Varga Domokos György: FÖLD! ‒ Gondolataim Tanka Endre földjogi kutatásait összegző könyvéről
Tanka Endre műve 2024-ben jelent meg, magánkiadásban, 80 oldalon. Az első kiadás címe: Epilógus életutam földjogi kutatásairól. A második, javított kiadás Számvetés életutam földjogi kutatásaival címmel jelenik meg, értelemszerűen új borítóval. Mihelyt elkészül, a Szilaj Csikó is közzéteszi majd. Lényeges tartalmi változás nincs (nem lesz) a két kiadás között, alábbi gondolataim tehát nem veszítik érvényüket...
A magyar nemzet számára a tét – termőföldünk sorsa – életbe vágó: sikerül-e kihúzniuk a talajt lábunk alól a különféle helyi és nemzetközi hatalmasságoknak?
Köztudott, hogy a világ legbefolyásosabb pénzemberei nyakló nélkül vásárolják fel a világ termőföldjeit. Ahová Bill Gates és a hozzá hasonlatos, elvetemült, gátlástalan világuralmi tőkések beteszik a pénzüket, ott biztosak lehetünk abban, hogy a tömegemberek és a nemzetállamok szabadságának, önrendelkezésének korlátozására, kifosztására történik kísérlet.
Tanka Endre is megemlíti vékonyka (mindössze nyolcvanoldalas), de annál tartalmasabb könyvében, hogy miközben az Új Világrend kinyilvánított stratégiai célja a „köznép” bármely tulajdonának megszüntetése (ld. „nem lesz semmid és boldog leszel!”), Bill Gates „újabban negyed millió ha földet vett, és az USA legnagyobb földesura”.
Bill Gates volt az egyik fő előkészítője és levezénylője ‒ a Covid 19 világjárvány megfékezése ürügyén ‒ a különféle kísérleti „vakcinák” világra kényszerítésének. Azóta egyértelműen kiderült, hogy a többszörös „oltások” és a tömeges „átoltások” sem a fertőzés elkapásától nem védték meg a „kísérleti” alanyokat, sem a fertőzés továbbadásától. Sőt: a „vakcinák” nemcsak hogy haszontalannak bizonyultak, de minden erőteljesen „átoltott” országban kimutatható többlethalálozást okoztak.
Igaznak bizonyult az a találó megállapítás, mely szerint valójában nem a járvány miatt volt szükség a kísérleti „vakcinákra”, hanem a tömeges „oltatás” végrehajthatóságáért volt szükség a járványra, a járványveszély mértéktelen eltúlzására, felnagyítására. Ennek ellenére mindezidáig sem Bill Gates-t, sem a világuralmi hadművelet többi irányítóját nem vonta senki felelősségre. Mert akik a hatalmuk birtokában megtehetnék ‒ vagyis a világ háttérhatalmi tényezői, az Új Világrend eltökélt építői –, lényegében mind az ő tettestársai.
Az egészségünktől való megfosztásunknak ugyanaz az indítéka, mint a tulajdonunktól való megfosztásunknak. Olyan kiszolgáltatott tömegembert igyekeznek gyártani belőlünk, aki elegendő tulajdon és önrendelkezés híján nem képes szabad, egészséges életet élni, hanem a maga és családja megélhetése (puszta túlélése) reményében kénytelen a világuralmi erők akaratának behódolni.
E mind leplezetlenebb világuralmi törekvés kiteljesedésének legfőbb gátja a föld tulajdonlása. A régi kommunisták is már azért kényszerítették a parasztságot padlássöprésre és termelőszövetkezetbe, mert ha szabadon gazdálkodhatott volna, akkor a kommunisták önkényuralma is akadozott volna. Most pedig az Új Világrend hatalma, tömegek feletti önkényuralma lenne elégtelen, ha egyének és kisközösségek tulajdonában maradnának olyan földek, amelyeken gazdálkodva nemcsak elegendő, saját felhasználású élelmiszerhez juthatnának, de még természetes és egészséges táplálékhoz is.
Tanka Endre ezért hangsúlyozza könyvében, hogy az egyre mohóbb s korlátlanabb globalista földszerzésnek a gazdasági célja mellett lényeges az uralmi rendeltetése.
„A föld ui. természetföldrajzi tárgya az állam szuverenitásának (föld nélkül nincs állam, de a földről való nemzeti önrendelkezés nélkül valós államterület sem lehet.) Emiatt a földrablásoknak – a tőkegyarapításon túl – döntő feladata, hogy a földalap elsajátításával (…) a nemzetállamot (annak helyi közösségeit és polgárait) végleg megfossza a saját államterületük földjétől (annak a tulajdona, használata és a védelme fölötti rendelkezéstől).”
A szerző félévszázados földjogi kutatásai tehát a magyar nemzet jövője szempontjából egy kulcsfontosságú témáról szólnak. De korszakos jelentőséget munkájának nyilván csak akkor tulajdoníthatunk, ha arra is választ kínál, hogy magyarként, nemzetként hogyan bírhatunk szembeszállni a földrablók, a világhódítók törekvéseivel.
A Szent Korona birtokrendje: itt és most nem alkalmazható
Mindenekelőtt: Tankának van bátorsága világosan és határozottan kimondani, miért nem járható az az út, amelyet az amúgy nemzeti érzelmű politikusaink, véleményvezéreink előszeretettel hangoztatnak:
„Ha a földügy szóba jön, 1945 óta a nemzetoldal hangadó politikusai a megoldásra a »tabula rasa«-t követelik: az éppen uralmon lévő jogrend helyett hatályba kell léptetni történelmi közjogunkat, a Szent Korona érvényét és a belőle eredő birtokrendet. Ha pedig ezt az 1989 utáni hatalom sem engedi, úgy ki kell lépnünk az Unióból. A Szent Koronatan államszervezeti visszaállításának az igénye a magyarság nem vitatható nemzeti alapértéke, amelyről a fennmaradásunkhoz épp úgy nem mondhatunk le, mint ahogy az országtest (megsemmisítéssel felérő) trianoni csonkolását és feldarabolását sem fogadhatjuk el. Ugyanakkor ennek földpolitikai programként meghatározása az ország 1945 óta tartó – idegen uralmi célú – leigázása közben (mind a szovjet gyarmatbirodalmi alávetésünk idején, mind az 1989 óta tartó, a tőkeuralomnak kiszolgáltatott pénzgyarmati elnyomásunk során) nem több a magyarságot félrevezető, hamis demagógiánál.”
Miként megjegyzi: ha Magyarország nem uniós tagállam volna, hanem független és politikailag semleges, úgy a földjének nemzetstratégiáját ő is a Szent Koronára alapítaná. Csakhogy a Szent Korona birtokrendje ellentétes az EU jelenlegi szabályozóival, s ez nem hagyható figyelmen kívül.
„A kutatásaim viszont nem épülhettek önáltató álmodozásra, hanem azt az »itt és most« egyértelmű nemzeti igényei alakították” ‒ szögezi le.
Olyan földstratégiát kellett kimunkálnia, amely a földnél kiegyenlíti az uniós alávetéssel járó kiszolgáltatottságunkat és a magyarság fennmaradását szolgálja. Nemcsak az intézményi megkötöttségekkel kellett számolnia, hanem az 1989 utáni reálfolyamatok vissza nem fordítható következményeivel is. Tanka ide sorolja pl. a földreform „elsikkasztását”, a rabló „földprivatizációt”, a földmagántulajdon visszaadásának megtagadását a szövetkezeti részarány-tulajdonosok számára, valamint a jogellenes külföldi földszerzések nagymérvű kiterjesztését a zsebszerződések révén.
Olyan intézményes megoldást keresett, amely hosszú távon, tartósan biztosítja a hazai földkészlet döntő hányadának a magyar gazdák művelésébe (tulajdonába és használatába) juttatását, a családi gazdálkodás megalapozását, s amelynek jogszerűségét sem az uniós közjog, sem a hazai jogrend nem cáfolhatja meg.
Történelmi áttekintés, nemzetközi kitekintés
Fontos és szerves része a megoldás keresésének annak vázlatos áttekintése, hogy különféle korokban és politikai‒társadalmi‒környezeti feltételrendszerekben milyen földviszonyok uralkodtak, s mennyire bizonyultak ezek hatékonynak, gazdaságosnak, sikeresnek. Ugyanis nem magától értetődő, hogy csak az lehet a jó megoldás, amelynél a gazdák saját tulajdonú földön gazdálkodhatnak, mint ahogy az sem magától értetődő, hogy a családi gazdaságok létrehozását előnyben kell részesíteni a nagyüzemi gazdálkodás terjeszkedésével szemben.
Az ún. obscsina, az orosz muzsik kényszerközössége ‒ amelyet az erőszakos kollektivizálás 1930-ban szüntetett meg ‒ azt bizonyította be, hogy ahol a termelő érdektelenné válik a saját teljesítménye fokozásában, s fel sem merülhet, hogy a többletmunkával vagy leleménnyel elért haszon az egyén életminőségét növelje, ott a parasztság eleve tengődésre, vegetálásra van ítélve. A paraszti adóközösségben az egyén, ha csak egyetlen kopejkával is többlethez jutott, a földesúr elvonta tőle. Másfelől pedig a természet gazdagsága – a szűzföldek bősége – rablógazdálkodáshoz, a földek kizsigereléséhez vezetett. Sem vetésforgót, sem ugaroltatást nem alkalmaztak: amint a föld kimerült, odébbálltak és újabb földet vontak művelésbe. A talajerő trágyázással való fenntartását nem ismerték. A trágyát a 19. sz. közepéig még fűtésre sem használták, hanem mint szemetet, a folyókba szórták.
„Laikus nem gondolná, hogy pusztán a trágyázás alkalmazása, avagy mellőzése Európában civilizációkat és termelési módokat választott el egymástól. Egy meghökkentő ellentmondás állt elő: a mostoha természet (a kiélezett földszűkösség) az emberi szorgalmat létbiztonsággal, a szükséges élelmezéssel jutalmazta, míg a »természet adománya«, a csaknem korlátlan földbőség a földpazarlókat (az önkényuralomnak alárendelt társadalmi szervezettségük korlátai miatt) éhínséggel sújtotta.”
Japán is arra nyújt kiváló példát, hogy a föld tulajdonlása, használata akkor vezethet kiváló teljesítményekre – kimagasló termelési eredményekre –, ha ez kellő termelési ismeretekkel és kellő munkakultúrával párosul. Az ország természetföldrajzi adottságai – tudjuk meg Tankántól – lényegesen gátolják az agrárteljesítményt: a japán föld 83 százaléka az Alpokéhoz hasonló hegyvidék, ami – korlátozottan – csak az állattenyésztést teszi lehetővé, míg a föld maradék 17 százalékán a földművelés a magas népességszám miatt kiterjedt nagyvárosokkal és az ipari infrastruktúrával osztozik. Emiatt szinte csak „mellékesen”, olykor a betonsztrádák árnyékában, egy-egy földfolton, kis parcellákon folyhat az árasztásos rizstermesztés, a zöldség- és gyümölcstermelés. Csaknem kizárólag kisüzemi szinten, mivel a parányi üzemméret rendszerint még a középüzem kialakulását is kizárja. A japán mezőgazdaság – ilyen tárgyi korlátjai ellenére – az alapvető élelemforrásánál, a rizsnél önellátást biztosít a 120 milliós – 2015-től már 127 millióra nőtt – lakossága számára. A japán értékminta időtállóan bizonyítja: a kisüzemi földhasználat képes nagyobb teljesítményt és magasabb életminőséget nyújtani a földművesnek és a társadalomnak, mint az iparszerű nagyüzem.
A lengyel példa viszont azt igazolja, hogy kevésbé nehéz és szűkös természeti adottságok közepette egy nemzet számára előnyös és kívánatos lehet, ha a mezőgazdasági kis- és középüzemek mellett nagyüzemek is léteznek. Lengyelország volt az egyetlen a KGST-táboron belül, amely sikeresen ellenállt az erőszakos téesz-szervezéseknek. A lengyel földpolitika megőrizte ‒ alkotmányosan is garantálta ‒ a kis- és középüzemi, paraszti földmagántulajdont, az állam földtulajdonát pedig a földalap 15 százalékára, az állami gazdaságok földhasználatára korlátozta. Ugyanakkor a szövetkezést nem száműzte a mezőgazdaságból, hanem azt csak a termelésből iktatta ki, míg más típusaival (fogyasztó, beszerző, értékesítő, gép- és hitelszövetkezetek hálózatával) hatékonyan segítette a kisüzemi gazdálkodást. Csakhogy az életképtelen üzemméret ‒ az ország több régiójában a törpebirtokok kiterjedtsége ‒ sokszor már az egyszerű újratermelésnek is útját állta, emiatt a lengyel földpolitikának meg kellett találnia az egészséges földkoncentráció módszereit anélkül, hogy ez a nagybirtoküzemnek a Magyarországra is jelenleg oly jellemző veszélyeit idézte volna elő.
A magyar föld átfogó nemzetstratégiája. A Fidesz önvédelmi elhivatottsága ‒ ellenzékben
Tanka Endre a jelenkori földviszonyok kutatásaiban elért eredményei közül a legfontosabbnak a föld nemzetstratégiájának kimunkálását tartja. Mint írja, szakmai összetettsége miatt
„ez nem egy szokványos rutinfeladat a földjogász számára, hanem bonyolult, soktényezős kérdéskör, amire a közérdekű választ csak több tudományterület ötvözése (a multidiszciplinaritás jegyében) és a teljességre törekvő (holisztikus) rendszeralkotás adhatja meg”.
A nemzetstratégia szükségessé tette (az építkezése előzményeként) az EU Közös Agrárpolitikája (a KAP) tagállami mozgásterének a tisztázását és a hosszú távú (több évtizedes) jövőbeli alakulásának a hiteles jelzését.
Az uniós szabályozóknak történt alávetésünkből következik, hogy földviszonyaink nemzeti érdekű alakítása nem tekinthet el az EU (tagállami jog felett álló) közösségi jogától. Mivel a földet is tőkének minősítik, amelynek az elsajátításához a tőkemozgások részére korlátlan szabadságot kell biztosítanunk, ez kizárja az államnak a saját államterületét alkotó földje felett az önrendelkezését. Csak e kötöttség figyelembevételével határozható meg maga a nemzetstratégia.
„Formális elemei szerint ez a birtokrend négy összetevőjének (a földtulajdon, a földhasználat, a földvédelem és a földkészlet-gazdálkodás/igazgatás) összehangolt, célvezérelt működtetését jelenti.”
Tanka felismerése szerint a földre vonatkozó nemzetstratégia gyökerei és az összetevői önmagukban is nyilvánvalóvá teszik, hogy
„ennek pontos intézményi tartalmát semmilyen felkészültség és kutatás nem tudja egyetlen és rögtönzött válaszban megadni, hanem az eredmény csak egy elmélyült munkafolyamat kiérlelt hozadéka lehet”.
Az élet (a magyar belpolitikai viszonyok alakulása) azonban úgy hozta a szerző számára, hogy már az első nekifutásra – anélkül, hogy elméleti okfejtéseket vagy megvalósíthatósági tanulmányt tett volna közzé – földtörvény normaszöveget kellett készítenie a hatályos Ftv módosításairól. Mégpedig a saját értékválasztása és szakmai meggyőződése alapján egy olyan új koncepciót, amely – az uniós és a hazai jogrenddel összhangban – érvényt szerez a nemzeti érdekű föld- és agrárpolitikának.
Erre az teremtett alkalmat, hogy a Fidesz – a Gyurcsány-kormány választási győzelme és uralma miatt – 2002-ben ellenzékbe szorult. Ebben az alárendelt helyzetében politikai elhivatottságot mutatott és hirdetett a nemzeti földpolitika kidolgozására, megalapozására. Az önvédelmi földpolitika támogatásának fideszes ígéretére alapozva, Tanka Endre egy olyan átfogó, új koncepciót dolgozott ki az 1994. LV. földtörvény leváltására, amely földviszonyainkban gyökeresen szakít a tőkeuralom által diktált önfeladásunkkal, és a magyarság megmaradásáért hatékony nemzetstratégiát hoz létre.
Tanka tervezete lényegében új, korszerű polgári demokratikus földreformot kívánt végrehajtani földviszonyainkban, méghozzá egy másik, utóbb megalkotandó jogszabályra, a mezőgazdasági üzemek jogállásáról szóló törvényre építve.
Az utóbbi realitása – megvalósíthatósága – két pillérre alapozódott: egyrészt a Fidesz földpolitikai elkötelezettségére, másrészt az Alaptörvény (Atv) idevágó, új rendelkezésére.
Orbán Viktor a MAGOSZ hajdúböszörményi nagygyűlésén, 2010. márc. 31-én mondott beszédében tett ígéretet a széles nyilvánosság előtt arra, milyen földpolitikát kívánnak megvalósítani:
„Elmondhatom önöknek, hogy önök biztosak lehetnek abban, hogy amíg a Fidesz kormányon lesz és abban az én munkám ott lesz, addig Magyarországon külföldiek, akármit is döntenek Brüsszelben, itt soha nem fognak termőföldet vásárolni.”
Fideszes földpolitika kormányon
Ugyanez a párt és ugyanez a miniszterelnök kormányra kerülve lényegében a korábbi balliberális kormányok nemzetellenes földpolitikáját folytatta. Lehetővé tette a külföldiek egymillió hektárt kitevő jogellenes ‒ zsebszerződésekkel álcázott ‒ földszerzését. Mi több, 2014-től olyan földtörvényt hozott, amely
„a korlátlan földpiac kapuját »világméretűvé« tárta bármely (uniós és más illetőségű) külföldi természetes és jogi személy (ezek cégei) földtulajdonszerzése előtt”.
Ezzel szemben a Fidesz-propaganda „mindig a föld »magyar kézben megtartását« és a családi gazdasági modellt, a valós földreform végrehajtását hirdette”.
Melyik Fidesz és melyik Orbán az igazi?
Nagyon fontos és előremutató értéke Tanka Endre könyvének, hogy az imént említetteken túl csak elvétve bocsátkozik politikai elemzésekbe, értékelésekbe. Több évtizedes, széles körű kutatómunkájának köszönhetően, neki a földdel kapcsolatos jogi elemekre, összefüggésekre van rálátása, és szilárd nemzeti elköteleződéssel keresi annak jogi, törvényi szabályozási lehetőségeit, hogy a magyar föld a nemzet szempontjából a legjobb kezekbe kerüljön, ill. maradjon. Mivel az ellenérdekelt felek (külföldi állampolgárok, idegen és hazai nagybefektetők) ugyancsak a kínálkozó jogi lehetőségek kiaknázásával igyekeznek magyar földhöz jutni, ezért a sikeres földvédelemhez elengedhetetlen annak a jogi, törvényi környezetnek a kialakítása, amely egyfelől tekintetbe veszi az EU-s szabályokat, másfelől védelmet nyújthat a nemkívánatos földszerzések – földrablások – ellenében.
De attól még, hogy egy ilyen jogszabályi környezet megteremtése elengedhetetlen, ez messze nem jelenti azt, hogy elégséges is. Könyve megírásának és megjelentetésének közvetlen indítékaként Tanka Endre a riasztó valósággal való szembesülését nevezte meg.
Egy „apróság” ugyanis felnyitotta szemét. Habár jó ötven éve kutatja a hazai és nemzetközi földviszonyokat, korábban még sohasem latolgatta, hogy felfedezései, ajánlásai mikor válhatnak valósággá. Csakhogy felkérték egy doktori iskolából, hogy legyen a PhD-jelöltjük értekezésének egyik opponense. A szerző nézeteinek és megállapításainak áttekintése felfedte, hogy a kutatása „vakvágányon fut”. Tanka szerint:
„…ahelyett, hogy a földhasználatnak az egyik fontos alapintézményét, a valós társadalmi-gazdasági közfunkcióinak az érvényesülési mérlegén vizsgálná, egy öncélú jogdogmatikai kalickába zárja a témát. (Az állam beavatkozása a jogi szabályozásba mennyiben közhatalmi és mennyiben polgári jogi, vagyis miben szenved törést a szerződő felek szerződési szabadsága.) Ez a „jogi árnyalás” azonban huszadrangú (valójában senkit nem érdeklő) kérdés ahhoz képest, hogy kit és milyen tartalommal szolgál ez a szerződéstípus: teljesíti-e a társadalomnak (a földszűkösség miatt előállt), kiélezett közszükségletét, ami megköveteli, hogy a földhasználatot az a hazai, természetes személy gyakorolja, aki ezzel élethivatásként biztosítja a társadalom élelmezését, egyben a családja fenntartását.”
Nem a jelölt tájékozottságával volt a baj, hanem a beszűkült neoliberális szemléletével. Ugyanis az értekezés szerzője – s ez még tudományos munkáknál is szokatlan – a teljes hazai agrár- és földjogi irodalom szakbibliográfiáját felvonultatta, benne Tanka tanulmányaival. Csakhogy a 300 oldalnyi elemzésben még egy zárójeles mondat vagy egy lábjegyzet sem jelezte, hogy a globális tőkeérdeknek elkötelezett hazai földpolitika – földhaszon bérletet is meghatározó – diktátumával szemben nálunk is megjelent olyan jogkritika és jogi alternatíva, amely a magyar gazdák (mint természetes személy) földhasználói közérdekének kívánt jogi biztosítékokat nyújtani. Történetesen éppen Tanka Endre munkásságában és intézményi törekvéseivel.
Tanka Endre ebből a megvilágosító esetből azt a következtetést vonta le, hogy a „hatalom” az, amely már gondoskodott a felfedezései és ajánlásai eltakarításáról, az „élve temetés”-ről. Mint megállapítja:
„Ennek a módszere pofonegyszerű: a »nem szalonképes« jogintézményi felvetéseket csak »agyon kell hallgatni«, azokat nem létezőnek tekinteni, ezzel végképp kiiktatják a társadalmi köztudatból.”
A módszer valóban pofonegyszerű, annál összetettebb és lényegesebb kérdés, hogy mi lehet a Fidesz és magyar miniszterelnök színeváltásának – a témához való hozzáállása alapvető megváltozásának – legfőbb oka, magyarázata. Melyik az őszinte, melyik a színlelt viselkedésük: amelyet ellenzékben, vagy amelyet kormányon mutatnak?
Hamar és könnyen kijelenthetnénk, hogy a magyar föld megvédésének és a családi birtokok támogatásának hangoztatása merő kampányfogás, ha nem volna cáfolhatatlan tény, hogy Orbán Viktor számos téren valóságos – ráadásul kétségkívül kockázatos – szabadságharcot folytat a magyar érdekek védelmében. Elég csak az idegen kultúrájú népek korlátlan beáramlásának megakadályozását megemlíteni, vagy a természetes családi kötelékeink és gyermekeink védelmét, vagy épp miniszterelnökünknek a háborúból való kimaradásunkért, a háború kiterjedésének megfékezéséért tett erőfeszítéseit, amelyek mindegyike az EU-s hatalom rendkívüli rosszallását és büntető intézkedések sorozatát váltotta ki. Ezért nincs okunk azt feltételezni, hogy földügyben, a magyar föld és magyar gazdák védelmében a magyar miniszterelnök ne tenne meg jóval többet – ha tehetné.
Orbán Viktor reálpolitikája
Ahhoz, hogy Tanka művének jelentőségét, a benne foglaltak megvalósíthatóságát helyesen (reálisan) tudjuk értékelni, elengedhetetlen, hogy tegyünk egy kitérőt, s szót ejtsünk arról a politikai-hatalmi környezetről, amelyben a szerző földvédelmi elképzelései, tervei megvalósításra várnak.
Orbán Viktor mint az ország miniszterelnöke, a törvényes hatalom legfőbb képviselője szemlátomást folyamatosan egyensúlyoz a különféle hatalmi szempontok, érdekek között. Tekintettel van az állampolgári többség érdekeire és elvárásaira, mert ha a hoppon maradt többség az esedékes választásokkor nem szavaz neki bizalmat, akkor elveszíti törvényes hatalmát, s nem tudja megvalósítani a nemzet, a haza megvédésére és megerősítésére vonatkozó elképzeléseit.
Másfelől viszont tekintetbe veszi – mérlegeli – minden olyan hazai és külföldi hatalom, erőtényező érdekét és szándékát, amelyekkel vagy szembe kell szegülnie, vagy szövetségre érdemes lépnie távlatos elképzelési megvalósításához.
„Fejlődési”, „haladási” világirányzatokkal csak akkor száll szembe, ha úgy véli, hogy a haza, a nemzet fennmaradását veszélyezteti (mint pl. az illegális és korlátlan migráció, az orosz‒háború elmélyítése és kiterjesztése, illetőleg a nemzetállami lét, a keresztény kultúra, a természetes kötelékek felszámolására irányuló, nemzetek feletti törekvések). A megkerülhetetlennek és kivédhetetlennek látszó irányzatokat viszont igyekszik idejében – azaz mielőbb – meglovagolni (ld. pl. az erőteljes hazai digitalizációt; vagy a világhatalmi tényezővé növekedett Kínával, Indiával. Oroszországgal való erőteljes kapcsolatépítést; de ugyanide sorolhatjuk Izrael – mint számunkra megkerülhetetlen világtényező – feltétel nélküli támogatását).
Azért, hogy a nemzet érdekében elkerülhetetlenül megnyitott frontokon eredményre juthasson, mindenütt másutt kerüli az ütközést (újabb front nyitását), inkább kölcsönös tiszteleten alapuló, gyakorlatias együttműködést szorgalmaz.
Továbbá: egészen addig szabadon hagyja tevékenykedni és működni kormánya tagjait és a Magyar Állam hatalmi gépezeteit, amíg ezek nem veszélyeztetik a kormányhatalom fennmaradását, ill. a szavazatok szükséges többségének megszerzését.
Nos, mindebből a magyar nemzet, ill. a magyar föld jövője szempontjából sorsdöntő következtetések adódnak.
Orbán Viktor a Covid19 fedőnevű világuralmi hadművelet ügyében pl. úgy ítélte meg, hogy eleget tesz egyrészt a világpolitikai (háttérhatalmi), másfelől a hazai egészségügyi intézményi, harmadrészt az állampolgári elvárásoknak. Amikor nyilvánvalóvá vált a koronavírus elleni ún. vakcinák hatástalansága, sőt káros, nem egyszer egyenesen életveszélyes mellékhatásainak gyakorisága, odáig eljutott miniszterelnökünk, hogy kijelentse: nem akar a sokadik „emlékeztető oltástól” úgy kinézni, mint az ementáli sajt; s ezzel mintegy jelzést küldött az egészségügyi gépezetnek, hogy ideje véget vetni az értelmetlen oltási kampánynak.
Ám annak már nem érezte szükségét, hogy akár egyetlen szó kritikával is illesse az egészségügyi gépezetet, vagy mint kormányfő hamut szórjon a saját fejére. Sőt, szó nélkül hagyta Szijjártó Péternek az Egészségügyi Világszervezet (WHO) főigazgatójával való szívélyes barátkozását, holott a világszervezet súlyos felelősséggel tartozik mindazért, ami a koronavírus-járvány ügyében világszerte bekövezett, s amelyet a minap Bogár László keresetlen szavakkal ekképpen ecsetelt:
„…az egész egy szemfényvesztés volt. Kamu a járvány is, és kamu az oltás is. Az egész mögött egy mocskos összeesküvés van...” [1]
Orbán Viktor politikusi arcképéhez – tartós sikeréhez – hozzátartozik az éleslátás és a tévedhetetlenség mítosza (nyilvánvalóan elsősorban is a saját hívei táborában), ezért a melléfogásait nem szokta nagydobra verni, inkább erőteljes kormánypropagandával igyekszik kifogni az ellenszelet a vitorlájából. Pontosan ez következett be a kovidos önkényeskedések utólagos értékelésével, azaz elkenésével. Az ő páratlan éleslátása, reálpolitikusi zsenialitása ettől még nem vonható kétségbe, csak azt kell belátnunk (nyugtáznunk), hogy egyfelől ő sem tévedhetetlen, másfelől ízig-vérig politikus, aki bár általában ügyel arra, hogy az állampolgárok óhaja és érdekei szerint járjon el, de ha a pillanatnyi hatalmi szempontok másképp kívánják, akkor bizony hajlandó szembe menni a magyarság – a civil társadalom – nyilvánvaló érdekeivel.
Létfontosságú például megállítani a különféle nemzetek feletti szervezeteknek és a világuralmi háttérhatalomnak a nemzetek önrendelkezését csorbító törekvéseit és önkényeskedéseit – amelyekre éppen a kovidos világuralmi hadművelet mutatott egészen riasztó példát. E tekintetben az lenne kívánatos, ha a magyar kormány is belátná és kimondaná azt, amit az imént Bogár Lászlótól idéztünk – mégha ezt tagadhatatlan felelősként visszafogottabb, tompított szavakkal tenné is. Ehelyett azonban a magyar kormány egy olyan gyomorforgató propagandafilmmel állt elő[2], amelyre az egyik fészbukos oldal ilyen nyersen és közönségesen reagált (ld. a képen):
Nos, csak látszólag kanyarodtunk el a földkérdéstől. Valójában az egész magyar földkérdésnek az egyik legfontosabb szempontját érintettük – mielőtt végre rátérnénk Tanka Endre megoldási javaslatára.
Bárki bármilyen jó ötlettel és megoldással álljon is elő, ha nem számol a politikai realitásokkal, akkor minden jó gondolata csupán elmélet marad. A mai magyar politikai realitás pedig az, hogy akármennyire is látható és bizonyítható, hogy az Orbán-kormány és a Fidesz‒KDNP pártszövetség számos téren igyekszik a magyar, a nemzeti, a civil érdekeket érvényesíteni, a törvényes hatalomba való beágyazottságuk, a hatalmi gépezetektől, egyéb hatalmi és háttérhatalmi tényezőktől való erőteljes függésük megakadályozza, hogy minden esetben – vagy akár a legtöbb esetben – alapelveiknek és végső céljaiknak megfelelően járjanak el.
Ezen a kilátástalannak tűnő helyzeten pedig maga a hatalom – akármennyire nemzeti színezetű is – önmagától, önmagában nem képes változtatni. Ezen a helyzeten csakis az olyan nemzeti, hazafias érzelmű, hatalmon éppen nem lévő politikai erők, valamint olyan közjóért elkötelezett, civil erők tudhatnak segíteni, akik társadalmi felelősségérzetük tudatában és személyes szabadságvágyuktól hajtva hajlandók a civil érdekek érvényesítéséért harcba szállni.[3]
Pontosan ezt történt például akkor, amikor az elmúlt évben a WHO megkísérelt egy olyan világra szóló egyezményt tető alá vonni, amely a világjárványok kezelésének lehetőségét teljesen elvonta volna a nemzetek hatásköréből, és e téren teljhatalmat adott volna a WHO-nak. Elsősorban a CitizenGo nemzetközi civil szervezet elképesztően szívós harcának, Magyarországon pedig egyebek között a Mi Hazánk ellenzéki párt erőteljes fellépésének, tiltakozásának köszönhető, hogy a WHO végül kénytelen volt meghátrálni. Néhány EU-s kormány is akadt, amelynek képviselője nem támogatta a WHO törekvését – a függetlenségi harcára általában oly büszke Magyar Kormány nem volt közöttük.
A magyar föld ügyében a Magyar Kormány jól láthatóan szintén különféle reálpolitikai megfontolásoknak a foglya. A nagyhatalmak, sőt világhatalmak árnyékában a viszonylagos függetlenségünk megőrzésének olykor tetemes ára van. Kína tekintélyes magyarországi befektetései számottevően hozzájárulnak a magyar gazdaság kedvező számszerű eredményeihez, pl. a kívánatos reálbérekhez, ezért a kormányhatalom mérlegelésre kényszerül: Mi okoz nagyobb társadalmi elégedetlenséget: a döcögő gazdaság, az alacsony reálkeresetek, vagy pedig a jó termőföldek sorozatos feláldozása? Mivel Kína rokonszenvének elnyerése Magyarország szempontjából ráadásul nemzetstratégiai kérdés is, ezért az Orbán-kormányok mindig is hajlani fognak arra, hogy inkább a magyar termőföldállományt csonkítsák meg. Egészen addig, amíg a társadalmi (civil) tiltakozás nem lesz olyan horderejű, hogy az Orbán-kormány számára elegendő ok és elegendő hivatkozási alap lehessen a kínai igények udvarias elhárítására.
Tehát Tanka Endre alább ismertetendő földjogi javaslata korszakos jelentőségűvé csak azáltal válhat, ha a civil társadalom is hozzáteszi a maga elszánt és szívós szabadságharcát.
Ha hajlandóak vagyunk végignézni a Madar Miklós debreceni gazdával készített alábbi riportfilmet[4], könnyen beláthatjuk, hogy a magyar termőföldjeink és a magyar életterünk kínaiak általi elfoglalása valóban máris veszedelmes méreteket öltött.
A kínaiak elfoglalták Debrecent!
A magyar állampolgárok – és különösen az Orbán Viktorra és a Fidesz‒KDNP pártszövetségre szavazók – többsége azonban egyelőre nem érzékeli a veszély nagyságát, ezért nem siet tiltakozni ellene. Mint ahogy nem siet a mezőgazdasági tőkekoncentráció, a nagybirtokok káros túlsúlya ellen sem tiltakozni. E tétlen magatartásával pedig mintegy beleegyezését adja, hogy a törvényes hatalom a maga reálpolitikai szempontjai szerint járjon el. S ettől addig nem is fog elmozdulni, amíg a civil politikai – reálpolitika – erre rá nem kényszeríti…
Tanka Endre megoldási javaslata
Szerteágazó földjogi kutatásai nyomán a szerző egy nagyon fontos alaptételt szögez le:
„az uniós tagság ellenére minden tagállamnak lehet olyan eszköztára, amivel fékezheti, sőt kizárhatja, hogy földjét a nemzetek feletti tőke uralja”.
Az állam az értékalapú, közérdekű birtokpolitikát a birtokrend létrehozásával valósíthatja meg. E rendszer négy alkotóeleme: a földtulajdon, a földhasználat, a földvédelem és a földkészlet-gazdálkodás (földügyi igazgatás). Tanka mind a négy elemre javasol olyan jogilag megalapozott megoldást, amely társadalmi közmegegyezés esetén rábírhat egy nemzeti kormányt a kívánatos földstratégia kidolgozására és végrehajtására.
E könyvismertető kereteit meghaladná a javaslatok részletes ismertetése. Csupán a lényegüket ragadom ki a jelentőségük – és a megvalósíthatóságuk – érzékeltetésére.
A földtulajdon vonatkozásában:
„Az állam és a helyi önkormányzatok földtulajdonát – az Alaptörvény P. és 38. cikke alapján, mint a nemzet közös örökségét – a nemzeti vagyontörvény (2011: CXCVI.) módosításával forgalomképtelen államkincstári vagyonná kell minősíteni.
Az állam elővásárlási jogával élve fokozatosan kizárólagos állami tulajdonba kell venni a 930 ezer ha természetvédelmi földet, továbbá e jog gyakorlását ki kell terjeszteni az uniós jelentőségű természetvédelmi (Natura 2000) földalap, vagyis 2 millió ha megfelelő földjeire is.
A létrejövő 4-4.5 millió ha állami földvagyon (ami a termőföldalapnak közel a kétharmada) történelmi távon olyan közcélú állami földkészlet – gazdálkodás alapja, ami – rugalmas, örökölhető földbérlettel, tartós földhasználattal, szociális rászorultságnál akár ingyen is – földet ad a helyi földbizottságok döntésével a helyi földművesek indokolt szükségleteire és más közcélokra. (Pl. a települések határában az önellátást megalapozó gyümölcs-zöldségtermesztés szociális szövetkezet keretében.)
A földhasználat vonatkozásában:
„A föld közérdekű, közhatalmi újraosztásának megengedett uniós eszköze a mezőgazdasági üzemszabályozás, amit az uniós jog nem tekint a tőkeszabadság korlátozásának. (Ha ugyanis a piaci földszerzést egyedül a tőkeerő diktálná, úgy Európában csak nagyüzemek lennének, a mezőgazdaság egy szűk hatalmi réteg profit-szivattyújaként működne és a vidék kiürülne.) Az üzemszabályozással – a nagybirtokrendszer és a külföldi földspekuláció kizárására – bármely tagállam nemzeti hatáskörében élhet, amint azt ma hét – fejlett mezőgazdaságú – ország, sőt Norvégia és Svájc is alkalmazza.”
Az intézmény bevezetésére nálunk is van részletesen kimunkált törvényjavaslat (T/315/2014.). Ez 2 éven belül lebonthatja a nagybirtokrendszert: az egyes termelési ágakhoz, eltérő technológiákhoz, táblaméretekhez stb. igazodó üzemtípusok árutermelést csak a megengedett legnagyobb üzemméreten belül (birtokmaximum) folytathatnak, többletföldjüktől kötelesek megválni (azt eladni vagy a bérletet megszűntetni). A törvényes üzemméretet (pl. nagyüzemi növénytermesztésnél a maximum 500 hektárt) szankciók (pl. kényszer adásvétel) kényszerítik ki, köztük az agrártámogatásból való kizárás.
A földvédelem vonatkozásában:
A magántulajdonú föld kivonásánál lehetőleg kerülni kell az ingatlan külföldi beruházónak eladását, míg állami és önkormányzati földtulajdonnál ezt – kivételt nem tűrő módon – meg kell tiltani. A köztulajdonú földből kialakított ingatlant a beruházó csak határozott időre bérelheti, de az nem lehet az övé.
A szerző végkövetkeztetése
Egy nemzeti kormány a föld nemzeti önvédelmi stratégiáját a tőkehatalom ellenérdekeivel szemben is képes megalkotni és végrehajtani – szögezi le kiterjedt kutatómunkája végső következtetéseként a könyv szerzője, ám nem felejti el hozzátenni a megvalósíthatóság általam is hangoztatott elemi feltételét: „a többségi társadalom támogatásával”. Életével és számvetésével Tanka Endre letett elénk egy járható utat, egy követhető megoldást. A többi most már rajtunk múlik: magyar földre, élhető, szabad országra vágyó, társadalmi felelősséget vállaló és viselő civileken.
Lábjegyzetek
[2] Erre mi szükség volt? És miért most? Kronome Balázs a kormány kovidos propagandafilmjéről, https://www.szilajcsiko.hu/single-post/erre-mi-szukseg-volt-es-miert-most-kronome-balazs-a-kormany-kovidos-propagandafilmjerol
[3] Ld. még ehhez: A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata), https://www.szilajcsiko.hu/single-post/a-budahazy-ugy-orok-tanulsagai-a-sikeres-civilpolitika-alapjai-varga-domokos-gyorgy-sorozata
Comments