Verzár Éva: Ember az esőben

ismétlés

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Kelj fel és járj!

Ember az esőben

Párafolt ereszkedett a vidékre, fák sóhajtoznak a szélben, meggörnyedve a hideg őszi cseppek alatt. Leveleik lebegnek még egy kis ideig, majd leesnek a sárba, és pompás színeikkel beterítik a földet. Az utcán nem jár senki, csak a kósza szél téblábol, fel-felkapva egy szalmaszálat vagy könnyű falevelet. Kíváncsi falusi emberek az ablak mögött állnak, néznek ki az utcára. A függönyt óvatosan meglebbentik, hogy jobban lássanak, ám kintről senki se vegye észre, hogy leskelődnek.

A távolból egy férfi alakja rajzolódik ki a zuhogó esőben. Nem kell nagy ész hozzá, hiszen mindenki tudja, ki az, aki ilyenkor is az utat rója. Közelebb van a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz. Magas, szikár ember. Fején barna kalap, szintén barna lódenkabátja lábszárközépig ér. Egyik kezében faragott bot, másikban egy viharvert fekete férfiesernyő.

Minden reggel és este, tűzzön forrón a nap, zuhogjon az eső, vagy éppen hóvihar tomboljon, ő az, akinek a megjelenéséhez pontosan be lehet állítani az órát. Reggel nyolckor indul. Sosem siet, ugyanabban a tempóban halad. Elmegy a temetőig, még egy kicsit tovább, aztán megáll, körülnéz és visszafordul. A temető kiskapujánál lelassítja lépteit, mintha valamit akarna, de meggondolja magát és továbbmegy.

Egy évben egyetlen egyszer mégis eltér ettől a szokásától. A toronyóra nyolcat üt, amikor kilép a kiskapun. Egyik kezében az elmaradhatatlan bot, a másikban egy csokor virágot szorongat. Most is tempósan halad, nem siet. Gondolatai, ki tudja, merre járnak. Elér a temetőig, kiakasztja a kampót, megnyitja a csend országának bejáratát. Mióta ismeri ezt a kaput? Régóta már, gyerekkora óta nem változott. Deszkából eszkábált, nyikorgó belépő. Lehet, csak azért nem zsírozzák sarkait, hogy jelezze, valaki látogatót kap. Élő ember érkezett!

Öreg temető. Fenyőfái az égig nyúlnak. Almafái hatalmasak, termésük senkinek sem kell, ágaikat a mennyei gondviselőre hagyták: almáik kicsik, és amelyek nem pottyannak le a földre, aszalódnak az ágakon. Tavasszal a fű magasra nő, aztán emberek jönnek, lekaszálják. Ilyenkor maga az élet költözik be egy kis időre, száradó széna illata terjeng, de napok múlva összeszedik, elviszik, és marad a madárdallal fűszerezett csend. A sírok rendezett sorban, közöttük ösvény vezeti az arra látogatót, hogy könnyebben megközelítse a hantot, amelyiknél néhány csepp könnyet hullathat. Öreg emléktáblák és kopjafák közé beköltözik egy-egy új betonmonstrum is, végső otthonra találva.

A most érkező megáll egy pillanatra. Majd, mint aki jól ismeri a járást, elindul. El-elréved egyik-másik sírnál, a távolba néz, vagy éppen rászegezi tekintetét a fejfára. Aztán megy tovább. Végigjárja a sírkert minden sorát. A családi sírboltnál megáll, leteszi a magával hozott csokrot, s egy másik ösvényen indul el kifelé. Már nem néz semerre, egyenesen halad, de egy pillanatra, csupán egyetlen másodpercre megáll, ujjasából előtűnik egy tűzpiros rózsa, azt hirtelen mozdulattal egy hantra leteszi, és mint aki tilosban járt, szapora léptekkel siet tovább. Szeme sarkából figyel, reméli, senki sem látta meg.

Ki ez az ember s ki kapta a virágot? Ősrégi történet. Több, mint hatvan éves…

Katonaságtól szabadult egy fiatalember. Faládáját könnyedén hátára dobta, felült a vonatra és alig hitte, hogy végre hazamegy. Még az állomáson vásárolt egy kis szalonnát, kenyeret, azt vette elő. Bicskáját mindig a zsebében hordta, a nélkül nem ember a székelyember, márpedig ő az volt. Enni kezdett. Még hosszú az út, van ideje bőven, míg a vonat bedöcög az otthoni állomásra. Ráér aludni is, ha éppen arra szottyan kedve. Végzett az evéssel, a szalonna bőrét nézegette, ha otthoni lenne, most gondolkodás nélkül megenné, de ezt a boltit… Hiába, na, nem az igazi. Pakolni kezdte vissza a maradékot; a ládát azonban nem sietett visszatenni a helyére. Emlékeket idézett. Berukkolás előtt apja készítette el neki. Födelén két betűjel: B. F. Így volt szokás, becsületes nevének kezdőbetűit faragták rá. – „Bálint Ferenc”. Ez volnék én – mosolygott magában. Otthon majd elteszi a ládát, apja is őrzi még a sajátját. Emlékeztetni fogja majd őt a kapott csomagokra, ízekre. A levelekre, amelyeket fehérneműje alá dugott, néha elővett, vágyakozva, az otthont sóvárogva. Az is lehet, hogy úgy, mint apja, a pipadohányt s a pipáit tartja majd benne. S lehet, belekerül egy-egy levélke, vagy száraz virág, színes szalag, amelyet majd szerelmétől kap. Féltve őrzött kincseihez nem enged hozzányúlni. Nyilván majd kíváncsiskodnak az ő gyerekei is, ahogyan ő is leste apját minden alkalommal, amikor a ládája elé ült nagy komótosan és felnyitotta. Azon is voltak rovások, ahogy ezen is: az utolsó hónapokat csak úgy viselte el, ha az átkötő lécre mindennap faragott egy vonalkát. Lemérte, kijelölte a napok számát, amikor az utolsót faragja be, végre szabad ember lesz. Tegnap este rótta be az utolsót, a bicska pengéjének nyoma még tiszta, a fa őrzi még eredeti színét. Reggelre már otthon lesz, besétál a kapun, és biz’ isten minden fehércselédet az ölébe kap.

Zakatolt, döcögött hát hazafelé… Nem aludt sokat, egész éjjel mocorgott a kényelmetlen fapadon. Ám nem ennek keménysége zavarta, hozzá volt szokva ennél kényelmetlenebb fekhelyekhez is, hanem a megérkezés gondolata, sokszor elképzelt pillanata nem hagyta nyugodni. – Haza menni, otthon lenni! Haza menni, otthon lenni… – zakatolták a kerekek. Lelke nem nyugszik meg addig, amíg lába alatt nem érzi az otthoni földet. Friss, éles levegő ébresztette, érzékeltetve, hogy a vonat már beért a hegyek közé.

Hála Istennek! Itt már ismerős minden: a hegyek vonulata, a vasút mellett szaladó patak... Nemsokára a Nap kidugja fejét a magas ormok mögül...

– Ha bal felől elfogy a hegy, már szedelőzködhetek is. – Egyre alacsonyabbá váltak a hegy vonulatai, és valóban, a vonat bal oldalán nem látott mást, csak sík vidéket. Fel is állt nyomban, kiment az ajtó közelébe, gyönyörködött a régen látott tájban. Most jobbról látta a hegyeket: ez a sok-sok íves hajlat itt, így együtt, akár egy szépasszony. Hosszú lábakkal, karcsú derékkal, domboruló mellekkel, koronás büszke fővel. Mintha csak az övé volna, az ő asszonya lenne – de ezen már nem volt ideje elmerengni, mert nagyot sípolt a vonat s pöfögve futott be az állomásra.

Beleszagolt a levegőbe. Megérkezett! Már messziről integettek felé az emberek, köszöntötték, kezet ráztak vele. Felnőtté vált mindenki szemében, kiszolgálta a katonaságot. Emberként tartják már számon.

Mikor belépett a kapun, édesanyja és testvérhúga sikítva rohant elé. Bundás kutya vígan csóválta farkát, ő meg boldog volt, hogy hűséges barátja ennyi idő múltán sem feledkezett meg róla. A nagy örömködés után lekerült a piszkos ruha, lemosta az elmúlt évek sóvárgását, megborotválkozott. Új embernek érezte magát.

Este, a vacsora után még elszívott egy szivart, beszélgetett az öreggel, aztán indult a kocsmába, találkozni a cimborákkal egy kiadós beszélgetésre. Mennyi élményről maradt le! Régen azt gondolta, hogy itthon, ebben a faluban, nem történik semmi, ám most látta, mekkorát tévedett! Nem fogyott ki a kérdésekből: ki halt meg, kinek született gyermeke, ki kötött házasságot, milyen volt a termés? Szívta magába a válaszokat, mint szikes talaj a vizet. Ráadásként még bál is lesz a hétvégén! Elmegy. Szétnéz a leányok között, kiszolgált katonaként van már joga szerelmesnek lenni, családot alapítani.

A hét minden egyes napja úgy telt, hogy nem észlelte, mikor, milyen nap van; a szombat is hamar ráköszöntött. Estére vasalt volt az ing, fényes a csizma, ma mulatni fog! Barátai kurjongatva fogadták, hátát veregették. Végre megszólalt a zene s már érezte is lábában a bizsergést. Szokás szerint elsőként a gazdagok kezdtek el táncolni. Először a padsorokban ülő leányokat vette szemügyre, aztán a táncolókat. Darabos mozgású férfi karjában igen csinos fiatalasszony hajladozott – őt még nem ismerte. Kenyeres pajtásához fordult:

– Ki az az asszony?

– Nemrég költözött a faluba – hangzott a válasz. – Aki a derekát szorongatja, az a férje, Imrének hívják. Azt suttogják, a leány nem olyan módos, mint szerették volna, de hát nincs mit tenni, őt választotta Imre és a sokholdas szülők, végül belenyugodtak.

Nem tudta levenni szemét a táncoló párról, egész este őket bámulta, úgy vonzotta tekintetét az asszonyka minden mozdulata, mint a mágnes. Az is feltűnt neki, mennyire különböznek egymástól. A lány kecses, finom mozdulatokkal táncol, a férfi lomha, nehézkes, egész természete mintha fittyet hányna a női gyöngédségnek. – Rózsaszál a dudva között – mormolta magában. Hamar felkért egy leányt táncolni, s úgy irányította lépteit, hogy mindig mellettük lehessen. A zene ritmusára itt is, ott is forogtak-pörögtek, közben szemük véletlenül össze-összeakadt, aztán már egyre többször…

A mulatság hajnalban véget ért. A napok lassan a megszokás ízével köszöntek rá, ám az asszonyt nem tudta elfelejteni. Maga előtt látta kecses mozdulatait, szemét és a benne rejlő titkot. Lelkével érezte a lelkét. Télre fordult az idő. Egy reggel arra ébredt, hogy hó alatt van a falu, mindenki az ünnepeket várja. Úgy járt-kelt egész nyáron, mint egy holdkóros; most, karácsony estére, nagy elhatározásra jutott: valamit tennie kell, ha nem, megbolondul.

Szenteste templomba ment a falu egész népe. Ő is felöltözött és az istentisztelet után úgy intézte, hogy egyszerre lépjen ki a templom ajtaján az asszonnyal. Kezébe csúsztatott egy levélkét; ő ijedten szorította markába. Elpirult, hamar ellépett mellőle. Csoportokba verődve beszélgettek még egy keveset az ismerősök, egymásnak kellemes ünnepeket kívántak, aztán ment mindenki haza ünnepelni. Ő is hazaindult…

Már rég összehúzták az óévet az újjal, amikor, épp a bolt előtt, szembetalálta magát az asszonnyal. Mintha a semmiből lépett volna elő! Felismerte az illatát, a leheletét is érezni vélte, amikor a nő keze a kezéhez ért s átcsúsztatott valamit. Uram Istenem! Válaszolt neki! A templomkert védelmében, remegő kezekkel bontotta ki a pici illatos levelet... Milyen igaza volt! Valóban magányosan élő rózsaszál egy gazdag palotában. Rab, mint egy bezárt madár. Sok kedvességet nem kap férjétől – írja –, élnek egymás mellett jóban-rosszban, ahogy megfogadták az oltár előtt. Ez már így is marad, mi mást tehetne, pedig ő is beleszeretett Ferencbe.

Ezután jöttek-mentek a levelek. Nem tudták, mi sül ki belőle, mi lesz velük, csak annyit éreztek, hogy szeretik egymást. A nő közben áldott állapotba került. Gyermeke születik – adta hírül egy alkalommal, könnyes levélkében tudatva, hogy csakugyan nincs mit tenni, bele kell nyugodni Isten akaratába.

A tél már csak nyomokban látszott, a fák mézédes rügyeinek illata szállt a levegőben, és Ferenc nem találta helyét. Egyre többet nézett a pohár fenekére; legjobb úton haladt, hogy örökre ivásra adja fejét. Ekkortájt történt, hogy megszólította őt a szomszédjukban lakó állatdoktor, segítsen neki. Vele ment, ügyessége és éles esze hamar kitűnt. Bizalmasai lettek egymásnak, és a jó barát kiutat mutatott számára. A doktornak nem volt gyermeke, tudását és munkáját hiába szerette volna egyszer majd a fiának átadni, ez nem adatott meg neki. Ferencben fiát, utódját látta meg. Elhatározta, hogy fizeti taníttatását, végezze el az iskolát, hogy a faluba visszatérve, ő vegye majd át élete gyümölcsét, örökségét.

Elfogadta a doktor ajánlatát. Évekig tanult, közben nem látogatott haza, csak egy-egy kis időre, éppen az ünnepekre. Messziről látta csak olykor az asszonyt, s rá kellett jönnie, érzelmei nem változtak és soha nem is változnak meg. Hiába lett közben egészen más ember. Sokat tanult, többet látott már a világból. Posztóruháját lecserélte öltönyre, s különös erővel hajtotta a felismerés, mennyi mindent tehetne faluja népéért. Ha már saját magát nem tudja boldoggá tenni, legalább másokat boldogítson. Könyörtelen volt magával szemben: sokat tanult, sokat olvasott s végül megszerezte a diplomát.

A vizsga napján nem félt, úgy tudta a latin szavakat, hogy ha álmából költötték volna fel, akkor is mondta volna őket megállás nélkül. A frissen szerzett oklevéllel elindult haza. Öröm és bánat viaskodott lelkében. Csak még egyszer, utoljára, beszélni szeretne az asszonnyal. Most már a maga ura, mindent megadhat neki. Hátha úgy dönt, hogy mégis vele éli le az életét!

A vonat épp úgy döcögött be az állomásra, mint régen, amikor reményekkel telve érkezett haza a katonaságtól. Elmosolyodott egykori önmagán. Most nem üdvözölték annyian, csodálkozott is ezen. Végignézett magán. – Hiszen nem ismernek fel! Ennyire megváltoztam volna? – Igen, akit csak megszólított, tágra nyitott szemekkel bámult rá, és nem győzte fejét csóválni, mennyire más ember lett belőle. Családja azonban a régi örömmel fogadta, nekik ugyanaz maradt, aki volt. Ám az öröm helyét hamar átvette egy félrenézős, nyomasztó hangulat. Valami történt. Végül az anyja – ő mindig is sejtette fia titkos szerelmét – kibökte:

– Meghalt az Imre felesége. Ma reggel ütötte el egy traktor. Holnapután temetik...

Ferenc megszédült, a szék támlájába kapaszkodott, egy szót sem szólt, csak kitámolygott a kertbe. Hátát nekitámasztotta egy fának; nem akart gondolkozni, nem tudott sírni, csak némán bámult maga elé. Aztán hirtelen felállt, nem lehet igaz, elindult, hogy megkérdezze az anyját... Tett egy pár lépést, majd meggondolta magát és visszaült a fa tövébe. Ott maradt késő éjszakáig. Nézte a csillagokat, leste, hogy merre száll az asszony lelke, talán megérinti őt, mielőtt örökre elmenne. Hátha megérezi, hogy itt van, és még egy pillanatra idejön hozzá. Késő éjszaka volt, amikor bement a házba, már mindenki lefeküdt és aludt, vagy úgy tett, mintha aludna. Másnap az egész napja kábulatban telt. Az öreg doktorral beszélgetett, ha lehet igazán ennek mondani: csak ültek egymással szemben a konyhában és hallgattak. Barátja és bizalmasa nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak megölelte erősen, magához szorította, és ő tudta, hogy ez a legtöbb, amit bárki megtehet most érte.

Estére felravatalozták az asszonyt. A tisztaszoba ablakait fekete csipkefüggönyök borították. Nehéz virágillat vegyült össze a sokféle kölni illatával. Egymást követték a részvéttelők, s mire lement a nap, már tele volt a ház. Feri anyjáék elmentek nélküle. Erőt vett magán, ő is felöltözött. A halottasház felé haladtában évtizedek szörnyű súlya nehezedett lelkére. Ólomlábon járt. Fejét lehajtva ment be a lakásba, s ott elvegyült a nagy tömegben. Egy sarokban talált magának helyet, onnan feltűnés nélkül nézhette a ravatalt. Elmondott egy imát, aztán számba vette, mi értelme van az ő életének...

Harmadnap elment a temetésre, elbúcsúzott kedvesétől. De nem örökre. Hazament, átkopogtatott a szomszédba, a doktorhoz, újra nekiveselkedtek a munkának. Ez ha vigaszt nem is, de értelmet adott életének. Végezte is aztán évtizedeken át szívósan, becsülettel. Időközben elment mellőle anyja és apja. Később elbúcsúztatta kedves barátját és jótevőjét is. Munkában nem ismert tréfát, nem ismert lehetetlent: mindig és mindenütt ott volt, ahol jó dologban, haladásban reménykedhetett. Észrevétlenül a falu lelkévé vált: mindenkinek ismerte a titkát. Csak az övét nem ismerte senki. Nőügyeiről sem tudott senki semmit; ha voltak is, úgy intézte, hogy ne tudjanak róla.

Így teltek-múltak az évek, lassan hófehér lett a haja. Helyét átadta egy fiatal doktornak, és ekkor kezdett el naponta sétálni. Eleinte az emberek furcsállották, de aztán megszokták. Most az lenne szokatlan, ha egyszer nem látnák az öreget. Hiányozna, mert még mindig megállították, csak melléje szegődtek, elkísérték egy darabon, közben elmondták, kinek mi a búja-bánata. Meghallgatta őket, de ő nem beszélt. Beteljesítette művét, most rója az utat, addig, amíg még teheti.

Valamire azonban soha nem derült fény. Évtizedekkel ezelőtt kezdődött, s tart azóta is. Minden télen, amikor lehull az első hó, a mindent beborító fehérségben, egy asszony sírhantjáról messze vöröslik egy szál, égőpiros rózsa. Keretnek a magas fenyők ágai fehér ruhát öltenek, kiemelik a rózsaszál szépségét, hirdetve egy ember szűnni nem akaró, örökkön tartó szerelmét.