VALAMI LÁZ (Deli Mihály hírlevele)

Kedves Fernandó!

Végzetes válság készülődik a világban

Amolyan világvége-féle

Legalábbis tragikus pusztulás

Rémületes dolgokat vizionálnak

Az összeomlás elkerülhetetlen

Bár inverz huhogók meg azzal jönnek

ez is csak divat, nevetséges ijesztgetés

tényeknek-számításoknak sem hisznek

köpnek, legyintenek

Lesz ezzel gondunk:

védenünk kell majd unokáinkat, gyerekeinket, barátainkat

no, meg magunkat is, amennyire reflexeink erőltetik

Csakhogy a borzalmak tagadása és a bamba meglepődés között

valahogy eltelít a megadás

a Mindenség működésének belátható magasabbrendűsége

amelyben helyem-helyünk-funkciónk

 – értsd: ’tevékeny nyugovásunk’ – van

Hát nem ezért vívunk valós és szellemi kardjainkkal?!

…De nem erről akarok beszélni

A minap, sétálgatva a városban

mélázva, gondolkodva, forgolódva

jelölt pozíciómat építgetve-tisztogatva

kiabálásra-sikoltozásra lettem figyelmes

lövések is dördültek

Bankrablás!

Nahát, mint egy film!

Három álarcos rohant ki a bankfiókból

Négy lövéssel leterítettek két biztonsági őrt

Beugrottak egy kocsiba és elszáguldottak

Üvöltözés, jajgatás, kapkodás, ahogy az ilyenkor természetes

Persze megfeszültem én is

Már mindenki összegyűlt a tetthelyen

nem segíthettem, fölösleges volt lábatlankodnom

Megálltam egy fánál, nekidőltem

A fűben egy hajléktalan, erősen italos férfi morgott:

„Na, mi a franc, filmforgatás?”

A két őr reménytelen mozdulatlansággal feküdt az aszfalton

Gyűlt a tömeg, lassan a rendőrség, a mentő is megérkezett

A jelenet kiteljesedett

Végül a tévékamerák is előkerültek (tudósítás lesz)

Nem akarok közönyösnek, lelketlennek, vagy cinikusnak látszani

De hirtelen úgy éreztem, minden rendben van:

hétköznap (szerda)

esemény (variáció)

süt a nap (fölöttes természet)

sétálok (része vagyok)

a hajléktalan kábul (a szerencsétlen)

a bankrablók belevágtak (a rohadékok)

az őrök talán meghalnak (ez fájdalom)

az emberek izgatottak lettek (nahát, akció!)

a rendfenntartók, az orvosok tették a dolgukat (protokoll szerint)

Lassan elhagytam a helyszínt

Téma

Kibontható lenne, de nem érdekel

Ahogy távolodtam és megnyugodtam

újra visszatértem magamba: hol is hagytam abba?

Azon méláztam, hol vagyok, hogy vagyok, ki vagyok, ki lettem…

Öregszem

A java történetek megvoltak

hatásaik kiépültek, leülepedtek, helyrekerültek

Meglepetések aligha érhetnek

Hanem a finomságok, a lágy mozgások, a fuvallatok

az ölelések!

Már kint a ’nyílt vízen’ (költőien)

Meg csak úgy sétálgatva a városban

Ilyenkor mindig eszembe jut atlantiszi barátom, Halia Mani

aki, amikor meghallotta a rádióban a ’Vészbizottság’

gyanús felhívását, hogy mindenki nyugodjon meg

semmi pánik, uraljuk a helyzetet

Lekapcsolta a készüléket

körülnézett a szobában, behúzta az ajtót és elindult a partra

Kiült egy szikla peremére, halkan énekelni kezdett

Szép képekért lehunyta a szemét

és amikor megmozdult alatta a föld

fölnézett az égre, kitárta karjait, – és ugrott…

Na, ez még nincs, csak az árnyékok settenkednek

Kínos is kimondani a szentségtörő szót: „világvége”

mert az emberek egy buborékban élnek

nem érzik, nem értik, nem akarják érteni a lét édes végtelenségét

a hullámok ’se-kezdete-se-vége’ simogatását

Be vannak szarva, hogy elvesztik dolgaikat, meg önmagukat

Nyögnek: ’Mi lesz’?!

Készületlenek

Csak sétálok a városban

Leülök kedvenc kávéházam teraszára

(Forró kapucsínót kérek, de mindig langyosat hoznak)

Minden (látszólag improduktív) napom ajándék

Persze törődöm szeretteimmel

Terelem a hétköznapokat

Aktív vagyok

Nem sugárzok sem optimizmust, sem pesszimizmust

Hűs józanságot is mértékkel

Mindenkinek a hozzávalót

Inkább mutatom magam (jóravaló, sanda szerénységgel)

Adunk, amennyit tudunk, a többi az ő dolguk

Nem lehet örökösen piszkálni az embereket

Hagyni kell, fájjanak, mindenki magáért fut

Ha úgy van, úgyis segítünk

Amikor reggelente felkelek, mégis elkap az izgalom

hogy tovább, még egy kicsit, mi van még

Cizellálom az eddigieket

tovább hámozom a végtelen hagymahéjakat

Nemrég tartottuk hatvan éves érettségi találkozónkat

Már csak kilencen voltunk

A tizedik osztálytársunk, padtársam, távolba szakadt barátom

két nap múlva jelentkezett

Messziről érkezett, Új-Zélandról

Hatvan éve nem láttam!

Egyszer-egyszer jött hír róla

de valahogy elkeveredtünk egymástól

Alig ismertem rá

A szeme úgy csillant, mint régen

A tartása, mozgása előkelőséget sugall

Az arca ráncos lett, meggyötört, szigorú

Néhány hülye közhely után szinte egyszerre böktük ki:

„A lényeget mondd!”

Felnevettünk, osztályfőnökünk szavajárása volt

Pedig most már tudtuk, a ’lényeg’ és a ’hordalékok’ összetartoznak

(oda-vissza helyet cserélnek / sőt, mintegy kioltják egymást –

és maradunk lefosztva, tükrünkben ismeretlen ismerősként)

Próbáltam összefoglalni a „lényeget”:

„Nehezen indultam, lassan értem

Írtam mindenfélét, minden műfajban

Lapot szerkesztettem, lektoráltam, könyveim jelentek meg

de csak hatvan éves korom felé találtam magamra

Akkor szembesültem magányommal

Addig sokat éltem:

barátkoztam, utaztam, szerepeltem, társaságba jártam

Úgy éreztem, valamennyire alakítom a világot

egy szűk körben legalábbis hatok, mutatom magam

És ez egyik pillanatról a másikra megváltozott

Nem tudom mihez kötni, egyszer csak megtörtént

Meghökkentem

Akár fontosnak is vehetem, amit hatvan év alatt csináltam

de tényleg ’lényeges’?

Azt mondjuk, a Kheopsz-piramis, Shakespeare, Mozart, Van Gogh…

fontos, örök, megkerülhetetlen!

Valóban?

Nem inkább az a lényeges, ami mögöttük van?

A mű csak árnyék, illúzió, jegyzet

Igen, szép, de ha fölrobban a föld

vagy csak egyszerűen meghalunk –

mi marad?

Semmi

A magányunkba csomagolt lelkünk marad

Ó, ó, hát ez a mi nagy művünk, barátom

a csupasz lelkünk”

Hallgattunk egy sort

„Lehet… – mondta halkan

…Én meg bejártam a fél világot

Szándékom ellenére mindig valami kalandba keveredtem

Tán genetikailag

Ükapám még Amerikában harcolt az ’Észak-Dél háborúban’

A dédapám matróz volt

A nagyapám kalandor, mint én

Az apám csak baka, meg hadifogoly Szibériában

Rám ragadt a mehetnék

Annyi minden történt az életemben, hogy fel sem tudom sorolni

Krupié voltam Las Vegasban, Forma-1-es tesztpilóta

pénzbehajtó, fotóriporter, operatőr

kutyaidomár, szobafestő

bodyguard, teniszbíró, bárzongorista…

Nem bírtam egy helyen sokáig

Lehet, hogy magamat kerestem ilyen össze-vissza

Egy ideig mindegyiket szerettem csinálni

de ha meguntam, már teher volt, menni kellett

Csak kergetem magam, nincs nyugalmam

Így voltam a nőkkel is, barátokkal is

Bevallom, kissé szégyelltem előttük ezt a kényszert

A hűtlenséget, a tarthatatlanságot, a türelmetlenséget

Mostanában eszembe jut, mi lesz ebből?

Mi lesz belőlem? Mi lett belőlem?

Mindent jól csináltam, felelősséggel, minőséget adtam

Ezt tudom, meg voltak elégedve velem

De ahogy mondod, fontos dolgok ezek?

Nyomuk sem marad

Még a kapcsolatok, az elfutó barátságok inkább értékek

Úgyhogy igen, itt állunk, kicsit kifosztva, csórén

és magányosan

Ebből kell kiállítani a bizonyítványt

Nem másnak, nem egy ítélőszéknek kell átnyújtani

És ez a gond, mert ha nincs számonkérés

akkor nem érdekes az egész

Ha meg a szőnyeg szélére állítanak

akkor már késő, nincs magyarázkodás, alibi

A kettő közé szorulsz, a tükör elé / mögé

Nem kell elemezgetni, minősítgetni, vagy filozofálgatni rajta

Az ember kihúzza magát férfiasan és elvállalja

Ja, ez egy bölcs-hülye közhely, jobb nem is dokumentálni

Meg ne írd!”

Nem tűnt szomorúnak, fáradtságot sem láttam rajta

Hanem mozgáskényszer, nyugtalanság áradt belőle

mint aki még nem végzett a dolgokkal

Nem akarsz itthon maradni? – kérdeztem

Lassan válaszolt:

„Nincs ’otthon’, ahogy azt gondolod

az ’otthon’ bennem van – mondta

És még lassabban, halkan hozzátette:

Bár ez az ’otthon’ eléggé puritán, leépült, de nekem jó

Csak teher a sok frinc-franc

Meg nem is szerettem kötődni senkihez

Hát így vagyok, ez van”

Tudtuk, hogy többé nem fogunk találkozni az életben

Megöleltük, megszorítottuk egymást

Valamennyire meghatódtunk

És ha hiszed, ha nem, rohadtul melodramatikusan

egyszerre mondtuk (majdnem) ugyanazt:

„Ne feledd a lényeget” / „Figyelj a lényegre”

Járkálok a városban, sokat gondolok rá

Halia Mani barátom is állandóam eszembe jut

Nincs se kezdete, se vége ennek az egésznek

Közben pezseg az élet

Ez megzavar, felbátorít, megemel/leránt

Hírek, értesülések kaszabolják egymást

Forrong, rugdos, ölel az úgynevezett ’közélet’

Tombol, virágzik, lobog a nyár

Amíg el nem dörren a ’nagy puska’, minden lehet

Álom és valóság közt nincs menekvés

Megvagyunk?!

A kép forrása: itt