Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (29)
Vöröskéz-lázadás Szerbiában ‒ néphatalom vagy színes forradalom?
Szerbiát már hat hete megrázza egy állítólag diáklázadás, ami a múlt héten a miniszterelnök lemondásához és előrehozott választásokról szóló pletykákhoz vezetett. Öt állami és két magánegyetem, valamint négy főiskola és hatvanhárom középiskola diákjai jelentették a legnagyobb kihívást a Haladó Párt uralmával szemben ‒ és táplálták az újabb „színes forradalom” pletykáit.
Csütörtökön több ezer diák gyűlt össze a fővárosban, Belgrádban, majd elindultak Újvidékre ‒ Szerbia második legnagyobb városába, ahol egy tragédia történt, amely az egész válság kiváltó oka volt. Az 1964-ben épült, de nemrég egy gyorsvasút-projekt részeként felújított újvidéki vasútállomás betontetője november 1-jén összeomlott, és tizenöt ember életét oltotta ki.
Szerbia a legnagyobb a volt Jugoszlávia hat utódállama közül (Koszovó, a szakadár szerb tartomány, amelyet az Egyesült Államok és szövetségesei hetediknek tekintenek, nem számít). Belgrád nem szándékozik csatlakozni a NATO-hoz, amely 1999-ben bombázta Szerbiát, hogy elfoglalja és leválassza Koszovót, és hivatalosan az Európai Unióhoz kíván csatlakozni ‒ de eddig nem volt hajlandó csatlakozni a blokk Oroszországgal szembeni szankciórendszeréhez.
Mindez nyilvánvalóan Moszkva, Peking, Brüsszel és Washington számára egyaránt jelentős érdeklődésre tart számot Szerbia iránt. Aleksandar Vučić elnöknek sikerült kiegyensúlyozó diplomáciáját infrastrukturális és ipari beruházások áradatává alakítania, mint például a magyar határig tartó nagysebességű vonatprojekt.
A Nyugat által támogatott ellenzéki pártok már régóta azzal vádolják a haladókat, hogy lefölözik a pénzeket ezekből az építkezésekből ‒ ahogyan azt tették, amíg hatalmon voltak ‒, és az újvidéki tragédiát kihasználva gyorsan lemondásokat és letartóztatásokat követeltek. Ugyanazt a forgatókönyvet követték, mint 2023-ban, amikor egy belgrádi iskolában történt tömeges lövöldözést a „Szerbia az erőszak ellen” tüntetéssorozatba ágyaztak, hogy rendszerváltást követeljenek. Vučić akkor úgy reagált, hogy előrehozott választásokat írt ki, amelyeket azonban a haladók könnyedén megnyertek.
Az újvidéki tüntetések eleinte úgy tűntek, mint egy újabb utcai performansz, amely ki fog aludni. Minden megváltozott, amikor két belgrádi egyetemi iskola diákjai november 21-én kisétáltak a tanításból. Másnap a színészhallgatók egy csoportja eltorlaszolta az iskolájuk előtti utcát, és összeverekedtek autósokkal, akik megpróbáltak átjutni. Az incidens dominóhatást váltott ki a belgrádi főiskolákon, ahol az önjelölt „diákszovjetek” (plénum) végül a támadók ‒ akik szerintük a kormánypárt aktivistái voltak ‒ letartóztatását és azonosítását, valamint a balhéban részt vevő összes diák szabadon bocsátását és teljes kegyelmet követelték.
Azóta a diákcsoportok minden nap legalább tizenöt percre lezárták Belgrád stratégiai fontosságú utcáit, körülbelül a baldachin összeomlásának idején. Kibővítették követeléseiket is: a kormánynak nyilvánosságra kell hoznia a vasútállomás felújításával kapcsolatos összes iratot, és 20%-kal meg kell emelnie a felsőoktatás költségvetését.
A diákszovjetek azt állítják, hogy egy törvénytelen kormányt próbálnak kényszeríteni a törvények betartására és a tetőszerkezet-mészárlás felelőseinek megbüntetésére. A mód, ahogyan ezt tették, azonban maga is törvényen kívüli. Minden iskolából csak a diákoknak egy kis százaléka tagja ezeknek a „szovjeteknek”, és senki sem tudja, kik a vezetőik. Szóvivőik azt állítják, hogy politikamentesek, és a négy követelésen túl semmit sem akarnak. Mégis, amikor a kormány megpróbálja őket megnyugtatni azzal, hogy teljesíti a követeléseiket, nem hajlandóak elfogadni az „igen”-t válaszként.
Eközben a nyugat által támogatott ellenzék és a nem kormányzati szervezetek többször is megpróbálták átvenni a tüntetések irányítását, és felhasználni azokat a kormány megdöntésére. Voltak olyan felhívások, amelyek „diákok által jelölt szakértői kabinetet”, sőt, új alkotmányt is követeltek (bár választásokat nem).
A diákokat figyelve nehéz nem szimpatizálni velük. Fiatalok, idealisták, hazafiasak, igazságra éhesek ‒ amit a szerbek nagyra értékelnek ‒ és tele vannak energiával. Ugyanakkor mindezek a dolgok tökéletes eszközévé is teszik őket azoknak az erőknek, amelyek az emberi kedvességet és tisztességességet már eddig is aljas célokra használták fel Szerbiában és máshol is.
A tüntetések szokatlanul jól szervezettek, fotogén és médiaképesek. Minden felvonulást vagy blokádot jól látható mellényt és néha keménykalapot viselő „személyzet” vesz körül. Szerb zászlókat, valamint a Koszovó kérdésében „nem adjuk meg magunkat” feliratú transzparenseket tartanak a magasba, ezzel is erősítve hazafias jóhiszeműségüket. Az általuk elfogadott logó egy vörös kéznyom, arra utalva, hogy a kormány „vér tapad a kezéhez” a tetőszerkezet összeomlása miatt.
A „vörös kéz” úgy tűnik, hogy a Mjaft! (Elég) nevű, 2003-ban alapított albán „társadalmi igazságossággal” foglalkozó civil szervezettől származik, amelyet az Egyesült Államok és Soros György évek óta finanszíroz. Úgy tűnik, 2021-ben megszűnt, de egyik vezetője, Erion Veliaj azóta Tirana polgármestere lett. A szerbiai diákszovjetek „véres kéz” logójának tulajdonjogát eddig senki nem jelentkezett.
A szerbiaiak általában óvatosak az utcai tüntetésekkel szemben, mivel emlékeznek a Slobodan Milosevic akkori elnök elleni 2000. októberi „demokratikus forradalom” keserű utóízére. Az érintettek közül sokan azt hitték, hogy spontán lázadásban vesznek részt Milosevic állítólagos koszovói „árulása” ellen ‒ csak hogy kiderüljön, hogy a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért (National Endowment for Democracy) és annak okos tervezete, a „színes forradalom” néven ismertté vált felforgató tervezete játszott velük.
Ezeket a tüntetéseket is „diákok” vezették ‒ vagy inkább egy diákcsoportnak indult, mielőtt a NED beszivárgott volna. Az Otpor (Ellenállás) néven ismert csoport egy fekete öklöt használt szimbólumként, és ügyes marketinget és márkaépítést is folytatott, mindezt az amerikai adófizetők pénzéből.
A 2000. októberi puccs mögött álló emberek közül néhányan később nyíltan eldicsekedtek azzal, hogy „bőröndnyi pénzt” kaptak az amerikai nagykövetségen és különböző NED-osztagokon keresztül, és néhányan közülük később hivatásos forradalmárok lettek olyan helyeken, mint Grúzia, Ukrajna és Észak-Afrika.
Mindezek ismeretében a „vörös kéz” tüntetések minden bizonnyal számos vörös zászlót vetnek fel ‒ többek között szó szerint is, egy véletlenszerű Ferrari transzparens formájában, amelyet a Milosevics-ellenes tüntetők használtak az 1990-es években. A nem kormányzati szervezetek, a nyugat által támogatott pártok és egyes EU-propagandisták kísérletei, hogy a tüntetéseket a saját céljaik érdekében felhasználják és eltérítsék, szintén bűzlenek az egekig.
Ráadásul a diákszovjetek magas fokú szervezettsége és fegyelme szöges ellentétben áll az oroszbarát, „szuverenista” vagy jobboldali-populista erők általánosan szervezetlen és demoralizált állapotával az elmúlt években Szerbiában.
Az egyébként PR-ügyes politikus Vučić ügyetlenül reagált a tüntetésekre, és végül a megbékélés politikájára tért át, ami a jelek szerint csak felbátorította a tüntetőket.
Minden alkalommal, amikor úgy tűnik, közel áll ahhoz, hogy lecsillapítsa őket, egy erőszakos incidens fokozza a helyzetet. Két alkalommal a blokádokon áthaladni próbáló autók megsebesítettek fiatal nőket, akik a sorban álltak ‒ szerencsére nem súlyosan. A közösségi médiában azonban már megjelent egy vers, amely arról fantáziál, hogy egy szándékos járműtámadás halálos kimenetelűvé válik.
Aznap este, miután Vučić nyugalomra szólított fel, és közölte, hogy teljesítette a diákok minden követelését, a tüntetők egy csoportja graffitizni ment a Progresszív Párt újvidéki irodájához. A párt néhány ütőkkel felfegyverkezett tagja szembeszállt velük, és az egyik lánynak eltört az állkapcsa. Ez váltotta ki Milos Vucevic miniszterelnök (és a Progresszív Párt elnöke) és Újvidék polgármestere lemondását.
Ennek többféleképpen is vége lehet. A diákok győzelmet hirdethetnek, és visszamehetnek a kollégiumukba, miután figyelmeztették a kormányt. Vagy addig folytathatják, amíg el nem kaparintja őket a civil szervezetek és az ellenzék tengelye, amely a médiában már terveket szőtt a hatalom átvételére és a Progresszívek megtisztítására. Nem nulla az esélye annak, hogy a politikai erőszak lövöldözésbe torkollik.
Bármi történjék is, a „vöröskéz-lázadás” úgy tűnik, elszúrta Szerbia lehetőségét arra, hogy „újrarendezze” kapcsolatait az Egyesült Államokkal, vagy az ukrajnai békecsúcs házigazdájaként szolgáljon, mint valóban semleges helyszín, amely valóban szimpatikus mind Donald Trump, mind Vlagyimir Putyin elnökök számára.
Nebojsa Malic író, rovatvezető és fordító, aki kizárólag az Antiwar.com számára írt (2000-2015) a Balkánról, Európáról és Oroszországról. Miután huszonnyolc évet töltött az Egyesült Államokban, jelenleg Szerbiában él és dolgozik.
Comments