Verzár Éva: Ilyenkor, októberben…

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Ilyenkor, októberben…

Tájképbe kéredzkedik ez a fenséges táj. Bokáig ér a nyár aranyát magába záró, megszáradt, épp egy vadgalamb lába alatt zizegő avar. Hét öreg platán kiáltja a tiszta kék égbe az októbert, négy magas kőfallal körbezárva.

Az öreg Duna a falakat figyelembe sem véve, évezredes nyugalommal folytatja útját. A platánok áthajolnak a kőfalon, és sóhajtozva figyelik az erős sodrást.

Levelet hintáztat a szél.

Sárga villamosok zötyögnek, kattognak, rohannak erre-arra, nyomukban autók tolakodnak zsúfolt sorokban. A platánok áthajolnak a kőfalon, csendben ágaskodnak, isszák a fényt.

Ilyenkor, októberben…

Mária tizennyolc éves volt a régi álomőszben, a Duna-parton vadgalambpár ugrándozott a lába előtt. Előkotort egy darab száraz kenyeret, lemorzsolta a földre, figyelte, mint csipegetik fel a falánk csőrök az apró kenyérkéket. Vőlegényét várta haza a fogságból.

A Duna közönnyel haladt. Mária nem tudott a hét csemeteplatánról.

Elcsendül az utca zaja, a villamos is aluszik, pihenőre hajtja fejét, félrehúzódnak, garázsba bújnak az autók, az emberek szemére álmot zenél az álomősz. Messzebb, a látóhatárnál, hallgatásba burkolóznak a budai hegyek; itt meg, évszázados falak között, hangos fájdalmat nyögnek, sóhajtoznak az ágyak.

Fején hófelhővel, régi idők emlékével, Mária néni feltápászkodik a tapogatózó sötétben. Akár egy kérdőjel, erőst meggörbülve araszol a kórterem közepéig. Gyermekkora kerti illemhelyét keresi. S mintha meg is találná: megkönnyebbülve, nagy nyugalommal végzi el nagydolgát, s még újságpapírt is lel a szemben levő ágy éjjeliszekrényén. Sok öreg október és dér telepszik ereiben, ösztöne súgja karjának a mozdulatokat, emlékeiben elfakul a jelen.

Ilyenkor, októberben…

Ilyenkor októberben már csípnek a hajnalok, s egy körbezárt udvarból, hét nagyra nőtt platán a fény felé hajol. Derekuk, mint a bentlakóknak, ide-oda dől, amerre épp fényt remél.

Levelet táncoltat a szél.

– Sikerült! Láttam! Elrepült! – lelkendezik egy cigarettás hang. Meggyötört, sárga falevél, a tető felett éppen hogy átrepült. – Már elérte a Dunát! Végre, szabadon úszik!

– Jó neki – válaszol a megfáradt, mégis tiszta hang a hófehér ágyból. – Én már nem érem meg. Szóval, mégiscsak kirepült. Kérem, ne haragudjanak rám, ha az éjjel rosszat tettem.

Ilyenkor, októberben…

A teljes könyv itt elérhető: https://mek.oszk.hu/12100/12118/12118.pdf