Vukics Ferenc: Mélyállamok felszámolása Magyarországon. Tisztelt Olvasó!
Másfél évtizede győzködöm az embereket arról, hogy nem az a kérdés, hogy a világ soha sem tapasztalt ökológiai, politikai, biztonságpolitikai, gazdasági, kulturális és demográfiai válságok sorozata előtt áll-e, hanem az, hogy ezek a válságok milyen állapotban találják Magyarországot, a magyar közösségeket, családjainkat és saját magunkat. Lesz-e elég időnk arra, hogy megfelelő mennyiségű erőt gyűjtsünk azokra az időszakokra, amikor a Teremtő majd újra próbára tesz bennünket. Eddig szinte a csodával határos módon maradtunk meg, Ennek a népnek a szenvedéstörténete azt tanította eddig, hogy nem a vezetők zsenialitása, a társadalmuk szervezettsége, hanem inkább az egyszerű emberekben mélyen megbúvó önfeláldozókészség, mint az isteni gondviselés utolsó biztosítéka tette lehetővé, hogy idáig eljussunk.
Most mégis aggodalommal tekintünk a fél év múlva esedékes választások elé. A jobb- és baloldali propagandisták által vezényelt küzdelem aggasztóan szoros eredményt ígér. Ráadásul egészen szürreális állapot alakult ki. A versenyfutás továbbra is egyszereplős maradt. Orbán Viktor miniszterelnök csapata az ellenzék által még meg nem talált „nem-Orbánjával” fut egy „politikai panteizmusnak” is beillő versenyt.
Nem maga a kormányváltás eseménye az, ami leginkább félelemre ad okot, hanem a lehetséges következmények. Az alkotmányos rend megdöntésével járó erőszak, a független és önálló magyar állam megszűnése, az (újra) felhalmozott nemzeti vagyon kiárusítása, a közösségek és magánszemélyek gyarapodásának leállása, a függetlenségpártiak kriminalizálása és politikai üldöztetése, az önszerveződésen alapuló, modern, organikus képviseleti demokrácia lehetőségének elvesztése, és nem utolsósorban az újabb és újabb nemzedékek semmivé váló életideje keseríti meg.
Nem szeretnénk Ukrajnához hasonlóan az USA „kiszervezett” államává válni. Kurucos hévvel tiltakozunk az ellen, hogy az Európai Unió másodrendű polgáraivá, munkásaivá és fogyasztójává tegyenek bennünket, és a progresszió oltárán a történelem szemétdombjára dobják nemzetünket és államunkat. Azt az évezredes innovációt, ami magyarok százmillióinak a tapasztalatára és munkájára épül. Szerencsére, ezt nemcsak a magyarok vagy a lengyelek gondolják így. Sebastian Kurz osztrák kancellár éppen most tette szóvá újra, hogy elítéli a tagállamok kettős mércével való megítélését, és hogy a kelet-európaiakkal szembeni „nyugati arrogancia” a továbbiakban nem fenntartható.
A magyar választás természetesen nem független a világfolyamatoktól. Ezek a folyamatok pedig nem sok jót ígérnek, és ilyen esetben a meglévő kritikákat is szívesen félrerakja az ember, mert mindennél fontosabb, hogy ez a közösség cselekvőképes legyen. Ha jön a baj, akkor úgy kell cselekednünk, ahogy ennek a közösségnek a legjobb. A történelem ezerszer megtanította már, hogy egyetlen nagyhatalom sem akarja ugyanazt, mint mi.
A gyurcsányi függő gazdaság és függő állam komoly szuverenitási kérdéseket vetett fel. Előrevetítette a magyar állam megszűnésének lehetőségét. A nehezen megszerzett politikai mozgástér újbóli feladása ellentétes az emberek és a közösségek érdekével. Abban az országban, ahol a rendszerváltásnak és az azt megelőző százötven évnek a lakosság 80-90 %-a a vesztese volt, most mindenkinek arra kell törekednie, az állampolgárok „helyzetbe hozásával” erősítsük nemzeti közösségünket. „Hungary First” – mondhatná a művelt republikánus. Beláthatja mindenki, hogy Magyarország és Lengyelország „bedarálásával” nemcsak a birodalmakkal való szembenállás vész oda, hanem annak az új erőtérnek a létrehozása is csak álom marad, amelyben a közép-európai térség nemzetei szuverenitásukat a szomszédos népekkel kötött új együttműködéssel biztosíthatnák.
Mégis, hogy jutottunk odáig, hogy a mostani választáson megint ilyen sok múlik? Félreértés ne essék, nem temetem magunkat. Álltunk már ezerszer nagyobb kihívások előtt, mint a mostani választások. Tehetségtelen vezetőink és elhibázott döntéseink ellenére valami organikus belső szervezettség mindig átsegített bennünket a legnagyobb tragédiákon is. Már ezerötszáz évvel ezelőtt is így ismertek bennünket. A „szabartoi aszfaloi” (rendíthetetlen szavárd – önálló, független szavárd) kifejezés is erre utal.
Az okok nagyon mélyre nyúlnak. Ehhez igazából meg kell ismernünk a „magyar mélyállamot”. Érdemes most is Schiffer Andráshoz fordulni, ha pontosan meg akarjuk érteni, hogy nemcsak amerikai „deep state” létezik, hanem magyar is. Ráadásul huszáros hevületünkben mi kettőt is létrehoztunk az elmúlt évtizedekben.
Schiffer András a Hetek ünnepi lapszámában beszélt a sajátos magyar mélyállami felépítéséről. A véleménye szerint az Orbán-kormányzat minden erőlködése ellenére sem sikerült felszámolni a kommunista rendszer mélyállamát.
„A kommunista rendszer utolsó évtizedében kiépített »megalvadt struktúrák« tovább élnek. A kommunista állambiztonság a legnagyobb műveletet nem is a politikai felszínen végezte, hanem a gazdaságban, a privatizáció során és a média maga alá hajtásában.”
Schiffer András szerint a 2022-es választás után derülhet ki, hogy az előrelátó kommunisták által felépített és nyugati segítséggel azóta is tovább élő gazdasági-titkosszolgálati mélyállam és az ezzel szemben 2010 után létrejött kormányzati „ellen-mélyállam” küzdelme hogyan is áll.
Bibó István 1947 elején – a kommunista hatalomátvétel és a hidegháború árnyékában – tartott akadémiai székfoglalójában azt vizsgálta, miként nyer új meg új problémákon át örök aktualitást az államhatalmak elválasztásának elve. Előre is elnézést kérek a hosszú és fárasztó idézgetésért, de Bibó, az Bibó. Csak eredetiben érthető igazán.
„Az első ilyen góc az államhatalom gazdasági kiterjeszkedéséből nőtt ki. Az államhatalom a modern gazdasági fejlődés következményeképpen sokkal szélesebb gazdasági tevékenységet folytat, mint a történeti fejlődés folyamán valaha is. Ez a gazdasági tevékenység mindenekelőtt minden világnézettől függetlenül előidézi az államhatalom gazdaságpolitikai szerveinek anyagi korrumpálódását. Másodszor, s ez talán súlyosabb, magával hozza a gazdasági élet bürokratikus és imperatív megszervezését. Nincs sok értelme, ha mindennek a veszélyeivel szemben olyanfajta rendszereket kívánunk vissza, ahol ezek a veszélyek még nem állottak fenn. Gyakorlatilag ez a visszafejlődés egyszerűen nem lehetséges, és a fejlődés további folyamán minden jel szerint mind kevésbé fog menni.”
„A másik terület, ahol a hatalomkoncentráció demoralizáló hatása még ennél is sokkalta vészesebb formák között jelenik meg, a szellemi élet, a kultúra területe. Ez ma számos vonatkozásban központi kérdése az állami életnek. Itt van először a tudomány jelentőségének minden eddigi mértéket meghaladó növekedése az állami élet számára. Ez egyrészt azzal jár, hogy az államhatalom a tudósokat, jelentőségüknek megfelelően elsősorban a természettudósokat befolyásolni igyekszik, másrészről pedig azzal, hogy a társadalomtudósoknak gyakran doktrinér s a természettudósoknak gyakran naiv állami és politikai állásfoglalásai súlyos gazdasági, hadászati s egyáltalán politikai jelentőséghez jutnak. A másik, ennél sokkalta súlyosabb veszélyt a tömegműveltség eszközeinek – egyébként nagyszerű és ellenállhatatlan – kiterjeszkedése idézi elő. A propaganda jelentőségének és eszközeinek megnövekedése, a mozi, a sajtó, a rádió véleményformáló hatása egyszerre döntő tényezője a tömegműveltség emelkedésének és ugyanakkor a hatalomkoncentráció minden eddigi mértéket meghaladó növekedésének. Ez egyrészt a tömegkultúrát az államhatalmi célokkal függőségi viszonyba hozza, másrészt az államhatalmat saját propagandájának a rabjává teszi. „
„A harmadik terület, ahol kirajzolódik egy nagy korrumpálódási veszély, az, amit a bürokrácia, sőt napjainkban a technokrácia neve alatt foglalhatunk össze. Még ha sikerülne is a gazdasági és szellemi élet valamiféle önkormányzatát és államhatalmi elválasztását keresztülvinni, akkor is mind általános igazgatási, mind a gazdasági, mind a kulturális igazgatás terén tovább növekednék a szervezés, a szervezettség jelentősége és a benne megtestesült hatalomkoncentráció.”
A szakértőnek és a szervezőnek ez a döntő helyzete lassan oda vezet, hogy a végsőkig racionalizált üzemszerűségben néhány nagyon képzett szervező és szakember mellett a sekélyesen képzett átlag mind nagyobb mértékben elhárítja magától a fájdalmas és fáradságos betanulás munkáját, és átenged minden irányítást a túlracionalizált nagyüzem szervezőinek és szakembereinek. Ebben az egész perspektívában az emberi szabadságnak olyan veszélye és az önkénynek olyan lehetősége rejlik, amit ma át sem láthatunk, mert sem Amerika, sem a Szovjetunió még távolról sincs olyan ponton, hogy ez a kérdés teljes nehézségében kirajzolódjék. Az elkövetkező idők hatalmi koncentrációjának ez lesz a legnagyobb, a legdemoralizálóbb apparátusa, amivel szemben csak az általános demokratikus politikai nevelés, a szakmai elmélyülés, az önigazgatás kiszélesedése, az ellenőrzési igénynek a nagymértékű megnövekedése adhat egyensúlyt, s szoríthatja vissza a maga helyére ezt az új szervezői arisztokráciát.
Nem vagyok hivatott és nem is volna lehetséges egy ilyen nyilvánvalóan holnapi problémára konkrét megoldási javaslatokat tenni. Hisszük, hogy az emberek szabadságösztöne meg fogja oldani ezt a problémát is, melyet ma még csak a levegőben érzünk, melyet ma még más, súlyosabb, közelebbi problémák előznek meg, de amelyre a figyelmet felhívni már ma érdemes. Mert az, hogy ennek az új hatalomkoncentrációnak az arisztokráciája a szakszerűség és képzettség arisztokráciája lesz, nem oldja meg a kérdést, sőt még nehezebbé teszi a szabadságigénynek vele szemben való fellázadását.”
A „politikai bürokráciából” lesz az „új osztálynak” nevezett réteg, a nómenklatúra, amely az államszocializmus bukásánál a posztszocialista térség nómenklatúra-burzsoáziáinak lesz a keltetője. Bibó látnokian úgy fogalmaz, hogy az elkövetkező idők hatalmi koncentrációjának ez lesz a legnagyobb, a legdemoralizálóbb apparátusa.
A magyar rendszerváltásban az antikommunista ellenzéknél meghatározóbb szerepet vittek az ún. reformkommunisták. Ezeket nem hajtotta semmiféle demokratikus meggyőződés. A régi ideológiai meggyőződésektől megszabaduló, cinikus és nihilista pártállami nómenklatúra és a mögötte álló értelmiség a nyugati kapitalizmusba való visszacsatlakozásban egy új lehetőséget látott. A későkádári eliteknek a nyolcvanas évek közepétől kifizetődőbb lett nyugati éltanulóvá válni. A vagyonátmentéshez a magánjog és a neoliberális gazdaságpolitika és a teljes privatizáció nyújtott megfelelő cselekvési teret. A hatalom-átmentéshez pedig a forradalmi cezúrát (lásd lusztráció, aktanyilvánosság) nélkülöző rendszerváltás nyújtott tökéletes játszóteret. Az eladósított és kiszolgáltatott országban a „működő tőke” a régi nómenklatúra szakembereit kereste, mert őket ismerte és csak bennük bízott.
„Kádár bosszúja? Valóban, az intézmények megváltoztak, de a magatartási szokások kísértetiesen emlékeztetnek a bukott rezsim unt, utált gyakorlatára. Mi több, a vezető réteg is közelebb áll a régihez, mint azt a rendszerváltás előestéjén bárki jósolta volna. S nem 1994 óta: 1990-től folyamatosan. A volt nómenklatúra hatalmas előnnyel indult a politikai és gazdasági hatalom újraelosztásáért vívott versenyben: értékes személyi kapcsolatokkal, használható vezetői gyakorlattal rendelkezett, s az átalakulás pillanatában roppant állami és félállami vagyonokat tartott az ellenőrzése alatt. Nagyobbrészt az ő tagjaiból kerül ki a nagykapitalisták első generációja, nem a nyolcvanas évek pionír vállalkozói közül. Ők adják az új politikai vezető réteg meghatározó tömegét, nem a nyolcvanas évek ellenzéki és mozgalmi körei. Ők uralják a demokratikus állam viselkedési szokásait. Övék itt a tér.”Az első Orbán-kormány négy éven át megtapasztalhatta a Tellér Gyula szociológus által „megalvadt struktúráknak” nevezett erők „mélyállamát”. A polgári kormány számára lehetetlenné vált a politikai kormányzás. A 2002-es bukás után mérleget készítettek, és arra jutottak: „Kormányon voltunk, nem hatalmon.” Orbánnak nyolc éve volt, hogy levonja a tanulságokat.
Pokol Béla szerint Orbán Viktor számára 2002-es veresége legfontosabb konklúziója úgy fogalmazódott meg: mélyállamot kell építeni a külföldi hálózatokkal összefonódott posztkommunista mélyállam ellenében. A szociológus professzor szerint Orbán nem magát a mélyállam-jelenséget akarta felszámolni: egyedül az erőben, vagyis a saját kezében összpontosuló erőben bízik. A posztkommunista mélyállamra az ellen-mélyállam az orbáni válasz.
Ha tizenkét év kormányzás után nem sikerült a „megalvadt struktúrákat” végleg a háttérbe szorítani, és ez a hálózat a külföldi pénzek és módszerek segítségével továbbra is olyan erős, hogy megkerülhetetlen ellenfele lett a második Orbán-kormánynak, akkor elmondhatjuk, hogy valamit nem jól csinált a magát nemzetinek és polgárinak nevező kormányzat. A volt nomenklatúra gyerekestül, unokástul ömlik a magyar közéletre, ráadásul a „progresszió” erőinek nyugati előretörése kapcsán még inkább otthonosan mozognak az újonnan kiépülő politikai térben. Előéletük miatt a progresszívek szemében pedig továbbra is ők lesznek a hitelesek és a megbízhatóak.
Ezért fordulhat az elő, hogy minden nagy „nemzeti erőlködés” ellenére az óvónéni Orbán vicceket mesél a gyerekeknek, a kisiskolás pedig úgy tudja, hogy a muhi csatát a NER-lovagok gyávasága miatt veszítettük el. A középiskolákban, az egyetemeken a tanórákon és az előadásokon nyíltan kormányellenes véleményeket hangoztatnak a tanárok.
Még kormányhűnek tartott médiában is kinézik maguk közül a patriótaságukat vállaló kollégákat. Az államigazgatás, a rendőrség, a hadsereg, a titkosszolgálat tele van az egykori nomenklatúra elkötelezett öregjeivel, vagy az általuk kinevelt új generációval. Mivel a kormányzat által épített „ellen-mélyállam” egyáltalán nem bízott meg az őt amúgy általában támogató patrióta értelmiségben, ezért inkább az „ellenség” embereit használva építette ki hatalmi struktúráját. Talán abban reménykedtek, hogy őket könnyebb lesz irányítani, mint a szellemi önállóságát mindenképpen megtartani kívánó „nemzeti irányultságú értelmiséget”? Jól láthatóan nem vették észre, hogy az „ügyesen nyaló” csoportok egy része valójában alig várja a kormány bukását. A „közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokba”, a kiszervezett felsőoktatásba nem sikerült csak „hűséges hűbéreseket” rakni.
Egy megnyert választás után az Orbán-kormánynak talán lesz ideje még arra, hogy a természetes szövetségeseit megtalálja. Be kell látnia, hogy a jövő kihívásait az általa létrehozott ellen-mélyállammal nem lehet megoldani. A túléléshez vissza kell lépni az organikus államszervezési alapokhoz. Meg kell erősíteni a nemzet helyi, szakmai és tudományos közösségeit. Nem szabad ellehetetleníteni a nemzeti alapon gondolkodó értelmiség szellemi műhelyeit, és fel kell hagyni folyamatos korlátozásuk gyakorlatával.
A 2011-es alkotmányozás során abban reménykedtünk, hogy Orbán Viktor, látva a „megalvadt struktúrákat”, fel fogja őket számolni. Az eddig alkalmazott módszer kudarcot vallott. Mi nem az ellen-mélyállamban láttuk a megoldást. A régi nomenklatúra és utódainak mélyállamát csak akkor lehet felszámolni, ha kormányzó erő konzekvensen visszacsatolja a kormányzathoz a korábban leszakított hatalmi szektorokat, és el kell fogadni, hogy a közigazgatásnak nem csak az a feladata, hogy a politikai akarat végrehajtását biztosítsa.
Nem szeretnénk azzal szembesülni, hogy a magyar államiság megszüntetése, a magyar műveltség felszámolása ellen fellépő magyar erők a végén két mélyállammal találják magukat szemben. Leküzdhetetlen akadálynak tűnik, és a reménytelenség mindig erőszakot fog szülni. Orbán Viktornak be kell látnia, hogy egy sikeres választás után fel kell számolnia az egymással versengő elitcsoportok „színházi előadását”. A választóknak pedig be kell látniuk, hogy nem a régi mélyállami csoportoktól és az őket támogató külföldi érdekköröktől várhatja, hogy a gazdag kevesek helyett a sokak érdekében zajló politikai kormányzás valósuljon meg, hanem a kétfajta mélyállam teljes felszámolásával.
Orbán Viktor nem fogja elhozni a sokak által elvárt, de meg nem határozott „jól működő államot”, de a jelenlegi kormányzat hatalmon maradása fenntartja a lehetőségét annak, hogy a magyar nemzetnek még lesz ideje és lehetősége újraszervezni az államát, mielőtt a világ nagy konfliktusai elérik az országot.
Az ellenzék győzelme csak a 2010 előtti hegemón elitcsoportok restaurációjának lehetőségét teremti meg. Győzelmük esetén a szuverén állam megszűnik, és a magyar nemzeti érdek, a magyarok sokasága érdekében zajló politikai kormányzás feloldódik egy európai félmilliárd és egy földnyi hétmilliárd embert irányító cinikus elit bábszínházában.
Ehhez viszont Orbán Viktornak konszolidálni kell a rendszerét, vagy nekünk kell konszolidálni Orbán Viktort. Sokak szerint a miniszterelnök sok hibát követett el, de nem hinném, hogy az elkövetkező években bárki jobb és alkalmasabb vezetője lehetne ennek az országnak, mint ő. Talán belátja, hogy a „jobbnak mondott” és a „balnak mondott” oldalon is megvannak a nemzetben gondolkodó természetes szövetségesei, és hogy az ország lényegesen nagyobb humán erőforrásokkal rendelkezik, mint ahogy eddig sejtette.
A 2010 előtti elitcsoportok mélyállamának nincs mit üzennem. Szóra sem érdemesek. Az ellen-mélyállam tagjainak azonban van mondanivalóm: ha nemzetünk nem lesz elég szervezett és organikus annak érdekében, hogy a lehető legtöbb szellemi, erkölcsi, anyagi forrást mozgósítsa az országot elérő nagy traumák idején, akkor ne reménykedjenek abban, hogy őket és utódaikat bármi is meg fogja védeni azok pusztító hatásaitól.
Ki kell egyeznetek velünk, az elfeledett magyarokkal!
Forrás:
Comments