Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (28)
Kössük meg az ukrajnai fegyverszünetet, aztán engedjük el Európát
https://original.antiwar.com/David_Stockman/2025/02/10/make-the-ukraine-truce-then-cut-europe-loose/
Pontosan 177 nappal hivatalba lépése után Amerika legnagyobb békeelnöke, Dwight D. Eisenhower bejelentette, hogy a Koreai-félszigeten leállítják a romboló derbit, és ezentúl fegyverszünet lesz érvényben ‒ amely fegyverszünet a mai napig érvényben van.
Sajnos, Ike (Eisenhower beceneve ‒ a Szerk.) fegyverszünete a forró háborúban soha nem változott tartós békeszerződéssé, vagy a két Korea, illetve az USA és Vörös Kína közötti kapcsolatok normalizálásává. Ráadásul nem rejtély, hogy miért. Washington ugyanis hamisan állította, hogy nemes háborút vív a világkommunizmus terjedése ellen ‒ így a Potomac partján székelő birodalom nem volt hajlandó elismerni egy kommunista kormányt északon, vagy feladni bábkormányát délen.
És itt tényleg bábkormányra gondolunk. Röviddel azután, hogy a félszigetet 1945 januárjában, a jaltai konferencián Roosevelt, Churchill és Sztálin önkényesen kettéosztotta, az amerikai hadsereg a 38. szélességi körtől délre fekvő területen Syngman Rhee-t ültette be elnöknek. Ez a bizonyos koreai hazafi azonban akkoriban kényelmes életet élt az Egyesült Államokban, és az 1904 óta eltelt 41 év nagy részében, amikor először jött az Egyesült Államokba, hogy Princetonban tanuljon. Ennek megfelelően egy hógolyónyi esély sem volt arra, hogy a koreai nép őt választotta volna a Washington által támogatott brutális zsarnokság vezetésére.
A legjobb szándékai ellenére Eisenhower a CIA és a Külügyminisztérium szánalmas Dulles fivérek keresztes hadjáratú antikommunizmusa, és különösen a Time-Life Henry Luce által támogatott úgynevezett Kína-lobbi miatt volt beszorítva. Ez utóbbi a vörös harcosok hangos kádereit vonzotta Washingtonban, köztük Richard Nixon alelnököt, William Knowland szenátort, Joe McCarthy szenátort és Walter Judd képviselőt, számos más személy mellett, és ők nem voltak hajlandók támogatni a kapcsolatok normalizálását a kínai polgárháború győztesével, Mao Ce-tunggal.
Így a katonai érintkezés vonalát befagyasztották, és az USA folytatta Dél-Korea erőteljes felfegyverzését, valamint a függetlenségének védelmét az északi kommunista rezsimmel és az északi oldalon álló Vörös Kínával szemben.
Mégis, a történelem visszatekintésében mi a fenét jelentett Amerika belbiztonságához csaknem 45 000 amerikai katona halála és további 35 000 sebesült, akik közül néhányan még ma is kapnak orvosi ellátást és rokkantsági ellátást? Nem is beszélve arról az 1 millió koreai harcosról, akiket a háború mindkét oldalán megöltek, és 2-3 millió civilről, akiknek az életét szintén kioltották.
Mondanom sem kell, hogy sem Vörös Kína, sem Vörös Korea nem jelentett katonai fenyegetést az USA számára abban az időben. Valójában a sztálini Oroszország sem, amely egyébként figyelmeztette Észak-Koreát, hogy ne lépje át a 38. szélességi kört.
Mégis, Washington 1953 után elindult azon az úton, hogy a demilitarizált zónától délre egy állandó mesterséges államot hozzon létre, majd állig felfegyverezte és az USA katonai ernyője alá vonta.
Az elmúlt hét évtizedben e kiadások értéke mai dollárban számolva könnyedén több mint 500 milliárd dollárt tesz ki, ami azt jelenti, hogy az amerikai katonai/ipari komplexum 75 éven át lóherét termelt, amikor fegyvereket adott el egy olyan kormánynak, amely egyébként nem létezne, vagy felfegyverezte az időnként Koreában és Japánban állomásozó akár 100 000 amerikai katonát, akiket egyébként soha nem vonultattak volna be.
Másrészt, mivel nyilvánvalóan nem származott nyereség az észak-amerikai katonai biztonság számára abból, hogy Washington létrehozta, fenntartotta és megvédte Dél-Koreát, a következtetés elkerülhetetlen, hogy
Washington több mint félbillió dollárt költött pontosan mire?
Amennyire meg tudjuk állapítani, az összes amerikai kincs arra ment el, hogy Dél-Korea 52 millió lakosa ma egy kicsivel jobb életszínvonalon éljen 33 000 dollárral fejenként, mint Sanghaj polgárai 27 000 dollárral; és egy kicsit több demokratikus szabadságot is élvezzenek, mint a Sárga-tengeren túli, ugyanilyen jólétben élő társaik.
Végül is erről szólt az elmúlt 75 évben ez az egész hidegháborús lármázás, vér és kincs, valamint a nukleáris konfrontáció időnkénti veszélye. Azaz, hogy Sanghajban valamivel nagyobb az esélye annak, hogy politikai nézeteltérésért letartóztatják, mint Szöulban.
És ez nem is valamiféle szemellenzős túlzás. Ha Washington elég okos lett volna ahhoz, hogy 1950 júniusában hagyja, hogy a koreaiak és a kínaiak maguk rendezzék nézeteltéréseiket, Korea kétségtelenül Kína szatellitjeként végezte volna, ami azt jelenti, hogy a félsziget későn indult volna el a modernizáció felé Mao idején, de 1990 után Deng úr globális exportgépezetének részeként robbant volna ki a startkockákból.
És nem, nem hagyjuk figyelmen kívül a Kim II Szung/Kim Dzsong II/Kim Dzsong Un bűncsalád borzalmait, amely az 1940-es évek vége óta zsarnokoskodik az északi nép felett, és nemrégiben nukleáris fegyverekkel hadonászott a nyugat felé.
Valójában éppen ez a lényegünk: Egy pillanatig sem hisszük, hogy Kimék szigorú zsarnoksága 70 évig tartott volna, ha Ike képes lett volna egy megfelelő békeszerződést kötni, és ezzel Koreát a koreaiakra és a kínaiakra hagyni.
Elvégre a kínai fennhatóságnak hosszú története van a félszigeten, amely egészen Koreának a Ming-dinasztia (1368-1644) és a Csing-dinasztia (1644-1912) idején Kína hódoltsági államaként fennálló státuszáig nyúlik vissza.
Ha Washington politikai machinációi, pénze és fegyverei nélkül Korea ismét a Kínai Népköztársaság 23. tartományaként vagy 6. autonóm régióként végezte volna, az amerikai polgárok belbiztonsága és szabadsága Miamitól Seattle-ig nem lett volna rosszabb helyzetben.
Másképpen fogalmazva,
az Egyesült Államok alkotmányában semmi sem hatalmazza fel Washingtont arra, hogy a demokrácia terjesztésével, támogatásával és katonai garantálásával foglalkozzon a világban.
A katonai biztonság keményen kiforralt kérdését tekintve pedig az egyetlen dolog, amire még most, 2025-ben is szükség van, az egy legyőzhetetlen hármas nukleáris elrettentés, ami a CBO számításai szerint évente körülbelül 75 milliárd dollárba kerül, valamint az észak-amerikai partvidék és légtér hagyományos védelme, ami valószínűleg néhány száz milliárddal többe kerülne.
Amire azonban nem lenne szükség, az a világot behálózó amerikai haditengerészet és Amerika jelenlegi hatalmas légi és szárazföldi expedíciós erői, amelyek az összefonódó szövetségeket és a Dél-Koreához hasonló szükségtelen kötelezettségvállalásokat erősítenék.
Mindez elvezet minket a nap híréhez, amely szerint a Trump-kormányzat jó úton halad az ukrajnai békemegállapodás felé. Ha a következő 100 napban megvalósul, ahogy reméljük, akkor ez még Ike teljesítményét is felülmúlhatja a koreai háború megállítása tekintetében, amelyet Harry Truman demokrata elnöktől örökölt.
A meg nem erősített tervek, amelyekről a független ukrán sajtó, vagyis az USAID számolt be, arra utalnak, hogy április 20-ig tűzszünetre kerülhet sor, amely:
befagyasztja Oroszország folyamatos előrenyomulását a jelenlegi érintkezési vonalakon.
megtiltaná Ukrajnának a NATO-hoz való csatlakozást.
megkövetelné Kijevtől, hogy elfogadja az orosz szuverenitást az elcsatolt területeken a Donbasban, a Krímben és a Fekete-tenger peremén.
megkövetelné az ukrán csapatoktól, hogy hagyják el Oroszország Kurszk térségét, ahol augusztusban ellentámadást indítottak.
Állítson fel egy kontingenst európai katonákból, nem pedig amerikai csapatokból, hogy felügyeljék a demilitarizált övezetet.
Kérje az EU-t, hogy segítse Ukrajnát az újjáépítési erőfeszítésekben, amelyek egy német agytröszt szerint a következő évtizedben akár 486 milliárd dollárba is kerülhetnek.
Úgy gondoljuk, hogy Donald és Vlagyimir Putyin néhány nap alatt egy ilyen megállapodásra juthatna Szaúd-Arábia valamelyik oázisában, miközben Zelenszkij egy félreeső sátorban hűsölne.
De ha a hosszú távú eredmény nem egy újabb költséges „szövetséges” lesz, akit egy álnemzetben állítanak fel, és akit az amerikai hadiipari komplexum állig felfegyverzett, Donaldnak nagyon oda kell figyelnie Eisenhower tábornok kudarcára, miután Koreában fegyverszünetet kötött. A kínai lobbi mai megfelelője a
neokon háborús uszítók viperafészke, amely az agytrösztök, a nem kormányzati szervezetek, a mély államügynökségek, az államilag finanszírozott média és az amerikai kongresszus katonai/ipari komplexumának szolgálóleányai között székel.
Elviselhetetlen nyomást gyakorolnak majd a Fehér Házra, hogy az így keletkezett ukrán rögből egy újabb megtartott „szövetségest” és végtelen problémás pontot csináljanak egy újabb DMZ (demilitarizált zóna ‒ a Szerk.) mentén.
De Trumpnak nem szabad kegyelmet adnia nekik, és ezt úgy kell tennie, hogy a bölcs öreg vermonti szenátor, George Aiken példáját veszi, aki 1966-ban azt tanácsolta LBJ-nek (Lyndon B. Johnsonnak ‒ a Szerk.) a vietnami háborúval kapcsolatban, hogy „hirdesse ki a győzelmet és menjen haza”.
Vagyis a békeszerződés aláírása után az ukrán Trumpot hagyni kell a maga dolgára, beleértve azt is, hogy megtalálják a módját annak, hogyan lehet szomszédoskodni a Kremllel. Tehát
ne legyen Kijevben bábkormány, ne legyen informális szövetséges, ne legyen militarizált proxy, ne legyen fegyverraktár az amerikai katonai/ipari komplexum számára Oroszország küszöbén.
Valójában, ha Zelenszkijnek megadja a kinevezését és a Costa Rica-i luxusnyaralását, akkor
átkozottul valószínű, hogy az őt követő kijevi politikusok megtalálják a módját és eszközeit annak, hogy kijöjjenek a szomszédjukkal, és saját erőforrásaikra és a világ többi részétől megszerezhető emberbaráti segítségre támaszkodva újjáépítsék azt a siralomházat, amelyet Washington csinált az országukból.
Röviden, Washingtonnak egyszerűen csak le kell nyelnie a veszteségeit, és haza kell mennie.
Ráadásul Donald Trump nyilvánvaló hibái ellenére jelenleg elég hiteles az amerikai közvélemény szemében ahhoz, hogy „győzelemnek” nyilvánítsa az uniópártiak értelmetlen ukrajnai kalandjának mélységes kudarcát, amit az a tény is bizonyít, hogy az ukrán államcsonk valószínűleg meg tudja tartani korábbi területének 75%-át.
Ami még ennél is fontosabb, egy Ike-féle „győzelem” Ukrajnában kiváló alkalom lenne az USA számára, hogy kilépjen a NATO-ból, és véget vessen Washington összes távoli bázisának és kötelezettségvállalásának egész Európában.
Vagyis hazahozni a még mindig Európában tartózkodó 65 000 amerikai katonát, mert eleve nem lett volna szabad ott lenniük, különösen azután, hogy a régi szovjet birodalom 34 évvel ezelőtt eltűnt a történelem szemétdombján.
Ami pedig Európa státuszát illeti egy ukrajnai békeszerződés és az USA NATO-ból való kilépése után, kétkedünk abban, hogy Vlagyimir Putyinnak érdeke fűződik Lengyelország megszállásához vagy a berlini Brandenburgi kapu áttöréséhez. De az európai országok GDP-je meghaladja a 20 billió dollárt, vagyis tízszerese Oroszország 2 billió dolláros GDP-jének. Ha ebből nem tudják biztosítani a saját védelmüket ‒ még ha ez azt is jelenti, hogy egy kicsit meg kell borotválniuk a bőséges jóléti államokat ‒, akkor bármi történjék is, az rajtuk múlik.
Ike megállította a szörnyű mészárlást Koreában, de sajnos nem vetett véget a háborúnak.
Ha Trump valóban békeelnökként akar bevonulni a történelembe, akkor most szélesre tárul a lehetősége, hogy valóban véget vessen Amerika legújabb szükségtelen háborújának, és olyan békeelnökké váljon, amilyen még a nagy Eisenhower tábornok sem volt igazán.
Amerikai csapatok Európában (fő)
Németország: 35,068
Olaszország: 12,405
Egyesült Királyság: 9,949
Spanyolország: 3,212
Törökország: 1 778
Belgium: 1,105
Hollandia: 425
Görögország: 368
Lengyelország: 216
Románia: 133
David Stockman két cikluson át volt michigani kongresszusi képviselő. Ronald Reagan elnök idején ő volt a Gazdálkodási és Költségvetési Hivatal igazgatója is. 
Commentaires