.

Azt mondták, hogy az adósság már ki van fizetve, már megtörtént az áldozat. A Getsemane kertben Jézus Krisztus megtapasztalta az összes szenvedést, amely csak előfordult, és előfordulhat az ember földi sorsában. Ő megtapasztalta életemet, elviselte a bűneimet, elfogadta a szomorúságomat. De az agónia, amin Jézus keresztül ment az érdekemben, csak akkor tölti be a szellemi törvényt helyettem, akkor számít az én szenvedésemnek, ha elfogadom tőle ezt az ajándékot.

Megtört a szívem, és rájöttem, hogy nem csak sérülést okoztam a családomnak, akik Isten szeretett gyermekei, hanem Megváltómnak is szenvedést okoztam, aki annyi megértő szeretetet és részvétet tanúsított irányomban. Mindezt azért, mert megengedtem magamnak, hogy befolyásoljanak mások gyengeségei.

Érzékelésem javult, és a sötétség lassan oszladozott. Amikor először léptem be ebbe a sötét börtönbe, akkor csak a sötétség birodalmának dolgait és embereit láttam. De amint elég fényt kaptam Istentől és Jézustól, lelki–szellemi szemeim megnyíltak egy másik dimenzióra. Most már láthattam, hogy fénylények vannak mindenhol körülöttem.

A pokol ugyan egyrészt egy különleges színtér, másrészt, sőt elsősorban, egy lelkiállapot. Amikor meghalunk, ahhoz vagyunk kötve, amit gondolunk. A halálban azok a gondolatok és hozzájuk kapcsolódó tettek a legátkozottabbak, amelyek lehetővé tették a sötétségnek, hogy növekedjenek másokban és magunkban.

Én már jó sok idővel a halálom előtt is a pokolban voltam, de nem vettem észre, mert megmenekültem a következményeitől egészen addig, amíg meg nem öltem magam. De amikor meghalunk, lelkiállapotunk nyilvánvalóvá válik, mert azokkal kerülünk össze, akik hasonlóan gondolkodnak.

Ez a folyamat teljesen természetes, és következik abból az életből, amelyet az anyagi világban éltünk. Időnk csak egy szívdobbanás a teremtés örökkévalóságában, és mégis sorsdöntő pillanata az igazságnak. A fordulópont. Ez határozza meg, hogy szellemed miképp fog létezni az örökkévalóságban, a múltban és a jövőben egyaránt.

Minden fényrészecskével, amelyet befogadtam, egyre kevésbé voltam a sötétség világának része. Nem éreztem emelkedést, de most már a sötét mező fölött lebegtem, a fény szellemeinek kavargó világa felé.

Éreztem az Isten munkájában sürgölődő szellemek sürgetését. Azt mondták, hogy a Megváltó Földre való visszatérését megelőző utolsó pillanatokban vagyunk. A Földön a sötétség és a fény közötti háború már olyan engesztelhetetlen lett, hogy ha nem keressük folyamatosan a fényt, akkor a sötétség felfal bennünket, és elveszünk. Nem mondták meg, ez mikor lesz, de megértettem, hogy a Földet éppen előkészítik Krisztus második eljövetelére.

Lenéztem az alattam lévő szánnivaló lelkekre, és rájöttem, hogy már nem úgy érzek, mint ők. Élni akartam.

Akkor egy hatalmas energiahullám, ami ideszállított a börtönbe, visszatért, hogy kiszabadítson. Egy pillanatra a száguldás érzete vett körül. A sötétség gyorsan távolodott, és hirtelen a testemben találtam magam, a heverőn fekve.

„Amikor a szív siratja, amit elvesztett, a lélek örül annak, amit talált.”