Újrafegyverzés: tragikomédia és csirkés játék ‒ Fabio Vighi gyönyörű tálalásában (Tallián Hedvig cikkajánlója)

FABIO VIGHI a brutálisat újfent gyönyörűen tálalja legfrissebb írásában. Tisztánlátásával csak ékesszólása vetekszik (angolul), és semmi jóval nem szolgál az alábbi másfél kolumnán. Ő volt az elsők egyike, aki elmagyarázta, hogy a „chovyth” egy gigantikus pénzügyi puccs..., melynek újabb felvonását éljük...

„Végül is, egy CIVILIZÁCIÓ ÖSSZEOMLÁSA leginkább abban nyilvánul meg, hogy NEM HAJLANDÓ ÖNREFLEXIÓRA..."

FABIO VIGHI

Újrafegyverzés: tragikomédia és csirkés játék

https://thephilosophicalsalon.com/rearmament-the-charade.../

Ahhoz, hogy megértsük a Fehér Ház Ovális Irodájában február 28-án lezajlott színjáték okait, célszerű megnézni, mi történt néhány órával később Németországban: Friedrich Merz, a kancellárjelölt és egykori BlackRock-vezető 900 milliárd dolláros csomagot jelentett be ‒ Németország éves szövetségi költségvetésének kétszeresét ‒ a védelem és az infrastruktúra számára. (Egy február 24-i közleményben a BlackRock arra számított, hogy a német szavazás lehetővé teszi majd a kiadások növelését.) Néhány nappal később Merz megerősítette a radikális javaslatokat (az újraegyesítés óta a monetáris politika legnagyobb átalakítását, az alkotmányreform mellett), amelyek célja az adósságfelhalmozás korlátozásainak enyhítése volt, hogy lehetővé tegye a védelmi kiadások növelését ‒ természetesen szöges ellentétben az elmúlt két évtizedben az EU-ban erőltetett költségvetési megszorításokkal, különösen a Görögországgal szemben alkalmazott szadista intézkedésekkel.

Ahogy az gyakran előfordul, tout se tient. Elég, ha összekötjük a pontokat, hogy felfogjuk, hogy

a mai kulcsfontosságú geopolitikai események a kortárs kapitalizmus alapvető mozgatórugójából és kétségbeesett mentőövéből erednek: az adósságból.

Zelenszkij és Trump a kamerák előtt összecsapnak („ez nagyszerű televíziózás lesz” ‒ mondja Donald). Néhány órával később az egykori komikust, aki most az intézményes megfélemlítés áldozata lett, a „hajlandók koalíciója” (sic!), egy csapat fanyalgó politikus, Keir Starmer vezetésével, üdvözli a liberális Európában. Eközben, mint egy pavlovi kutya, minden „igazi progresszív erő” felháborodása elszabadul az öreg kontinensen. A Bundestag pedig az általános felháborodást kihasználva lazítja a német fiskális kordonokat és olajozza a pénznyomdákat:

több adósságot nekünk és mindenkinek!

A feltételek tökéletesek: egy frissen alakult Große Koalition, egy folyamatban lévő recesszió, és ami a legfontosabb, a „politikai őrület” két formájának (Trump és Putyin) ellenállhatatlan ősi jelenete, amelyek látszólag szeretkeznek egymással.

A Covid-válság után az adósságféket ismét fel lehet függeszteni „a kormányzati felügyeleten kívül eső rendkívüli vészhelyzetek” miatt.

Ez Németország várva várt „bármi áron” pillanata, látványos kapitulációja a gazdasági nyomás előtt, amelyet geopolitikai felelősségvállalásnak álcáznak.

A „BlackRock Merz” új vezetése alatt a költségvetési fegyelem utolsó bástyája átáll az adósságalapú „pénzügyi növekedés” amerikai modelljére.

Nem meglepő, hogy most hatalmas mennyiségű tőke áramlik a német részvényekbe ‒ a legnagyobb beáramlás a járványos bónusz óta. Úgy tűnik, Weimar kísértete már nem kísérti az országot.

Miközben Berlin csaknem egymilliárd eurós megaösztönzést jelent be, Brüsszelben Ursula von der Leyen előhúzza a kalapjából a Re-Arm Europe (Újrafegyverkezz Európa) projektet (későbbi, józanabb nevén Readiness 2030).

A „válságkapitalizmus” funkcionáriusai összehangoltan javasolják a hiánykiadások korlátozásának feloldását, feltéve, hogy ezeket a kiadásokat a védelemre (ami csak egy másik szó a hadviselésre) fordítják.

Úgy tűnik, a Re-Arm Europe mintegy 840 milliárd eurót tudna mozgósítani a biztonságunk érdekében, hiszen nem fordíthatunk hátat Ukrajnának a legsötétebb órában (függetlenül attól, hogy a háborút már rég elvesztettük, hiszen több százezer ukrán tragikus és elkerülhető halálát okozta);

mint ahogy nem várhatjuk meg, hogy Putyin megszállja Portugáliát. Sajnálatos módon ez a kijelentés nem tréfából hangzott el

‒ tükrözi azt a nyugtalanító elbeszélést, amelynek az elmúlt három évben ki voltunk téve. Itt egy nagyon egyszerű kérdés merül fel:

mi a fenéért vágynának az oroszok arra, hogy megszállják Európát, ha már így is túl sok földdel és erőforrással rendelkeznek, amivel gazdálkodniuk kell, valamint növekvő gazdaságuk van?

Egyébként, ha Európa komolyan gondolja az „újrafegyverkezés” szükségességét, ami még nem bizonyított, akkor vissza kell fognia a jóléti költségeket (oktatás, infrastruktúra, egészségügy, nyugdíjak stb.), és át kell irányítania a forrásokat a katonai kiadásokra, ahogy arra még a Financial Times is figyelmeztetett.

Ez azt is jelentené, hogy növelni kellene a fegyverbeszerzéseket ‒ találják ki, kitől? ‒ Egyesült Államoktól,

amely már a Biden-kormány idején is 35%-kal nőtt. Addig azonban elég lesz a rémhírterjesztés, ahogy az EU is azt ajánlja ‒ egy groteszk videóüzenetben, amely a posztmodern kommunikáció figyelemre méltó példájaként érdemel elemzést ‒, hogy tartsunk 72 órás vészkészleteket (ami után, úgy tűnik, nincs más választásunk, mint meghalni).

Ez a helyzet egyszerre tragikus és bohózat, mivel most egy katonai-zöld festék felvitelét követeli egy olyan európai gazdaságra, amely a lecsúszó gatyáját kapta el,

miután évekig tartó önsorsrontó fájdalmakkal küzdött, a Green New Deal-től kezdve az Oroszország elleni tizenhat szankciócsomagig (amelyek természetesen az ellenkezőjét váltották ki, mint amit ígértek nekünk).

Egyébként talán észrevették, hogy az intézményrendszer nemtörődöm módon váltott a környezeti fenntarthatóság iránti elkötelezettségről, amelyet az ESG-befektetések példáznak, az agresszív retorikára, amelynek célja a katonai-ipari komplexum megerősítése.

Talán környezetbarát fegyvereket fognak gyártani? Nyilvánvaló, hogy a „zöld” egy rugalmas, képlékeny jelző, amely tökéletesen alkalmazkodik a piaci igényekhez, és egyszerre teljesíti a környezetvédelmi célokat és az „egzisztenciális” katonai célokat.

Tehát vagy kitartunk Ursula asszony és technokrata társai által becsapva, ahogy azt sok álbaloldali értelmiségi szereti tenni, vagy elismerjük, hogy

csak egy igazi vészhelyzet van: a strukturális stagfláció kétfejű szörnyetege, amelyhez egy lehetséges pénzügyi összeomlás is társulhat.

Ez a szörnyeteg az, ami arra készteti a bábjátékosokat, hogy egyre veszélyesebb alibiket keressenek arra, hogy a gazdasági semmiből vakmerően hatalmas mennyiségű hitelt generáljanak ‒ hitelhegyeket, amelyek állítólag egy elromlott rendszerre zúdulnak.

Az új fegyverkezés célja, hogy a meggyengült tagállamok számára „egészséges erősítőszerként” még több adósságot teremtsenek, talán az euróövezet felbomlását megelőzve.

Ahelyett, hogy a hanyatlás mögöttes okairól gondolkodnának, Európa technokrata vezetői a hiánykiadásokat egy geopolitikai vészhelyzetről szóló eszeveszett elbeszéléshez kötik. Ennek a narratívának az az alapvető igazsága, hogy a Nyugat kimerítette a „gazdasági csodákra” való képességét. Valójában a növekedési ráták már régóta stagnálnak, a munka bizonytalan, a fiat valuták leértékelődnek,

az adósság strukturális, és az ebből eredő pénzügyi buborékokat groteszk vészhelyzeti manipulációkkal „kezelik”.

Ha valami, akkor az új fegyverkezési verseny még inkább rávilágít az európai vezetés elitista és antidemokratikus tendenciáira, ami könnyen az euró összeomlásához vezethet

‒ különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a BlackRockkal szövetkezve Merz elsősorban a transznacionális pénzügyi tőke érdekeihez lojális. Ha az európai adóssághozamok megugranak ‒ hasonlóan ahhoz, ami március 5-én a német kötvényekkel történt ‒, a helyzet kicsúszhat a kezünkből. Egy ilyen forgatókönyv esetén a „háborús mozgósítás” puszta propagandataktikából valódi katasztrófává válhat.

Hegel-i nyelven szólva, a gonosz abban a szemben van, amely mindenhol rosszat észlel maga körül: akár a barbarizmusba is süllyedhetünk anélkül, hogy felfognánk annak kiváltó okait.

Végül is egy civilizáció összeomlása leginkább abban nyilvánul meg, hogy nem hajlandó önreflexióra.

A hatalmon lévők inkompetenciája pedig nem anomália, hanem történelmi pillanatunk helyes képe, ahol a Homo oeconomicus megbicsaklik saját logikájának súlya alatt. Más szóval, a modern liberális rendet alátámasztó, a munka és a tőke közötti társadalmi szerződés strukturális összeomlása csak az intézményi cinizmus növekedéséhez vezethet.

De ismétlem, nincs ma semmi ideologikusabb, mint összekeverni ezt a cinizmust minden bajunk gyökerével.

Ha csupán elborzadva reagálunk egy pszichopata politikai elit tetteire, akkor ezt valószínűleg azért tesszük, hogy eltereljük a figyelmünket attól a bénító félelemtől, hogy

szembenézzünk egy egész civilizáció összeomlásának okaival.

Először is, meg kellene őriznünk egy minimális történelmi emlékezetet. Vagyis

az 1980-as évek végi paradigmaváltásból kellene kiindulnunk, amikor a globalizáció a magasan financializált piacgazdaság nyugati modelljének győzelmét rendelte el. Azt mondták, hogy a „békeosztalék” és a globális jólét korszakába léptünk, amelyről sokan azt hitték, hogy végtelen lesz. Valójában ez egy hamis utópia volt, amely mindössze egy évtizedig tartott.

Az új évezred közeledtével újra felszínre került a kapitalizmus elfojtott lényege, nevezetesen az igazság egy olyan társadalmi-gazdasági ökoszisztémáról, amely

az erőszak, a fosztogatás és a csalás szilárd alapjainak köszönhetően kényszerítette ki magát.

A kapitalista fejlődést övező ideológiai optimizmus azonban, mind a jobb-, mind a baloldali, egyre elavultabb politikai keretek között, úgy döntött, hogy

figyelmen kívül hagyja a tömeges szegénység új területeit, amelyeket a globalizációs törekvések hoztak létre, valamint a háborúkat, amelyekkel az USA vezette Nyugat átvette a globális rendőr szerepét.

Nem meglepő, hogy ennek az összeomló építménynek az utolsó szakaszát a nyugati militarizmus újjáéledése (a „terror elleni háború”) és az egyre gyakoribbá váló pénzügyi buborékgörcsök (dotcom 2000-ben, subprime 2007-2008-ban) jellemzik, amelyeket most már nyíltan manipulálnak (amint azt a világméretű pénzügyi puccs is mutatja, amely világjárványként vonult be a történelembe). Röviden,

a kapitalista termelési mód már régen megerősítette, hogy valódi természete a pusztítás e módja.

Most egy olyan törékeny gazdasági rendszer egyre kaotikusabb válságkezelésével vagyunk kénytelenek szembenézni, amely szerkezetileg elavult, mivel képtelen önmagát a munkából való értékkivonáson keresztül szocializálni („a pénz elvesztette narratív minőségét”, ahogy Don DeLillo írta a Cosmopolisban). Mindeközben a globalizációs projekt megbukott.

A bolygóközi versenyben a Nyugat most minden fronton vesztésre áll: gazdasági, katonai, politikai-diplomáciai téren.

Maga az amerikai külpolitika, amely most a „progresszív univerzalizmus” ellenséges retorikáján alapul, abból a felismerésből fakad, hogy a fenntarthatatlan adósságszintek aláássák a globális dominanciára való törekvést, amelyet a legutóbbi amerikai kormányok még megpróbáltak fenntartani. Trump megválasztásával ‒ ami inkább hatása, mint oka ennek az eltolódásnak ‒ a hangsúly a gazdasági és katonai hatalom feltételezett monopóliumáról, amelyet univerzalista küldetésnek álcáztak, a potenciálisan pusztító belső adósságválság kezelésére helyeződött át. Ez feltételezi a realitás elvének elfogadását: az Egyesült Államok csökkent befolyásának elismerését egy olyan multicentrikus világban, ahol a közös jellemző a hanyatlás.

Az Egyesült Államokban ma elsősorban a kincstári hozamok (állampapírok) csökkentésére összpontosítanak, hogy árfolyamuk emelkedésével ismét vonzóvá tegyék azokat. Fontos megjegyezni, hogy 2025 végéig az amerikai kormánynak 9,2 billió dollárnyi lejáró adósságot kell refinanszíroznia, amelyet akkor bocsátottak ki, amikor a tízéves hozam alig 2% felett volt ‒ ami lényegesen alacsonyabb a jelenlegi kamatlábaknál. Mivel a teljes adósság meghaladja a 36 billió dollárt, és tovább növekszik, az egyetlen valódi prioritás az, hogy megtaláljuk a módját a hozamok gyors csökkentésének, és ezzel legalább az adósság fenntarthatóságának illúzióját megteremtsük. És mi mással lehetne ezt az eredményt jobban elérni, mint a központi bank (Federal Reserve) kezét a pénzügyi összeomlás veszélyére való hivatkozással kényszeríteni, amelyet egy erőszakos recesszió kísér? Egy teljes körű, kreatívan indokolt recesszió messze a leghatékonyabb mechanizmusnak bizonyulhat az adósságteher enyhítésére.

Európa eközben, úgy tűnik, nem tud mást tenni, mint elrejteni meztelenségét egy groteszk fegyverkezési verseny mögé, amelynek célja a pénzügyi buborékok fenntartása.

Ez csupán a legújabb fejezete a neoliberális financializáció gyors felemelkedésével kezdődő, elhúzódó megtévesztési időszaknak. Bár ez utóbbi a múlt század végén, különösen nyugaton, valóban növelte a vásárlóerőt, nem volt valódi mögöttes értéke.

Most a pénzügyi-spekulatív kapitalizmus megnyomorító korlátai súlyos számlát állítanak elénk. Az elmúlt évek geo/biopolitikai eseményei nem rendelkeznek ok-okozati potenciállal: ezek csupán az összeomlás morbid tünetei, amely először a túlságosan eladósodott és nem termelő embereket sújtja.

Ha a válságkezelési stratégiák kimenetele elkerülhetetlenül a pénz leértékelődéséhez vezet, akár infláció, akár defláció révén, akkor talán itt az ideje szembenézni a pénzfétissel, hogy végre alternatívákat keressünk a modern árutermelő rendszerrel szemben. Minden hagyományos reformpolitika, beleértve annak különböző baloldali változatait is, egyre abszurdabb és társadalmilag elnyomóbb a fiat valutákat tönkretevő hitelfüggőséggel szemben.

Úgy tűnik, az egyetlen reménysugár egy olyan ellenállási és átmeneti mozgalom kialakulásában rejlik, amely ideális esetben a háború megtagadásán alapul,

és amely elősegítheti a kapitalizmus alatti életet meghatározó kezelhetetlen ellentmondások új tudatosítását ‒ és amely megpróbál túllépni rajtuk.

2025. márc. 31.