ÚTBAN AZ ÖNRENDELKEZÉS FELÉ (1) – Életközpontúság (Németh István tanulmánya)

Előző cikkemben – Az önrendelkezés mint a létfenntartás alapfeltétele (Németh István helyzetelemzése) – az önrendelkezés értelmezésével foglalkoztam.

Az önrendelkezés a kiszolgáltatottság csökkentésének eszköze. Elérése lehetséges útjainak keresésére szeretném ösztönözni olvasóimat, akik hozzászólásaikkal életszerűbbé tehetik indító gondolataimat.

Első „üzenetem” ezen az úton az, hogy az életközpontúságnak kell a törekvések középpontjába kerülnie.

A kiszolgáltatottság mint béklyó

Mai létmódunkban a teljes (és nem egy esetben önkéntesen vállalt) kiszolgáltatottság állapotában vagyunk.

A kiszolgáltatottság azt jelenti, hogy egyéni vagy közösségi szükségleteink kielégítése olyan külső tényezőktől függ, amire nincsen ráhatásunk. Vagyis szükségleteink elérhetősége bizonytalanná válhat. Alapvető létfenntartási javak esetében ez a bizonytalanság már stratégiai kockázat (vagyis túlélésünket veszélyeztetheti), míg egyéb kényelmi vagy luxus szükségletek esetében elviselhető „veszteség”. A kényelmi vagy luxus „szükségleteket” inkább igénynek nevezném, mert létezni nélkülük is lehet. A valódi szükségletek olyan igények, amelyek a létfenntartáshoz kapcsolódnak.

Igény vagy szükséglet?

Megszámlálhatatlanul sok igényt megfogalmazhat bárki. Sok esetben az elégedetlenség forrása a kielégítetlen igény. Az emberi viselkedés terelője lehet az igénykeltés annak érdekében, hogy ezek kielégítésére törekedjenek az emberek. Sajnos a ma megfogalmazódó igények döntő többségének nincs köze az élet folytathatóságához mint a létfenntartás alapkövetelményéhez. Nem érzékeljük, hogy ebben az igény-cunamiban olyan káosz bontakozik ki, amely szétforgácsolja az emberi életenergia-felhasználást és csak fokozza a kiszolgáltatottságot.

A közösséggé válás legfőbb akadályozójává válik, ha nem sikerül az alapvető szükségletek terén közös nevezőre jutni.

Esély kedvezőbb élettér kialakítására

Ahogy idézett cikkemben megfogalmaztam:

A közösség organikus felfogásban egy összetartozási és erőkifejtési egységet képvisel. Összetartozás olyan értelemben, hogy védekezik a felbomlás, a széthullás ellen és közös cél elérésére törekszik, amelyért áldozatot is képes hozni (lemondás, munka befektetés, anyagi támogatás stb.). Ez az áldozatvállalást is magába foglaló, építő, közösen elismert értéket létrehozó erőkifejtés visz közelebb a közösség által elfogadott cél eléréséhez.

A közösség életteret képvisel tagjai számára kedvezőbb létfeltételek kialakítására és tartós működtetésére. A kiszolgáltatottság révén uralkodó, „rabszolga tartó” társadalmi-gazdasági erőtérben ez az egyetlen lokális ellenállási lehetőség, ami a túlélés reményével kecsegtet. 

A közösséggé válás nem technikai kérdés, az nem hozható úgy létre, mint ahogyan egy gépet előállítunk. Öntudattal, önérdekkel rendelkező szabad akaratú lények között alakulhat ki szerencsés esetben, ha a lélek, az értelem és a jól felfogott érdek egymásra talál.

Mindaddig, amíg az életközpontú önszerveződés el nem indul, addig az egyedek (legyenek azok emberek, állatok, növények, természeti kincsek stb.) prédák maradnak azok számára, akiknek van hatalmuk arra, hogy céljaik érdekében felhasználják őket.

Az életközpontú önszerveződés adja meg azt az alapvető létbiztonságot, amivel a prédává válást elkerülhetjük. Más szempontú önszerveződés esetén pontosan a létbizonytalanságot kihasználva válunk zsarolhatóvá, vagyis prédává.

Ezért kulcskérdés az életközpontúság megértése.

Lét és létezés megbonthatatlan egysége a lét-egész

A létezés térben és időben valósul meg, együttműködő egységek hálózatának a széthullás (megsemmisülés) ellen kifejtett folyamatos munkavégzése (energia felhasználása) révén.

Egy-egy egyed „halála” (vagyis alkotó elemeire való széthullása) még nem jelenti a létezés végét, mert más egyedek számára ezek az elemek még életet szolgálók lehetnek. Vagyis materiális szinten az élet generációsan, más egyedcsoportokkal kapcsolódóan folytatódik, szakrális szinten pedig csak hihetünk abban, hogy az emberi életet „hordozó” lélek halhatatlan.

Van a létezésben egy teljességében megmagyarázhatatlan bölcsesség, egy szinte kimeríthetetlen energiaforrás és az életet fenntartani igyekvő univerzális harmóniára törekvés. Amit a teremtett világ törvényszerűségének nevezhetünk, anélkül hogy ennek minden elemét értenénk vagy magyarázni tudnánk. A lét és a létezés megbonthatatlan egység, a létező csak a lét-egészben értelmezhető.

Az őshagyományban ez a lét-egész személet uralkodó volt („Amint fent, úgy lent”). Még Platón is erre alapozta filozófiáját. Tanítványa, Arisztotelész azonban elkövette az első sorsdöntő megosztást. Leválasztotta az embert a létről és elkülönítette a természettől. Megteremtette a duális filozófiát: mintha az ember függetlenül létezhetne a természettől.

A lét-egészbe irányuló besimulási hajlandóság a szakralitás

A lét-egészhez való viszony tudati kérdés. Ha az ember független lénynek tekinti magát, és fejlődő képességeit a természet befolyásolására használja, akkor Harari szavaival élve „homo deus”-szá (emberistenné) válhat. Ez a materiális (anyagi) világ uralása. Úgy érezheti, hogy ha valamit meg tud csinálni, azt meg is teheti, függetlenül a máshol és máskor megjelenő következményektől. A technikai képességek és élettani tudás robbanásszerű fejlődése talaján ma már egyáltalán nem lehetünk optimisták életünk folytathatósága tekintetében.

A lét-egészbe való besimulási hajlandóság, vagyis a szakralitásra való nyitottság iránytűként szolgálhat az emberi szabad akarat érvényesítése szempontjából. A teremtett világ „dolgozik”, az életet minden szinten fenntartani igyekszik folyamatos regenerálódási képességével.

Ebbe a nagy egészbe beilleszkedni kell, nem pedig részleges tudás alapján megzavarni harmóniáját és hatalmas energia befektetéssel gyorsítva és térben leszűkítve megpróbálni elvégeztetni azt, amit a maga törvényszerűségeivel maga is megtenne (ahogy pl. a modern nagyüzemi agrárium teszi).

Az életközpontúság

Az életközpontúság ennek a lét-egészbe való besimulási szemléletnek az érvényesítését jelenti: illeszkedni a harmóniához és nem erőszakoskodni részhasznok kivétele érdekében, amelyek megzavarják, sőt felborítják a harmóniát.

Az életvitel közösségi tevékenység. Sem megszületni, sem életben maradni egyedül nem lehet. A fiziológiai léthez táplálék, víz, védettség (ruha, fedél, élhető környezet) szükséges, továbbá genetikailag programozott kötődés (az anyához, a családhoz). Az életvitelhez szükséges előfeltételek biztosítását az anyagi világban munka- befektetéssel meg kell teremteni. Ez közösségi munkamegosztás eredménye. A létminőség ennek a környezetbe, a lét-egészbe illeszkedő munkamegosztásnak a következménye.

A szakrális gazdálkodás

A szakrális gazdálkodás a gondviselés intézménye, a közösségi létbiztonság megteremtője.

A hagyományos gazdálkodás organikus egységei a tájban élő, a tájat belakó önfenntartó kisközösségek (családok, nemzetségek) voltak, akik a táj adományaiból éltek, majd később úgy kezdték el szelíd módszerekkel (válogatáson alapuló nemesítéssel, háziasítással stb.) „gazdagítani” a táj ajándékait, hogy megnövekedett szükségleteiket kielégítse. Egymás közötti cserekereskedelemmel juthattak hozzá olyan dolgokhoz, amire saját környezetükben nem volt módjuk, mert a kistáji adottságok eltérőek.

Az egyiptomiaknál a kereskedelem közösségi feladat volt, a tamkarum épp úgy dolgozott, mint aki a búzát termelte. A kereskedelem és a raktározás a közösségi életvitelbe beépülő tevékenység volt.

Gondoskodó gazdaság volt a hűbériség (szemben a rendiséggel). A hűbériség (a Meroving királyokig bezárólag) szabad emberek közötti szerződésen alapult. A szerződés szerint az úr kötelessége volt házat, a munkához szükséges eszközöket és földet adni a termeléshez. Rendben tartotta az utakat, az árkokat, a vízfolyásokat. A szabad paraszt a szerződésnek megfelelően a megtermelt terményből juttatott a hűbérúrnak (azon kívül, hogy családját is ellátta). A gazdaság közvetlen termékelosztáson alapult és még biztonsági tartalékok is voltak benne. Szükség esetén az úrnak kellett gondoskodnia a fejadagokról, ha erre nem volt képes, akkor az egyházra hárult ez a feladat, legvégső esetben pedig a királyra hárult ez a szerep. Sőt a ma luxusnak minősített távolsági kereskedelem útján beszerzett fűszerek is az életet szolgálták mint gyógyszerek: a szegfűszegben novokain van, a fekete bors szétbontja a fehérjét, a fahéj gyulladáscsökkentő.

A Meroving királyok még a gondviselésnek voltak a fő szervezői. A Karoling királyok már a magánvagyon növekedésének voltak a fő szervezői.

Ekkor alakult ki a rendiség, amikor beházasodtak a kereskedők és nemesi címeket vásárolhattak. Létrejött Európában a kereskedő nemesség. A Karoling hatalomváltás hatása máig érzékelhető, mert egy új szemlélet kibontakozását segítette elő.

A székelyeknél Életnek nevezték a portát, azt az udvar-telket, ahol a székely ember megtalálta nyugalmát, békességét (Barabási László: A székely rendtartás).

Az Életbe kapun keresztül lehetett belépni, amelynek felirata: „Béke a bejövőnek”. Mögötte zajlott le minden olyan folyamat, ami lényeges az ember életében. Minden kapun kívüli cselekedete a kapun belüli létet szolgálta. Ezért szerepel a kapun az írás: „Áldás a kimenőre”. A kapun belüli elrendezés szakrális rendet követett, mind az épületek, mind a szintek vonatkozásában.

Ez a szakralitás az életvitelben is megjelent. Ez a közösségi létben organikusan szerveződött, egymással együttműködő egységekben is érvényesült. Összefoglaló néven ez volt a székely rendtartás.

A székely küldetés a nemzet védelme volt, ezért adót nem kellett fizetniük és biztosított volt önfenntartási képességük birtokaikon való gazdálkodás révén.

Az öngondoskodás lehetősége hazánkban is fennállt az erdők, legelők, vizek közbirtokosságon alapuló használatán keresztül, aminek Mária Terézia úrbéri rendelete vetett véget (ezután már a földesurak által meg nem művelt, de birtokolt területek használatáért a jobbágynak fizetnie kellett). A közgondoskodás előnyénél többre értékelték a többletadó fizetést.

Jó példa volt hazánkban a közösségi létfenntartásra – Andrásfalvy Bertalan szóhasználatával élve – a komplex nagycsalád. Egy ilyen családi közösségben nem osztották szét az örökséget, művelhetetlen kis parcellákra osztva, hanem együtt maradt az apa, anya, azok a gyermekeik, akik nem házasodtak be más családba, ezek gyerekei, és 20-40 fős (nagyszülő, két-három szülőpár, azok gyerekei) állandó létszámú csoportként végezte el az önfenntartó családi gazdaság valamennyi munkáját, mert az elhalók mellé születtek az utódok.

Ezek példák arra, hogy létezett szakrális, gondoskodó gazdaságszerveződés és ez volt a természetes, mert ez volt életközpontú.

Nem árutöbblet előállítása volt a cél, hanem a biztonságos lét megteremtése, és a szabad időt közösségi életre (ünnepek, mulatságok, házi iparművészet, néptánc, „fonó”, párkeresés stb.) használták és egyáltalán nem érezték szerencsétlenebbnek magukat, mint azok, akik éjt nappallá téve dolgoztak a haszonért (amit el sem tudtak költeni).

Az egyéni vagyon- és hatalomgyarapítás uralkodóvá válása

Ezt a természetes gazdaságszerveződést verte szét az egyéni vagyon- és hatalomgyarapításra való törekvés.

Ahhoz, hogy ez bekövetkezhessen, kellett találni egy olyan tevékenységet és ennek „elismeréséül” szolgáló eszközt, amely a lét-egészből kiragadva – szakszóval élve visszaszabályozás mentesen – képes korlátlan növekedésre. Az életben nincs korlátlan növekedés, mert ez a felrobbanást eredményezné (gondoljunk pl. Csernobilra). Az életben minden öregszik, avul, majd generációsan pótlódik.

A materiális létben sikerült találni egy olyan tevékenységet, a kereskedelmet, amire szükség van és amivel bárki zsarolttá tehető, illetve sikerült megalkotni ennek a szolgáltatásnak a mesterséges „értékmérőjét”, a pénzt,

ami fizikailag (majd virtuálisan) önállósulva korlátlanul halmozható, forgatható, és a materiális tevékenységek vezérlőjévé tehető.

Pénzgyári működésmód

Ezzel a gazdaság, vagyis a munkamegosztáson alapuló együttműködés iránya is megváltozott, mert a közösségi létfenntartás helyett már a pénz (és ezen keresztül a hatalom) gyarapítás vált a fő mozgató rugóvá. Azzal lett érdemes foglalkozni, ami több pénzt hoz, mint amennyit belefektettünk. Vagyis a vállalkozásoknak pénzgyárakká kellett változniuk:

a termelés célja nem a szükségletet kielégítő használati érték, hanem olyan „használati érték” előállítása lett, amiért a legtöbb pénzt lehet szerezni (függetlenül attól, hogy erre valójában van-e szükség).

A gazdaság torzulása fokozatosan, de egyre gyorsuló mértékben bontakozik ki.

Jól mutatja be F. Braudel a haszonközpontú gazdaság kialakulását a középkor utáni Franciaországban. A gazdaság három rétegben működik, melyeknek mások a szereplői, másként gazdálkodnak, és mást termelnek.

A ma piacinak mondott rész a gazdaságnak csak a kisebbik része. A piac alatt létezik egy sokkal nagyobb gazdaság, egy nem pénzzel működtetett szakrális közösségi gazdaság, aminek kiszipolyozása nélkül egyik fölötte lévő gazdasági réteg sem működhetne. Valójában nem a piac a kapitalizmus alapvető intézménye, hanem az, ami a piac felett van.

Ez fokozatosan alakult át a mai hatalmi pénzen alapuló intézményi rendszerré a maga kényszerítő mechanizmusaival, gyakorlatilag a „piacot” is felszámolva.

És így jutunk el a mai sorsdöntő helyzetig.

Végzetes csapdahelyzet

Nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalmi munkamegosztást vezérlő, értéknélküli pénz, amiből korlátlanul bármennyit forgalomba hozhatnak a hatalom valódi birtokosai, alkalmatlan a világ kormányzására.

A pénz által vezérelt materiális folyamatok anyag- és energiafelhasználással járnak, függetlenül attól. hogy milyen mértékben van valódi szükség a folyamatra. A világ anyag- és energiaforrásai korlátosak, erre korlátlan növekedést alapozni lehetetlen (vagyis a pénzgyárak felfalják az anyagi világot). Ezek a kemény korlátok már egyre világosabban kirajzolódnak, bár még mindig hangoztatjuk a „fenntartható fejlődés” hamis illúzióját, akárcsak a „környezetvédelem” álszentségét.

A pénzgyári világban még a létfenntartást is meg kell vásárolni a megszerzett jövedelemből. Ez lehet a munkamegosztásban való részvételért kapott bér vagy az adófizetésre képesektől elvont jövedelemből történő juttatás (szociális újraelosztás).

A bérért foglalkoztatni képes vállalkozásoknak rentábilisan kell gazdálkodniuk. Érdekük, hogy minél kisebb ráfordítással működjenek (vagyis minél kevesebb bért fizessenek, illetve beszállítóikat hatékonyságjavításra, magyarul árcsökkentésre kényszerítsék). Ez már önmagában tendenciózus vásárlóerő korlátozással jár, nem beszélve arról, hogy a robotizálással és a mesterséges intelligencia használatával egyre több munkaerőt tudnak/kényszerülnek kiváltani, ami még inkább csökkenti a vásárlóerőt termékeik iránt. Következésképpen, ahogy a termelési feltételek romlanak, amelyet ideológiai alapon hozott ésszerűtlen korlátozások is rontanak, egyre több foglalkoztatásra képes vállalat megy tönkre vagy menekül átmenetileg olyan helyre, ahol még elfogadhatónak tartja a termelési feltételeket. A munka-alapú gazdaság koncepciója egyre kevésbé valósítható meg.

Vagyis a megkeresett bérből megvásárolt létfenntartás minősége egyre romlik (mert olcsóbb áron silányabb dolgok vásárolhatók: műhús, rovarfehérje, műzöldség, biológiai érték helyett adalékanyag és méreg), illetve egyre nagyobb tömegek számára már a foglalkoztatás is vágyálom marad, akár bérrabszolgaként is.

Tetézi a problémát az, hogy abban az elkényeztetett helyzetben, amelyben elég pénzzel rendelkezni ahhoz, hogy bármilyen szükséglet kielégítéséhez hozzájussunk, elfelejtünk mindent, amit elődeink még tudtak a gyakorlatban ezeknek a szükségleteknek a kielégítése érdekében; illetve már azok a munkaeszközök is hiányoznak, amivel ezek megvalósíthatók voltak. Amikor ez a kényelmi helyzet megszűnik, mert akik ezeket szolgáltatták, tönkre mennek vagy kivonulnak kedvezőbb gazdasági övezetbe (esetleg maga a szolgáltatás szűnik meg), abban a pillanatban végveszélybe kerülünk, tömegesen.

A pénzgyári gazdaság felszámolja önmagát, teljes káoszba döntve a világot.

Ezt a valószínűsíthető forgatókönyvet azonban senki sem fogadja el szívesen, mert kétségbeejtő.

Az ennek orvoslására kigondolt Great Reset (Nagy Újraindítás, a Világgazdasági Fórumban meghirdetett új világuralmi forgatókönyv) egy totálisan ellenőrzött kényszerzubbonyba kívánja kényszeríteni az emberiséget álhumánus jelszavak mögé bújtatott, tervszerűen végrehajtott népesség csökkentéssel kombinált műélet felkínálásával.

Ezt még kevésbé tartjuk hihetőnek, pedig a 2021-2030 agenda menetrendszerű előrehaladása nyomon követhető. Ennek céljait foglalja össze a Világgazdasági Fórum honlapjáról egykor letöltött anyag, amit a Melléklet tartalmaz.

Cselekvési lehetőségek

Az állami vezetés és a média erről gyakorlatilag hallgat, a Great Reset fenyegetése majdhogynem a rémhírterjesztés kategóriájába tartozik.

Az állami vezetés nem vesz tudomást a pénzgyári gazdaság koncepciójának csődjéről, mert az nem egyszerre sújtja az egész világot. Az, hogy az erőltetett GDP-növekedés nem egyszerre fékeződik le a világon és bizonyos régiókon belül még létezik növekvő áruforgalomhoz kapcsoló pénzforgalom, az nem a pénzgyári működésmód érdeme, hanem annak a felvevő piacnak a mesterségesen felkeltett éhsége, ami a felesleges javak túlkínálata miatt mindenütt le fog csillapodni. A gazdaságok GDP-ben mért „fejlődése” egy bizonyos felfutás után lefékeződik, aminek számos oka van.

Ezért a most meghirdetett „semleges gazdaságpolitika” révén csak átmenetileg juthatunk levegőhöz az adósságteher bénító szorításában.

Valójában a fenntartható létbiztonság – vagyis a kiszolgáltatottság csökkentése – irányába kellene elmozdulnunk (önellátás az alapvető létfenntartási javakból és csak a felesleggel kereskedni).

A nem létfenntartási javak terén való befektető-bevonzásban nem az olcsó bérmunkának és a kedvezményes infrastruktúrának (illetve a jelentős állami támogatásnak) kellene a fő szerepet játszani, hanem ama képességek elsajátításának, amellyel a hazai igények kielégíthetők (vagyis ezen a téren is lépés az önellátási képesség felé, és „gazdaságtalanság” esetén tudomásul venni, hogy bizonyos igények kielégíthetetlenek). Erre a patrióta gazdaságpolitikára jó példa Törökország, ahol az elmúlt húsz év gazdasági fejlődése lenyűgöző és a külföldi befektetések révén, megvásárolt licencekkel saját piaci igényeiket is egyre nagyobb mértékben képesek kielégíteni. (Persze az erőltetett urbanizációval, a modern lakótelepekkel a pillanatnyi kényelem érdekében a tömeges kiszolgáltatottságot is megteremtik.)

Az mindenesetre világosan kirajzolódik, hogy az életközpontúság ismeretlen fogalom mind az Európai Unió, mind az országvezetés, mind az értelmiségi elit számára.

Pedig egyre jobban szoruló kelepcében vagyunk, amelyből a kilépés nem valósítható meg annak a rendszernek az eszközeivel, amelyben a probléma képződött.

Nem jobban kell csinálni a rosszat, hanem jobb célt kell kitűzni, amelyben elkerülhető a rossz. Nem harmadik uralkodási utat kell keresni, hanem vissza kell térni a természetes, vagyis életközpontú gazdaságszervezésre és ebben az élettérben megtalálni a boldogságot, ahogy elődeink is megtalálták egykor.

A kilépés felé vezető út első lépése az életközpontúság fontosságának a felismerése.

És ha ez különböző okok miatt „felül” (az államvezetés vagy a szakmai elit szintjén) egyelőre nem tűnik lehetségesnek, akkor „alul” kell próbálkozni,

mert ma még van lehetőség az életközpontú önszerveződésre, amelyet idézett cikkemben az „élet szigeteinek” neveztem. Ezek életképessége bátorítást adhat a valóban patrióta államigazgatásnak is, hogy a létbiztonságot valóban elősegítő módon kormányozzon.

---

Melléklet

A Great Reset (Nagy Újraindítás) céljai

1.      A Fenntartható fejlődés céljai

2.      Az Agenda 2021-2030 céljai