ÚTBAN AZ ÖNRENDELKEZÉS FELÉ (2) – A tájban élés lehetőségei (Németh István tanulmánya)
Előző írásomban azt hangsúlyoztam, hogy a teljes kiszolgáltatottságból kivezető úton az életközpontúság az irányjelző
Az életközpontúság szemlélet: a lét-egészbe való besimulási hajlandóság.
A lét – mint az élet fenntartásának emberi ésszel teljesen fel nem fogható sokszintű és komplex rendszere – „dolgozik” a maga belső törvényei szerint.
Az ember és közösségei ebben a komplex rendszerben élhetnek, tevékenykedhetnek, segíthetik vagy zavarhatják a világ és ezen belül a közvetlen környezet élni akarását.
Az érzékelhető világban az emberi, közösségi létezés a tájban élésen keresztül valósul meg, még akkor is, ha a táj természetes funkcióiból kifordított, lerontott állapotban van. Az életfunkciókhoz szükséges valamennyi előfeltétel a minket körülvevő (szűkebb vagy tágabb) tájból származik, és itt nem csupán a földrajzi értelemben leszűkített tájra gondolok, hanem a táj részének tekintem a klímát és mindazt az energiarendszert, ami az életet működteti. A technika révén „felhigított” előfeltételek csak korlátozottan, a teljes mértékben technika révén előállított feltételek pedig a természetből kinyerhető nem szerves elemek rendelkezésre állásáig szolgálják az élet fenntartását.
Ahogy a „világ” sokszintű, a környezet, a táj is sokszintű, úgy azok a hatások is azok, amelyek az emberek közösséggé alakulását befolyásolhatják.
Ebben a komplex kapcsolati hálóban kell találni olyan „helyeket”, „szereplőket”, „kapcsolatokat”, „áramlásokat”, amelyek egy-egy emberi közösség életközpontú létezését alátámasztják, elősegítik. Ha vannak ilyenek, azok érvényesülését tágítani kell, ha nincsenek, akkor pedig azért kell cselekedni, hogy legyenek.
Az emberi létezés alapfeltételei
Az emberi létezés anyagi (materiális) előfeltételei:
a táplálék,
a víz,
a védettség. amely
részben fizikai védettséget jelent, mint ruha, fedél, élhető környezet,
részben szociális védettséget jelent, mint anyához, segítő közösséghez kötődés, amely révén kialakul a gyerekben az életképesség, az egészség, a környezethez való alkalmazkodási képesség,
de jelenthet biztonsági védettséget is.
Ezek „csomagban” érhetők el, ami attól függ, hogy mekkora közösség hol, milyen együttműködési környezetben él. Így egy vidéki kistájban egészen mások a lehetőségek, mint egy nagyvárosi környezetben (és e két véglet között számos más helyzetben).
A létezés térben és időben valósul meg organikusan szerveződő/szervezett egységek együttműködése révén. Így az emberi/közösségi létezésnek van egy minimális térbeli mérete és ezzel összehangban lévő munkavégzési igénye a szükséges előfeltételek időbeni és ismétlődő biztosítása érdekében.
Egy család eltartására képes tanya egy adott tájban nyilván nagyobb helyigényű, mint egy városi lakásban élő család „élettere”, mert ennek a családnak megszerzett jövedelméből mindent boltban, szolgáltatótól kell megvásárolnia, amihez célirányosan megszervezett hálózatokra kell rákapcsolódnia. Számára ezeken a hálózatokon keresztül jelenik meg a táj, vagy műtáj mint technikailag fenntartott környezet. Létfenntartási kiszolgáltatottsága pontosan ezeknek a hálózatoknak a minőségétől, rendelkezésre állásától függ.
Minél inkább a természetes tájhoz kapcsolódnak ezek a hálózatok, annál inkább életközpontú létszerveződése.
Amíg egy tanyán vagy tanyaközösségben mindenért meg kell dolgozni, hogy legyen, addig a városban egy lakásba beszorított család nem saját munkája gyümölcséből él, hanem másnak kell hasznára lennie, hogy keressen annyi pénzt, hogy abból létfenntartását megvásárolhassa.
A szolgáltatásoktól történő függés a vidékre is egyre jellemzőbb, mert az élet komfortossága egyre vonzóbb.
Az alapfeltételek korlátozott elérhetősége
Vegyük sorra a létfenntartási alapfeltételeket és azok elérhetőségét.
a) Táplálék
Az embernek egészsége megőrzése, munkavégző képességének fenntartása érdekében biológiailag értékes, nem mérgező, kellően változatos táplálékra van szüksége rendszeresen (naponta többször is). Ilyen táplálékul szolgáló élelmiszernek a szaporító anyagtól, valamint a termesztéstől/tenyésztéstől a feldolgozáson keresztül egészen a fogyasztási helyig (az „asztalig”) történő eljutásig végig ellenőrzött, megbízható, a biológiai értéket megőrző folyamaton kellene keresztül mennie.
A boltból vásárlás „eltakarja” előttünk az előállítási folyamatot, nem tudhatjuk mit kapunk, ami egészségügyi problémákat okozhat
(gondoljunk csak az egyre növekvő számú ételallergiára, „érzékenységre”, emésztési és egyéb megbetegedésre). A mai agyonreklámozott kínálat és az egészséges táplálkozásra vonatkozó ismeretek hiánya mellett még az élelemiszerlánc megfelelőségéért felelős állami szerv (NÉBIH) is döntően csak a kívülről ránk erőltetett jogszabályok betartatására koncentrál, pedig meglenne a vizsgálati és mérési kapacitása az egészségesebb táplálkozás irányába terelésre.
b) Víz
Vízre nemcsak ivás, hanem a háztartás, sőt a termelés (közte az élelmiszer-előállítás) érdekében is szükség van. A vízhez jutás egyre nagyobb probléma, mert amikor bőség van belőle, akkor „védekezünk” ellene, ugyanakkor megőrizni sem tudjuk ott, ahol szükség lenne rá (pl. a talajban). Nem minden célra kell egyformán tiszta víz, ezért a „szürke” víz újrahasznosítása is megfontolandó. A vízhez jutás Országh József vízgazda rendszerével, családi házas környezetben egyénileg is megoldható, de általános, hogy közmű-szolgáltatásként jutunk hozzá. A talajban történő megőrzés más agrikultúrát, más területhasználatot, más elosztási rendszert igényelne, amit egyéni érdekek érvényesülése akadályoz.
A víz növekvő hiánya egyre nagyobb kiszolgáltatottságot eredményez.
c) Fizikai védettség
a. Ruházkodás
Szinte kizárólag vásárlásból, méghozzá többségében importból származó forrásból jutunk hozzá, javítási képességünk szinte megszűnt. Erős a kiszolgáltatottságunk.
b. Lakhatás (fedél)
A lakás a családi lét nélkülözhetetlen előfeltétele, de a társadalmi munkamegosztásban való részvétel szempontjából is kiemelt jelentőséggel bír. Ha lehetséges a ház közeli munkavégzés, akkor esély nyílhat többgenerációs együttélésre, egyébként elszigetelt lakhatást szolgál (alvó városok, falvak). A hozzájutás nagy pénzügyi ráfordítást igényel. Komfortjának biztosítása közművekhez kötött.
Ezen a téren maximális a kiszolgáltatottság.
c. Élhető környezet
Levegő minőség, klíma, természeti csapásoktól való védettség, ipari és egyéb ártalmak elkerülése. Döntően külső (hatalmi) tényezőktől függ, nagyfokú a kiszolgáltatottság.
d) Szociális védettség
a. Kötődés az anyához, családhoz
A gyerek hat-hét éves koráig kulcsfontosságú lenne a szerető, gondoskodó családban való felcseperedés, mert az egészséges élethez szükséges képességek kialakulásának ez a periódusa.
Ehelyett büszkék vagyunk arra, hogy egyre több bölcsődét nyitunk és hogy 3 éves kortól kötelező az óvoda (régen legalább csak 5 éves kortól volt kötelező az iskola előkészítő óvodai foglakozás). A gyerek nevelését az államra bízzuk,
mert a túlhajszolt szülőknek fáradtan semmire sem marad energiájuk, az otthoni kommunikáció megszűnik és csodálkozunk azon, hogy mindenki a mobil telefont nyomkodja vagy tableten játszik. Az érzelmi intelligencia szinte ki sem fejlődhet.
Ez a családi élet megsemmisülésére vezet. A népesség megtartása sem lehetséges ebben a modellben.
A „családtámogatások” vagy elolvadnak az infláció mértékében, vagy az építők zsebelik be a támogatásokat (amely „támogatások” visszafizethetetlen adósságcsapdába juttatják a hitelt felvevő családokat).
A felcseperedő gyerekeket bérrabszolgának neveljük,
akiknek a pénzgyártásra szakosodott világban kellene a biztonságos jövőjüket megtalálni. Ez pedig már az ő életükben is egyre reménytelenebb, akár folytatódik még a pénzgyártási működésmód, akár a Great Reset Új Világrendjét kényszerítik ránk. Ha pedig az életközpontúság felé szeretnénk önvédelemből fordulni, akkor mérhetetlen képességhiánnyal kell majd szembenézni, mert
megnehezedett körülmények között az életben maradáshoz való elemi tudás is hiányozni fog. Az összes előfeltétel közül talán stratégiai szempontból ez a legkritikusabb kiszolgáltatottság.
b. Segítő közösséghez tartozás
Ilyen volt egykor a faluközösség, a maga kölcsönös segítési rendszerével (kaláka), de mindazok a népi szokások, lakodalmak, disznó vágások, búcsúk, vásárok stb., amelyek lehetőséget teremtettek az önzetlen adásnak (amit természetesen önzetlenül vissza is kaptak). Az öregek, rászorulók közösségi gondozása is ebbe a körbe tartozik, amibe a népi gyógyászat és a bábáskodás is beleérthető. Ez ugyanis a külső, esetleg elérhetetlen szolgáltatás helyi kiváltásának tekinthető. Érzelmileg lepusztított és mindenben rövidlátóan anyagias szellemiségben
e közösségi kölcsönös segítési légkör is többnyire vágyálom, pedig ennek kialakítása csak rajtunk múlna.
e) Biztonsági védettség
A közrend fenntartása és a nemzetvédelem kulcsfontosságú állami szolgáltatás, állami monopólium. A közrend felbomlásának veszélye válsághelyzetben fokozódhat, amikor a „központi” erőnek nincs elegendő kapacitása a mindenütt való jelenléthez. A védelemnek is rétegesnek, megosztottnak, egymást kiegészítőnek kell lennie (a termény őrzése, a falu határának felügyelete, a közbiztonság, a személyvédelem stb.). A nyilvánosság, valamint a tisztességes és gyors igazságszolgáltatás is hatékony védelmi eszköz lehet a biztonság érdekében.
A valós védelem kiépítése is csak közösségi összefogással lehetséges, egyébként nem az életben maradás lehetőségét szolgálja, hanem a hatalom valamely érdekcsoport részéről való birtoklásának lesz a védelmezője.
Reménysugár a kiút keresésben
Azt sokan érzik, hogy erős a kiszolgáltatottságunk a létfenntartás minden területén. De ezen a homályos érzésen szinte senki sem lép túl, senki sem akar/mer/képes elhatározásra jutni, hogy tegyen valamit ellene.
Aki a hatalom (legyen az az állam vagy nagyvállalat/befektetői csoport) szolgálatában dolgozik, állását kell féltenie, csak azt mondhatja, amit elvárnak tőle (vagy amiről azt hiszi, hogy elvárják tőle). Igaz ez minden olyan tevékenységre, amit „külsőleg” fizetnek (így mind a tudományra, mind a médiára, mind az oktatásra, mind az egészségügyre stb.).
Az építő, javító szándékú visszacsatolás szinte eltűnik, vagy az tűnik el, aki ezt megkísérli (hogy csak a legenyhébb változatokat említsem: elszigetelés, nevetségessé tétel, a kommunikációból való kizárás stb.).
A hatalmon kívül nehéz „szóhoz jutni”, mert hatásos alternatív fórum megszervezéséhez sem anyagi erő nem áll rendelkezésre, sem az „egyéni megváltók” egymással nem képesek/hajlandók a „közös nevező” felé haladni.
Ebben a fojtogató és végzetes helyzetben mégis az az utolsó reménysugár, hogy lesznek bátrak, akik fel mernek lépni az életközpontú társadalom és gazdaságszervezés érdekében, akik
gondolkodásra, értékelésre késztetik környezetüket, hogy bármely környezetben kereshető és keresendő olyan rés, amelyen keresztül az élni akarás utat törhet.
Ez a cikksorozat ezeknek a felelős bátraknak kíván bátorítást és némi támpontot adni. Mert az élet élni akar!
Ki és hol?
Minden cselekvésnek gondolati, akarati előzménye van.
A gondolat célt és megvalósítási lehetőséget „tartalmaz”, vagyis olyan csírát, amiből megfelelő kibontással és megvalósítási képességgel az valóra is váltható.
A megvalósítható gondolat illeszkedik a helyzethez (az adottságokhoz, képességekhez) és belátható időn belül a helyzetet jobbá teszi. Ez azt jelenti, hogy lényeges probléma megoldásához járul hozzá.
Abban a kritikus helyzetben, amikor belátható módon az uralkodó létmód nem folytatható, ugyanakkor a kilátásba helyezett „új” létmód sem ígér megoldást a túlélésre, az önerős létfenntartási képesség megteremtésére kellene törekedni. A halál küszöbén az életben maradás feltételeinek a javítása az elsődleges „életfunkció”.
A közéletben politikai, hatalmi csatározások, egymás lejáratása áll a figyelem középpontjában, miközben sebesen haladunk a megsemmisülés felé. Nem inkább arról kellene közösségi vitákat rendezni, hogy az életvitelhez szükséges alapfeltételek az egyre nehezedő viszonyok közepette hogyan biztosíthatók legalább a mi környezetünkben? Kinek jut eszébe ilyen vitakör szervezése egy faluban, egy lakótelepen, egy önkormányzatnál, választott érdekképviseleti szervnél (kamaránál, tudományos egyesületben stb.), az akadémiában, a kormányban?
Nem hiszem, hogy a létfenntartási alapfeltételek helyzetéről senkinek sehol nem lenne véleménye.
Nem a panaszáradatot kellene szabadjára engedni, hanem azon kellene gondolkodni, hogy helyben mi lenne javítható.
Minden rendszer tökéletesíthető. Még a jelenlegi helyzet is. Erre koncentrálva kellene
helyi vitaköröket szervezni, ahol szerencsés esetben megvalósítható ötletek kristályosodhatnak ki,
de legalább további ismeretszerzési (tanulási, képességszerzési) igény merülhet fel, amire alapozva már jobb helyi ötletek születhetnek. Emlékezzünk a polgári körök mozgósító erejére. Csak most
a létfenntartás feltételeinek a javítására és nem a politikai hatalom visszaszerzésére kellene fókuszálni.
Az élet szigetei felé
Az életközpontúság gyakorlati megvalósulása lehet például a közösségre irányuló gondoskodás megvalósítása, egymást kölcsönösen segítő légkör kialakítása. Ehhez csak jószándék szükséges, még pénzt sem igényel. Esetleg a minden tevékenységet adóztatni igyekvő állam részéről igényel némi önmegtartóztatást, mert ez a kölcsönös segítség nem üzleti célt, hanem biztonságosabb közösségi létezést szolgál.
Tudatosítani kell, hogy minden cselekvőképes embernek tennie is kell a közösségi létbiztonságért, az nem jár „ingyen” (legfeljebb a valóban rászorulóknak). A létbiztonságot nem megvásárolni, hanem befektetett munkával megteremteni kell.
Az ebben a szemléletben elindított gondolkodás, probléma-azonosítás, megoldás-keresés vezethet el az élet szigeteinek kialakításához.
Az élet szigetei az életet szolgáló helyek és ezek termékeinek jól szervezett áramlásokkal a tudatosan élni akarók felé történő eljuttatásának együttműködései (szervezetei).
A pénzgyári szemléletben működő gazdaság hálózatában olyan hálózatok létrehozása, amelyek a tudatosan élni akarók szükségletei felé próbálják terelni a kínálatot, és nem a maximális hasznot hozó tevékenységek eredményeit kívánják rátukmálni a kiszolgáltatott vevőkre.
Ehhez egyre több terepen kell eljutni a gondolkodó vagy gondolkodásra nyitott emberek közé, és nyitott vitákat kell szervezni, amelyek megoldási szándékká érhetnek. Vagyis az alapvető létfeltételek közül mit lehetne/kellene biztonságosabbá/egészségesebbé tenni.
A vitakör elindításához szervezőnek és résztvevőknek kell lenniük. A szervezőnek azonosulnia kell a témával (az „élet szigetei” kialakításának gondolatával), amihez támogató anyagokat kaphat kívülről. Ezt is szerencsés lenne szervezett körülmények között szolgáltatni, egy „agytrösztből”.
Az egykori Hangya szövetkezeti mozgalomnak is megvolt ez a központi agytrösztje, amit patrióta szellemiségű arisztokraták finanszíroztak.
Ki szánna ma egy fillért is tíz-tizenöt együtt gondolkodó, szervező, tanácsadó finanszírozására?
Amennyire hiteles személy a szervező, úgy tud másokat a környezetéből megszólítani. Amilyen ügyesen szervezi a vitakör munkáját, olyan mértékben tudja felszínre hozni a közösségi ötleteket.
Ezek közül a leglényegesebb, a saját hatáskörben megoldható feladatokat kell megfogalmazni.
A feladat megoldása nem a vitakör feladata. A megoldás megszervezése már külön feladat, amely gyakorlatilag egy-egy projektet, megvalósítási célú tervezett együttműködést igényel. A projekt végeredménye lehet olyan tartósan „üzemeltethető” szervezet létrehozása, amely gondoskodik arról, hogy a megoldandó probléma eltűnjön. Természetesen ennek a szervezetnek a létrehozása is pénzt igényel és ennek fenn is kell tudnia tartani magát. A Hangyához hasonlóan ezek a szervezetek már finanszírozhatók helyi forrásból (azoknak a hozzájárulásából, akik ezeknek a termékáramlásoknak a haszonélvezői, vagyis mind a termelők, mind a fogyasztók „befektetéséből”).
De erre csak akkor nyílik lehetőség, ha egyre több helyen lesznek bátor kezdeményezők ilyen vitakörök szervezésére, amellyel a közösségi gondolkodás az élet szigetei, a túlélés esélyei felé terelhető.
Nagy kérdés, hogy a hatalmi viaskodás és egyéni haszonszerzés szellemében vergődő társadalomban hol és kinek a révén indul el ez az önvédő létszerveződés?
A legelső mozgásba hozó impulzus az lehetne, ha az itt bemutatott (vagy ilyen szellemiségű) gondolatok szélesebb körben is terjednének (és nem csak néhány százan tudnának róla).
Levelet (e-mailt) kell küldeni országgyűlési képviselők, polgármesterek, önkormányzati képviselők, kamarák, szövetségek felé?
Felvázolható-e ez a létfontosságú probléma (vagyis a túlélés kérdése) egyetlen oldalon belül, mert nincs idő többet elolvasni, de azt is legfeljebb egy titkár szűri meg?
Nagyobb látogatottságú honlapokon kommunikálni, amit azok nem olvasnak, akiknek lenne hatalmuk arra, hogy környezetüket befolyásolják?
A javító szándékot, ami elengedhetetlenül rámutat bizonyos meglévő hibákra, csak „ellenzéki” szemlélettel (dühös felháborodással) lehet közölni, mert a hatalomban ülők mindent ellenük történő megmozdulásnak tekintenek?
Miért kell teljes apátiába süllyeszteni minden jóakaratú észrevételt tevőt, hogy kár bármit is tenniük (vagyis legfeljebb csak a dühösek lehetnek, amiből értelmetlen és káoszt teremtő „lázadás” származhat)?
Ha a hatalom berkein belül nem indul el elfogultságtól mentes értelmiségi vita, akkor a „felülről” támogatottság sem remélhető, és csak ellenzéki platformról lehet bármit kezdeni, ami nagyon sokat ront a megvalósíthatóság esélyein.
Máté evangéliuma (Máté 5:37) mondja: „Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem…”,
vagyis a hatalomnak is színt kell vannia: vállalja-e az életközpontúságot vagy sem.
A sejtetés nem elegendő. A kereszténységről nem beszélni kell, hanem aszerint kell élni, illetve a létezést szervezni. És
az életközpontú társadalomszerveződés, bármennyire is igyekszik a külső hatalmi környezet ezt ellehetetleníteni, valódi nemzeti szuverenitásvédelmi cselekedet, amivel a többség mindig egyet érthet.
A mai politikai harcok közepette ezzel nagyobb támogatottság érhető el, mind azzal a programmal, hogy folytatjuk, amit elkezdtünk, és az ellenzéknek még koncepciója sincs (ami igaz is lehet, de ez nem vigasztaló abban a tekintetben, hogy a kívülről egyre inkább ránk kényszerítő akarattal szemben csak szavakban tudunk küzdeni).
A feladat az, hogy meg kell próbálni kilépni a rendszer önfenntartást biztosító kényszerei közül ahhoz, hogy a rendszer alapvető problémái megoldhatók legyenek.
Ehhez a lényeget kell „felülről”, elfogultság mentesen látni és az emelkedett létmódhoz szükséges funkciókat, szerepeket újrafogalmazni. Enélkül a régi működésmód nem módosítható egyetlen irányítási szinten sem.
Ha egy közösség nem értékeli többre az életközpontúságot a pénzhatalmi berendezkedésnél, akkor az a sors fog várni rá, amit a Great Reset irányoz elő.
Ha viszont felfogja ennek jelentőségét, akkor az első megteremtendő szerep az életközpontú szemlélet támogatójának a kinevezése minden szinten (állam, önkormányzat, minden önigazgató szerv), és ugyanúgy elő kell írni a szervezeti működésbeli terelést, mint ahogy működik az ESG kritériumok szerinti működés-átállítás a Great Reset szellemében.
Dönteni kell: vagy cselekszünk, vagy sodródunk. És vállalni kell a következményeket.
Kapcsolódó cikkünk
Коментари