ÚTBAN AZ ÖNRENDELKEZÉS FELÉ (4) – A pénz szerepe a létfenntartásban (Németh István tanulmánya)
A létbiztonság megteremtését a külső függés, a kiszolgáltatottság veszélyezteti. A kiszolgáltatottság csökkentése csak tudatos összefogással remélhető, védőburokkal ellátott közösségi élettérben.
Bármilyen termék vagy szolgáltatás, így az alapvető létfenntartási javak „előállítása” is összerendezett tevékenységsorozatok, vagyis értékáramok eredményei a fizikai valóságban.
A megvalósítás folyamata általában túlterjed egy-egy megvalósító ráhatási körén, tehát szervezeti együttműködésre van szükség. Vannak olyan egységek, amelyek teljesítményét a következők igénylik és hasznosítják. Mondhatjuk azt, hogy a tevékenység-sorozat áruáramlásban tükröződik.
Nem elegendő azonban csupán az áruáramlással törődni.
Az uralkodó erőtér a társadalmi-gazdasági élet szereplőinek többségét pénzbeli elszámolásra is kényszeríti.
Pénzáramlás az áruáramlással szemben
Az uralkodó erőtérben a gazdaság főszereplői a vállalkozások, amelyek természeti és emberi erőforrások felhasználásával valakik által megvásárlásra szánt termékeket/szolgáltatásokat állítanak elő. A vásárlók más vállalkozások vagy emberek.
A vállalkozásoknak az erőforrásokhoz való hozzájutást, az embereknek pedig saját létfenntartásukat is meg kell vásárolniuk. E vásárlások mögött az árumozgással ellenétes irányban pénzmozgás van. De a kifizethető pénzt is meg kell szerezni, ami egy vég nélküli pénzkörforgást feltételez.
Minden társadalmi-gazdasági baj forrása az, hogy ez a pénzkörforgás „léket” kap, a pénz elszivárog.
A vállalkozásoknak könyvelés (vagyis pénzügyi következmények) szerint nyereségesen kell működniük, de az emberek háztartásai sem lehetnek veszteségesek.
Az állam/önkormányzat szabályok felállításával teremti meg a társadalmi/gazdasági együttélés keretfeltételeit. Ezen belül adófizetési kötelezettségeket ír elő, amivel közszolgáltatásokat nyújt, jövedelem átcsoportosításokat hajt végre, illetve fejlesztési támogatásokat ad. Ez is része a pénzáramlásnak mind vállalkozási, mind személyi szinten.
A pénzáramlás logikailag az árumozgást követi, hiszen a pénzben kifejezett ellenérték csak teljesítés után illeti meg az előállítót. A munkabért is utólag fizetik.
A teljesítés (értékesítés) követelést jelent az előállító és kötelezettséget jelent a vevő részére, ugyanakkor azonnal vagy kis késleltetéssel (és gyűjtő összesítésekkel) adófizetési kötelezettséget is képez.
A pénzmozgás a kötelezettség kiegyenlítésével indul, addig a követelés csupán elvárás a teljesítő részéről, hogy kiegyenlítik majd az eladott teljesítményt.
A kötelezettség-kiegyenlítési képesség ma attól függ, hogy van-e annyi pénz a vállalkozás, az ember pénzügyi számláján vagy pénztárában, mint amennyi a kötelezettség.
Mindez azt jelenti, hogy az anyagi teljesítést tükröző értékáramokat minden olyan ponton, ahol beszerzés tekintetében átlépik végrehajtójuk ráhatási körét, ki kell egészíteni egy újabb szakasszal, a pénzkiadás szakaszával, illetve minden értékesítés ponton egy pénzbevételezés szakasszal.
Nem elég tehát
a fizikai síkon megjelenő beszerzési és termelési/előállítási kockázatokkal foglalkozni, még
a pénzügyi rendezettség is megakaszthatja az értékáram folytatódását
És a pénzügyi rendezettség
sokkal inkább függ a vevő fizetőképességétől, mint a teljesítmény előállítási képességétől, és
a pénzzel rendelkezés, vagyis az elkölthető pénzkészlet számos más akció hatására áll össze, folyamatosan megjelenő bevételek és kiadások különbözeteként.
Mindez nagyon megnehezíti az értékáramok tervszerű végrehajtását.
A pénz mint speciális árucikk
Az egyes szereplők közötti adás-vétel alkalmával megjelenik egy speciális árucikk: a pénz. Nem elég a teljesítményt előállítani és azt az igénylő részére átadni, még valós pénzátadásra is szükség van a vevő részéről a teljesítési akció lezárásához.
Ennek a speciális árucikknek, vagyis a pénznek az áramlása függetlenedhet az árumozgástól, sőt bizonyos mértékben az árumozgás irányítója is lehet, mert azzal az árumozgással leállnak, aminek a pénzügyi teljesítése elmarad.
A szükségletek kielégítéséhez elegendő lenne jól szervezett együttműködés, vagyis az értékáramok mentén jól szinkronizált és pontos teljesítés. Ezt neveztem korábbi írásaimban szükséglet-vezérelt működésnek. A gazdaság berendezkedése azonban kínálat-vezérelt.
Az előállítók feltételezésekre alapozottan termelnek, illetve készülnek fel szolgáltatások nyújtására. Ezek a feltételezések lehetnek túlzóak, de lehetnek alul becsültek is. Tervezésük visszacsatolása az elismert teljesítmény, vagyis pénzben mért nyereségesség. Ha olyan tevékenységet hajtanak végre, amiből nem lesz pénzben teljesült árbevétel, akkor az veszteségként fog megjelenni. De ha rosszul kalkulálnak a beszerzési árakat illetően, akkor az is veszteségüket fogja növelni. Emiatt a vállalkozásoknak nemcsak fizikailag megjelenő teljesítményeket kell előállítaniuk, hanem „pénzgyárként” is kell működniük.
A nagy kérdés az, hogy a valós, anyagi világban megjelenő, igényelt teljesítmény gazdaságos előállítását tekintik-e a vállalkozások működésük fő céljának vagy a „pénzgyártást”?
Mert az áruk piaca mellett létrejött a pénzpiac is, ahol keveseknek szinte erőfeszítés nélkül sokszorozható a pénzben nyilvántartott vagyona. A pénzforgalom légiesülése, vagyis a fizikai világban végrehajtandó erőfeszítések elismerésétől független gyarapodás lehetősége kiszívja a pénzt az áruforgalomból, nagyon megdrágul az áruforgalom finanszírozása.
A pénz oldaláról nem látszik a gazdasági tevékenység értelme. Pénzt elkölteni bármire lehet. A pénz elkötése valamilyen teljesítmény utólagos elismerése. A fenntartható élet érdekében végzett tevékenységek hozzájárulnak ahhoz a nagy harmóniához, amely az egymásba ágyazódó életterek együttműködését teszi lehetővé. Nem életközpontú tevékenységek fogyasztják az erőforrásokat és diszharmóniát teremtenek a részrendszerek között. Értelmes pénzáramlást életet szolgáló társadalmi munkamegosztásra lehet csak alapozni. Vagyis
az életet szolgáló munkamegosztásnak kellene a vezérlő szerepet megkapnia a pénzáram felett.
De egy kínálat vezérelt világban, ahol a pénznek központi vezérlő szerepe van, hogyan terelhető méltányossági határok közé a pénzáramoltatás?
Legalább az életet szolgáló alapvető szükségletek megszerzésére kellene elegendő pénznek rendelkezésre állnia. De az uralkodó pénzhatalmi rendszerben az egyéni érdek áll a középpontban és nagyfokú az érzéketlenség az elszegényedőkkel szemben. A pénzben nincs meg az a harmóniára történő terelési képesség, ami a kiegyensúlyozott életet biztosíthatná. Ezt csak a pénz elköltését befolyásoló vevői magatartásban, a társadalmi-gazdasági munkamegosztás tudatos terelésében lehet megteremteni, ami az élet fenntarthatósága szempontjából megfelelőbb pénzáramlást vált ki. Vagyis
a pénz mindenhatósága fölé kellene rendelni egy olyan szabályozó rendszert, ami az életet jobban szolgáló munkamegosztás elszámolási és fejlesztési eszközévé teszi a pénzáramlást. A pénzáramoltatás intézményi rendszere azonban ellenáll ennek az életközpontú szemléletnek.
A pénzkezelés monopóliuma
A pénznek, mint speciális árucikknek a kezelésére, tárolására külön feljogosított intézmény: a pénzforgalmi szolgáltató jogosult (pl. bank, szövetkezeti hitelintézet, hitelszövetkezet). Alapítását komoly előfeltételekhez kötik nemzeti és nemzetek feletti szabályok (törvények, egyezmények). Ez gyakorlatilag a pénzkezelés monopolizálását jelenti, ami többszintű:
állami szinten igyekeznek minden „kibújási” kísérletet elfojtani (pl. a helyi pénzek „kiiktatása” és utalvánnyá minősítése) és mindent banki pénzforgalomba terelni
államok feletti szinten
az állami pénzkibocsátás tilalmával (vagyis az állam csak más banktól felvett kölcsön alapján juthat új forráshoz)
a bankközi elszámolási rendszerhez való hozzáférés engedélyezésével, ill. megtagadásával (amivel embargó alá helyezhetnek vállalkozásokat, személyeket stb.)
A monopolizált pénzkezelésnek természetesen megkérik az árát.
A gazdasági életben a pénzmozgás virtuális: informatikai rendszerekben nyilvántartott számlák közötti műveletek (tranzakciók) kezelésén keresztül játszódik le. A számlák nyilvántartásáért mind a szállítónak, mind a vevőnek fizetni kell, ezen felül a tranzakciók végrehajtásának is ára van. A legtöbb esetben ez a tranzakciós díj értékarányos (mintha ezerszer nagyobb összeg kezelése ezerszer több gépidőt igényelne) és nem darab függő, kis összegeknél aránytalanul magas. A tranzakciós díjak egy részére az állam tart igény (pedig eredetileg a tőzsdei befektetések céljára történő utalásokra kivetett „adóként” kívánták kivetni, nem mindenkit terhelő adóként). Sőt, az emberek és a vállalkozások bankban őrzött saját pénzükhöz is csak „tranzakciós” díjért juthatnak hozzá. A vállalat is fizeti a tranzakciós díjat, amikor elutalja a dolgozó bérét. A dolgozó is fizeti a tranzakciós díjat, amikor utal a számlájáról vagy készpénzt vesz fel. A devizaváltás is felárral történik.
Hitelhez/kölcsönhöz csak pénzforgalmi szolgáltató közvetítésével lehet hozzájutni. A központi bank részéről adott támogatások is csak kereskedelmi bankon keresztül (külön „kamatfelárral”) érhetők el.
Friss pénz bevonási lehetőségei
Hitelhez/kölcsönhöz kamatos kamattal terhelten lehet csak hozzájutni, komoly fedezet letétele mellett. A hitelképesség elbírálása szigorú, így csak kevesen jutnak hitel/kölcsön révén új forráshoz. A kamatos kamat nagyon megnöveli a vállalkozás rezsijét.
A pályázatokat az állam vagy államok közössége (esetünkben az Európai Unió) célzott felhasználásra írja ki, ami olcsóbb friss pénz bevonását teszi lehetővé. Ezek a pályázatok ritkán szolgálják egy-egy állam valódi érdekét, inkább a technológiailag felkészültebb fejlett országok vállalkozásait segítik.
Az állam által generált pénzáramlás kulcsfontosságú tényező a gazdaság szerveződése szempontjából. Az innen származó pénznek valódi teljesítménnyé konvertálása szolgálná a közjót. Ma sajnos bármilyen szociális célú juttatás csak a közvetítőket gazdagítja: nem lett olcsóbb a lakáshoz jutás, a gyereknevelés, az egészségügyi ellátás stb. Egy km autópálya megépítése sem olcsóbb nálunk, mint a szomszéd országokban és így tovább.
A reál szférában érvényesülő értékteremtés nélkül a pénzáram csak a meglévő vagyon megcsapolását szolgálja. Életközpontú agrár- és iparpolitika nélkül csak sodródunk a kiszolgáltatottak térfelén, nem csodálkozhatunk azon, hogy a közpénz magánvagyonná konvertálása áll a középpontban.
Nem csupán az átláthatóság és az ellenőrzés gyengesége a probléma, hanem a célkitűzés maga is forrása a bajnak. Megértem a nemzetgazdasági kiszolgáltatottság fenyegetését és méltányolom mindazt a hősies egyensúlyozást, amit az adósságcsapdában vergődésben a GDP növelése, az export ösztönzése érdekében a kormányzat tesz, de
a várható gazdasági összeomlás esetére vonatkozó vészforgatókönyv kidolgozását és megvalósításának előkészítését hiányolom.
Az energiaválság egyre mélyül, ami akadályozza az ipari termelést, csökkenti a foglalkoztatást (ld. gazdaságunkat húzni képes német ipari termelés visszaesését, sőt az elhibázott német energiapolitika miatt a tartós áramszünet is megvalósulhat összekapcsolt hálózataink következtében). A szolgáltatások igénybevételéhez is fizetőképes keresletre van szükség, vagyis jól működő munka alapú társadalomra. Ennek fenntarthatósága válik kérdésessé. Egyre erőteljesebb a pénzen és a „jogon” keresztüli EU-s befolyásolási nyomás, ami akár embargóvá is alakulhat. Élelmiszer-ellátásunk terén is igen magas az import aránya, agrártermelésünk főleg alapanyagokra fókuszál. Vidékpolitikánk sem arra koncentrál, hogy a rendkívül sérülékeny városi lét ellehetetlenülése esetén hogyan találhatnának túlélési esélyt a városlakók, hanem a civilizációs (technikára és energiafogyasztásra alapozott) „városi létet” igyekszik kiterjeszteni.
Nem vesszük komolyan a Great Reset forgatókönyvét, pedig az tervszerűen halad előre jelenlegi gazdasági berendezkedésünk átalakítása, a teljesen kiszolgáltatott létbe terelés felé. A vészforgatókönyvnek a vidéki kistérségben megvalósítható magas fokú önellátáson alapuló létszerveződésre kellene fókuszálnia. Erre is kellene pénzügyi támogatás.
Sorolhatnánk még a problémákat, amelyeknek a megoldására alulról esélyünk sincs.
A pénz mindenhatóságát kikezdő törekvések sokasága bukott el a pénzkezelés monopóliumát birtoklók megsemmisítő erejétől. A pénzáramoltatás méltányosabb keretek közé terelésére vonatkozó törekvések kiemelkedő összefoglalása található Bánóczy János Népi pénz a közösségekért című, magánkiadásban megjelent könyvében (e-mail: infoban46@gmail.com).
Nem keseregni és dühöngeni kell tehetetlenségünkben.
A monopólium „játékszabályai” között kell keresni olyan réseket, amelyek valamennyi cselekvési szabadságot, védett élettér kialakítási lehetőséget kínálnak. Védett élettér csak legális szervezeti kereteken belül alakítható ki.
Olyan szervezeti egységeket kell alapítani és együttműködtetni, amelyek legalább az alapvető létfenntartási javakat előállító értékáramokat egyre kiterjedtebben képesek saját ráhatási körön belülre hozni és itt méltányos elszámolási rendszert kialakítani.
A pénztől való függés csökkentése közösségi elszámolással
A pénznek mint árucikknek a kezelése jelenleg nem hozható ráhatási körön belülre.
Az elszámolás viszont közös akarattal behozható alkalmas védőburokkal ellátott közösségi térbe.
Ehhez az kell, hogy a kiszolgáltatottság csökkentése érdekében ráhatási körön belülre hozott értékáram-hálózatot (az élet szigeteit) egészítsük ki közösségi elszámoló rendszerrel.
Ennek működnie kell az élet szigetén belül, de sok élet szigete és ezek hálózatához önként csatlakozó más vállalkozások fölé szervezett közösségi szinten is.
Az élet szigetei az általuk elvállalt alapvető létfenntartási képességet szükséglet-vezérelt módon kívánják megvalósítani. Az élet szigetei nem jelentik a kínálat-vezérelt gazdaság megszűnését, csupán menekülési utat képviselnek leépülés esetére.
Önerős indítás
A pénzkeresetre alapozott megélhetés szorítása mellett, a szűkös pénztartalékok és felhasználható szabad idő mellett kellene
a megújulás lehetőségeit feltárni (pl. az élet szigetei formájában),
életközpontú vállalkozási ötletté alakítani,
a vállalkozás beindításához szükséges szellemi és anyagi erőforrásokat előteremteni (ami vagy pénzkiadással vagy jelentős mennyiségű „ingyen” munka befektetésével jár)
és e vállalkozások vevői piacát is stabilizálni kell, hogy folyamatosan működhessenek.
Az alapvető létfenntartási javakra – civilizációs elvárásoktól és erőforrások rendelkezésre állásától függően – folyamatos igény van, amelynek ciklikussága változó a napitól a több évesig bezárólag. Ezek biztosítása tartós munkalehetőséget teremt. Ezek méltányos ellátása természetesen pénzbe kerül, mert minden vállalkozásnak rentábilisan kell működnie, beleértve saját fejlődőképességének a fenntartását is.
Ezt a létfenntartást megvásárló vevőnek is tudomásul kell vennie. Mert vagy marad továbbra is abban a kiszolgáltatott helyzetben, hogy saját létfenntartása mások haszonmaximalizálási törekvésének a függvénye (vagyis vagy olcsón silányat kap, vagy nem is lesz pénze megvásárolni a szükséges dolgokat), vagy úgy rendezi át saját pénzköltését és munkavégzési hajlandóságát, hogy meg tudja fizetni a méltányos áron történő teljesítményt.
A megújulási folyamat megindulása tudatos vevői magatartásváltozásnak köszönhető pénzköltésre támaszkodva remélhető. A megújuláshoz szükséges energiát (pénzt, befektetett munkát) a meglévő pénz- és időráfordítási hajlandóság átirányításával, kívülről kell megszerezni. Addig, amíg van ilyen!
Ha az élelmiszer-önrendelkezéssel kezdjük a megújulást, akkor az egészséges élelmiszer iránti kereslet inkább a tudatos, jobbmódú városi lakosságnál jelentkezhet, tehát az élelmiszer előállítóktól viszonylag messze. De ha beindul a forgalom, akkor az a helyi életet is fellendíti, és lesz vásárlóerő más helyi tevékenységekre is (élelmiszer továbbfeldolgozás, javító szolgáltatások stb.), és a helyben maradást ösztönző jövőkép is kialakul.
Önkormányzati rásegítés
Nem zárom ki azt, hogy magasabb szinten, az önkormányzat vagy állam szintjéről jöjjön olyan „energialöket”, amely megkönnyíti ezt az életet szolgáló közösségi megújulást.
Ilyen irányító összefogásra példa Rozsály, ahol az önkormányzat aktívan szervezi a porták gazdaságos életvitelét
(takarmány az állattartáshoz, feldolgozási kapacitás a megtermelt alapanyagokhoz, vágóhíd, gyümölcs feldolgozás, gépi szolgáltatások a kertműveléshez stb.), terménytárolási kapacitás biztosítása, közösségi étkeztetés, közösségi élet szervezése. Nem csoda, hogy
a kb. 270 házból álló településen 200 porta működik és a 770 lakó boldogan próbálja megőrizni települési önállóságát, mert a külvilágtól csak kis mértékben függenek.
Ehhez persze arra is szükség volt, hogy az egykori termelőszövetkezet vagyonát nem hordták szét, hanem az életközpontú szemléletű önkormányzat irányítása alatt maradt.
Ennek az önfenntartó képességnek a kisugárzását is érdemes fejleszteni, vagyis legyen egészséges árualap a „külvilág” felé is, ami a vállalkozó termelőket is bevonja a városiakkal kibontakozó élet szigetei kiépítésébe.
Lehetőség állami rásegítésre
Az adózás logikája az, hogy amint valamilyen árumozgás vagy munkavégzési szolgáltatás átlépi egy vállalkozás határát, azonnal adóalapot képez. A személy tekintetében is (kevés kivételtől eltekintve) ugyanez a helyzet. Amint saját családján kívül hajt végre bármilyen munkafolyamatot, számára is adóalap keletkezik. Igaz, hogy az adóból számos közszolgáltatást nyújt az állam, de jelenleg szinte minden tevékenységet jövedelemszerzési tevékenységnek tekint és azt megsarcolja. Ez drágítja a családon túlnyúló közösségi összefogással teljesített alapvető létfenntartást.
Az önellátásra irányuló közösségi összefogásban (pl. az élet szigete szövetkezetben) való munkavégzési részvételt nem lenne szabad személyi jövedelemadóval terhelni, sőt még általános forgalmi adót sem lenne szabad szedni a belső fogyasztás után.
Ezt úgy kellene felfogni, mintha a tag saját portáján állította volna elő az elfogyasztott terméket, vagyis a termék önköltségével szembe lehetne állítani a személyes közreműködés díját (és nem mindkettőt külön megadóztatni, az elsőt áfával, a másodikat személyi jövedelemadóval). Legalább a minimálbér értékéig meg kellene engedni az adómentességet. Bármilyen méltányos adóelengedés egy egészséges önfenntartási együttműködés előtt nyitná meg az utat, csökkentve a szociálisan kiszolgáltatottak táborát.
Pénz kiváltása teljesítmény-beszámítással
Teljes mértékű önellátás megvalósítása a mai civilizált körülmények között lehetetlen. (Ez csak katasztrófa utáni lényegesen alacsonyabb civilizációs szinten lenne elképzelhető, mint ahogy a háború pusztítása után megtörtént a talpra állás.) Ezért a pénz használatát kiiktatni nem lehet, mert sem a „kívülről” történő vásárlást, sem a pénzben fizetendő adózást nem lehet elkerülni.
Egyirányú árumozgásnál nincs lehetőség a pénz kiiktatására. Bármilyen körkörös áruáramlásnál viszont felvetődhet a kölcsönös elszámolhatóság: amikor ugyanaz a szereplő tartozik is és követel is.
Az értékáramok használati tárgyakat vagy szolgáltatásokat hoznak létre, tehát egyirányú folyamatok a forrástól az eredményig. Az eredmény iránti szükséglet ismételt megjelenése a kiváltó oka az értékáram újbóli végrehajtásának. A körkörös érintettség akkor merülhet fel, ha az előállításban részt vevők fogyasztók is. Ilyenkor az előállítás érdekében végzett munka beszámítható az előállított érték „vásárlási” árába.
Ismétlődő szükségletek az életvitelhez kapcsolódnak. Az életvitel az előállított vagy a természetben fellelt javakat elfogyasztja, illetve meghatározott ideig használni kívánja (pl. ház, ruházat, közszolgáltatások stb.). A tartósan használt javak is pótlandók, vagy üzemben tartandók, tehát ritkábban, de ezek értékáramai is végrehajtandók.
Kiterjedt körkörös áruáramlás elsősorban az életvitel fogyasztási célt szolgáló javaira képzelhető el, mert érdekeltség jelenhet meg az előállításban való részvételre. Minden más értékáram olyan külső dolgot állít elő, amire kívül megkereshető pénzt kell költeni. Ez pedig egyre kockázatosabb, részben a hozzáférhető erőforrások (anyagok, energia stb.) kimerülése, részben a pénzszerzést lehetővé tevő munkaalkalmak megszűnése (robotizálás, mesterséges intelligencia) miatti fizetőképes kereslet eltűnése okán.
Ezért kiemelkedő jelentőségű az életvitel fogyasztási célt szolgáló javainak, az alapvető létfenntartási javaknak a folyamatos előállítási képességét biztosító pénzáramlás fenntartása, a pénz „elszökés” lehetőségének a kizárása. Ez pedig csak együttműködő szervezeti hálóban valósítható meg.
Vagyis az életet szolgáló munkamegosztásnak kell az irányító szerepet betöltenie.
Halmozott nettó elszámolás esetenkénti banki tranzakciók nélkül
A banki tranzakcióknak alapot adó események a banki ügyfeleknél jelentkeznek. Ezek követelések és kötelezettségek. Ezek rendezéséhez nem szükséges esetenkénti banki tranzakció-végrehajtás. A tőzsdei befektetések világában már működnek a nettó elszámoláson alapuló, sokszereplős elszámoló házak (clearing houses). Ennek mintájára
az egymással szoros gazdasági kapcsolatban állók is alapíthatnak sokszereplős kompenzáció végrehajtásával megbízott céget, anélkül, hogy annak pénzforgalmi vagy pénzügyi vállalkozásnak kellene lennie.
Ez a megközelítés hasonló a Hangya szövetkezeti mozgalomban megvalósított megoldáshoz, amelyben az extraprofitot leszívó kereskedelmi tevékenységet hozták saját ráhatási körön belülre.
Erre a célra alapítható számviteli szolgáltatást nyújtó kompenzáció-elszámoló vállalkozás, amely
az egymás közötti teljesítések beküldött számláinak a hitelességéről a NAV-on keresztül meggyőződhet és
periodikus (heti, kétheti) összesített nettó követelés-kötelezettség elszámolás alapján valamennyi érintett vállalkozás számára megadja, hogy
mely számlák alapján összesítve
mennyi a nettó tartozása vagy követelése és
akinek a nettó kötelezettségét le kell rónia, azt milyen megoszlásban kell átutalnia más vállalkozások felé, hogy azok hozzájussanak nettó bevételükhöz
akinek nettó követelése van, az pedig kitől milyen összegeket várhat.
A közös kompenzáció-elszámoló vállalkozást működtető cégeknek kötelezettséget kell vállalniuk a periodikusan kimutatott nettó kötelezettségük banki átutaláson keresztüli rendezésére. Ennek garantálására valamennyi résztvevőnek fedezeti számlát kell nyitnia saját bankjánál.
Ha új pénzt kell bevonni, akkor már be kell lépni a pénzforgalmi szolgáltatók körébe.
Méltányos banki megoldás fejlesztési kölcsönök nyújtására
Létezik megoldás nem kamatos kamattal terhelt kölcsön nyújtására is.
Az üzleti fejlesztésekre, valamint nagyobb beruházásokra (lakásvásárlás, felújítás) gyűjtött megtakarítások méltányos kezelésére példa a svéd JAK Members Bank (www.jak.se). Ez gyakorlatilag szövetkezeti bank, amelyik a havi rendszeres befizetések alapján betéteket gyűjt, és ezen betétek fedezete alapján ad kölcsönt a tagnak úgy, hogy a kölcsön lejáratakor a törlesztő részletek, a havi rendszerességű befizetések és 1-2%-os „kezelési” költség mellett a kölcsön felvételekor nyilvántartott saját összegyűjtött betétje is szabadon felhasználhatóvá válik. Ez gyakorlatilag kamatmentes kölcsönnek minősül a saját megtakarítás folyamatos fenntartása mellett (ami közösségi fedezetet biztosít a kihelyezett kölcsönökre).
A svájci WIR szövetkezeti bank példája
Bánóczy János idézett könyvéből egy részlet (97. old.):
„A WIR középpontjában egy 'kölcsönös elszámolási kör' gondolata áll: a résztvevők az áruba bocsátott termékekért és szolgáltatásokért cserébe olyan hitelt kapnak a többi tagtól, amellyel más tagok termékeit és szolgáltatásait vásárolhatják. Az egymással kereskedő résztvevők egyfajta adósközösséget képeznek, ahol a közösség tagjai jót állnak egymás negatív egyenlegeiért, így az egész kereskedelmi közösség úgy működik, mint egy adós kollektíva, szavatolva egymás negatív egyenlegét ahelyett, hogy csak egy üzlet vállalna közvetlenül felelősséget egy másik üzletért. A WIR bank úgy működik, mint egy nyilvántartó harmadik fél, aki egy kiegészítő fizetőeszközt ajánl a vállalkozásoknak a nemzeti hitelpénz mellett.
2010-ben 60.000 vállalkozás, becslések szerint a svájci vállalatok 16%-a kereskedett WIR frankkal. A tagok egy kifinomult belső adatbázist használnak mindenféle áruk és szolgáltatások keresésére… Továbbá a listán minden üzlet megmondja, az ár milyen %-ában hajlandó WIR frankot elfogadni…
Két típusú számla van: a TGA – tag garantált elfogadással – és a TVA – tag megállapodásos elfogadással. A tagok a TGA számlánál megállapodnak, hogy legalább 30%-ot elfogadnak WIR frankban az egyes ügyleteknél a kereskedés első 3000 frankjának erejéig…
A WIR azt tanácsolja a vállalkozásoknak, hogy csak annyi WIR-hitelt szerezzenek, amennyit biztonságosan el tudnak költeni és teljes tanácsadói és költségvetési szolgáltatást kínál a tagoknak…”
A teljes jogú taggá váláshoz két évnyi nyereséges gazdálkodás szükséges. A WIR frank nem váltható át svájci frankra.
Tudomásom szerint a WIR a világon egyetlen olyan „helyi” pénz, amit országosan elfogadnak a hivatalos nemzeti pénz mellett.
Működőképességéhez valószínűleg hozzájárul a svájciak mentalitása, akik belülről kifelé keresik a beszerzési lehetőségeket, és akár a beszerzés indokoltságát is megkérdőjelezik, ha viszonylag közelről nem szerezhető be a dolog. Ez a mentalitás ott működőképes pénzáramlást tesz lehetővé egy kínálat-vezérelt gazdaságban. A svájci mentalitás messze fejlettebb, mint a miénk. Ennek alapján talán érthetővé válik, hogy nálunk a csererendszerek és az „utalványosított” helyi pénzek miért nem tudtak gyökeret verni. A hivatalos pénz használatát semmilyen „titkosított” nyilvántartással nem lehet kiiktatni, részben azért, mert az adót abban kell fizetni, részben azért, mert amíg a belső forgalom többsége nem belső, addig kívülről, a „pénzgyári” világból kell a pénzt megkeresni, amiből tudatosan egyre kevesebb jut a tömegnek.
Következtetések
A mindenhonnan pénzt kiszívó monopóliummal szemben az egyéneknek nincs esélyük. Ahol eredményt értek el, ott a kiszolgáltatott egyének összefogtak, hivatalos szervezetet hoztak létre, amelyek belső szabályai az alapítók valódi érdekét (és nem a „pénzgyártást”) szolgálták. Ez a védőburokkal ellátott élettér a közösség számára. Az előbb felhozott példák pénzvilágiak, de a száz évvel ezelőtti Hangya szövetkezeti mozgalom is szép példa az összefogáson alapuló alternatív élettér megvalósítására.
A létfenntartás, vagyis az élet folytathatósága több, mint a pénzügyi kiszolgáltatottságtól való menekülés. Az élet folytathatóságához a társadalmi-gazdasági munkamegosztás rendszerét kell a „pénzgyártásról” az élet szolgálatára átállítani:
elérni, hogy az életet szolgáló alapvető szükségletek megszerzésére álljon elegendő pénz rendelkezésre
egyre több önfenntartó kistérség szövetkezzen hálózatba az áru- és pénzáramlási kiszolgáltatottság elkerülésére
találjanak egymásra az élet folytathatóságáért küzdő gondolkodók, hogy kisugárzásukkal a tömeg mentalitása is emelkedjen (az egyéni érdeket helyezzék közösségi létfenntartási érdek alá)
az életet szolgáló szervezetek irányítása legyen átlátható, hogy a „pénzelszivárgás” kiiktatható legyen (max. 150 tagos szövetkezetek, ezek társult vállalkozásai, világos elszámolások)
az ipari és szolgáltatási tevékenységeket egyre inkább bevonni a bővülő alapvető létfenntartási javak előállítási hálózatába, vagyis felkészülni a „pénzgyártási” világ összeomlása utáni helyzetre.
Az alapkérdés: pénz vagy létbiztonság?
A pénz utáni vágy az egyéni érvényesülés, az önérdek kiteljesítésének az eszköze. Miután a pénz oldaláról nem látszik a pénzköltés, a pénzáramlás értelme, mert a pénz mennyiségi növelése a cél, a teremtett világ törvényszerűségeit sértő akciók tömege is finanszírozható úgy, hogy egyeseknél a pénztömeg gyarapodjon.
Létezésünk alapvetően mégis a teremtett világban játszódik le, nekünk kell elszenvednünk mindazt, amit az értelmetlen és öncélú pénzáramoltatás okoz. A legnagyobb fenyegetés az alapvető létbiztonság elvesztése.
A létbiztonság megteremtése csak közösségi összefogással lehetséges, mert az élet folytathatóságához a szükséges javak elegendő mennyiségű és időben történő folyamatos előállítási képességére van szükség, nem valahol félretett pénzre. A félretett pénz olyan tartalék, ami – ha rendelkezésre áll az a teljesítmény, amire most szükségünk van – lehetővé teszi azt, hogy megvásároljuk (tehát ne nekünk kelljen előállítanunk). Tehát a létfenntartás közösségi teljesítmény előállítási képesség.
Luxus nélkül lehet élni, de alapvető létfenntartási javak hiánya nagyon lerontja az életlehetőségeket.
Ezért kell életközpontú szemlélettel szövetkezni, összefogni, hogy az alapvető létfenntartási javak minél teljesebb köre feletti közösségi és kistérségi önrendelkezéshez eljussunk.
Ennek pedig előfeltétele, hogy védett saját közösségi életteret tudjunk teremteni, amelyben a pénzhasználatot az élet szolgálata alá szorítjuk. Ellenkező esetben a pénzhasználat szorít ki bennünket az emberhez méltó életből.
Kapcsolódó cikkünk
Comments