Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (30)
Az újságírás halott. Helló, tartalomkészítők
A szabadság többet nyerhet, mint veszíthet az influencerek – olyan emberek, akik nem függnek senkitől – megjelenésével, valamint a közösségi média mint preferált információforrás felemelkedésével.
Lehet, hogy ez az utolsó dolog, amiről egy újságíró tudósítani akar, de itt az ideje, hogy elkezdjük feltenni a kérdést, vajon jelent-e még valamit a szakmánk. Mi maradt a negyedik hatalomból? Spoiler: talán csak a nosztalgia.
Az újságírás aranykora már régen elmúlt. Több mint 7400 influencer kért sajtóengedélyt a Fehér Házban, miután bejelentették, hogy a kormány megnyitja sajtótájékoztatóit a tartalomkészítők előtt.
Az Egyesült Államokban a Pew Research legfrissebb tanulmánya szerint a 30 év alattiak 37%-a influencerektől szerzi híreit. A demokraták és a republikánusok a legutóbbi választási kampányban példátlanul nagy hangsúlyt fektettek az influencerekre.
Donald Trump csapata egyébként elismerte, hogy a tartalomkészítők kulcsszerepet játszottak a győzelmében, sőt, a választási győzelem után bulit is szerveztek az influencereknek; egy hatalmas bulit, amelyet a New York Magazine „A kegyetlen gyerekasztal” című manipulatív cikke tett híressé, amely fehér fajgyűlölőnek próbálta beállítani őket, figyelmen kívül hagyva, hogy még maga a szervező, CJ Pearson is fekete volt.
A történet paradigmatikus példája a hagyományos újságírás lehangoló hanyatlásának az új-új újságírás térhódításával szemben.
A tartalomkészítő az, amit a régi szerkesztőségekben rossz újságírónak tekintettek volna. Legtöbbjük túl fiatal és képzetlen, nem követik az újságírói etikai kódexet, általában nem tartják be az információk kezelésére vagy a források ellenőrzésére vonatkozó belső szabályokat, a közvetlenség és a bizonytalanság megakadályozza, hogy időt szánjanak a megfelelő tájékozódásra, és szinte soha nem választják szét az információt a véleménytől, főként az utóbbira koncentrálva. És mégis,
egyetlen befolyásoló nagyobb közönségre van hatással, mint amennyit a régi iskola oknyomozó újságírói egy életen át remélni tudnának.
A számok nem beszélnek, hanem ordítanak.
Az X-en a The New York Times-nak 55 millió követője van, a The Washington Postnak 20 millió, a CNN-nek pedig 22 millió. Ugyanakkor csak a YouTuber MrBeastnek 357 millió feliratkozója van, Joe Rogan podcasternek 19 millió követője van az Instagramon, és milliós közönséggel rendelkező podcastja, Logan Paul influencer pedig 27 millió rajongóval büszkélkedhet csak az Instagramon.
Jobb vagy rosszabb, mint a hagyományos újságírás? Technikai szempontból, egy olyan híres kézikönyv alapján, mint David Randallé, azt kell mondanunk, hogy rosszabb, sőt, drámaian rosszabb. De a valóság ennél összetettebb.
Mivel a nagy médiacsoportok csak néhány ember kezében vannak, és gyakran hamis érdekeket szolgálnak, a szabad újságírás megszűnt kockázatos tevékenységnek lenni, és a kihalás veszélyével fenyegetett tevékenységgé vált.
Mind Európában, mind az Egyesült Államokban a hatalmas főáramú média, beleértve a bal- és jobbközép médiát is, teljesen átadta magát az egységes progresszív gondolkodásmódnak, amelyet az Agenda 2030 és a woke-kultúra is példáz.
Az ebből a sávból való kilépés nyomást, elbocsátásokat és lemondásokat eredményezett. Ennyi zárkózottság és arrogancia az egyik oldalon, amikor a másik oldalon több millió YouTuber teljesen szabadon választhat.
Másrészt, ahogyan az sok európai újság esetében is, a nagy médiavállalatok az ágazatban bekövetkezett sorozatos válságok után túlzottan függővé váltak az intézményes hirdetésektől. Más szóval,
a negyedik hatalom, amelynek a politikusok felett kellett volna őrködnie, a politikusok kezébe került.
Mindezek fényében a szabadság többet nyerhet, mint veszíthet az influencerek – olyan emberek, akik nem függnek senkitől – megjelenésével, valamint a közösségi média mint preferált információforrás felemelkedésével. A főáramú média azonban kétségbeesetten próbált ragaszkodni az egyirányú gondolkodáshoz, amit jól példáz az a nevetséges kampány, amelyben olyan médiaóriások, mint a The Guardian, az X/Twitter elhagyására szólítottak fel, miután Elon Musk visszaállította a platform felhasználóitól ellopott szabadságot.
Túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy ők a labda egyedüli urai. És jött Elon bácsi és kilyukasztotta.
Egy másik érdekes szempont itt az, hogy
sokkal több konzervatív YouTuber van, több követővel, mint progresszív – pontosan az ellenkezője annak, ahogy a nyugati főáram általános képe kinézett a 21. század első felében. A közösségi média nélkül valószínűleg egyetlen nagy médium sem adott volna hangot nekik.
A tartalomkészítők saját magukra, valamint a hirdetőikre és előfizetőikre támaszkodnak. Ez lehetővé teszi számukra, hogy szabadságukat jóra vagy rosszra használják, de az olvasónak vagy követőnek megvan a hatalma, hogy megválassza, kiben akar megbízni, anélkül, hogy a célzott és egymást átfedő vélemények és információk állandó áradatának lenne kitéve, ahogyan az a főáramú média nagy részében gyakran előfordult.
A sodródás megállíthatatlan. Globális adatok azt mutatják, hogy
naponta átlagosan két óra 30 percet töltünk a közösségi hálózatokkal való konzultációval,
ez az arány az Egyesült Királyságban kissé csökken – 1 óra 46 perc –, és emelkedik a latin-amerikai országokban, ahol ez az arány jóval meghaladja a három órát.
A Pew Research Center adatai szerint a mintegy száz nagy amerikai újság online látogatójára jutó átlagos olvasási idő kevesebb mint két perc.
A negyedik hatalomnak összességében kisebb a befolyása, mint egy Daffy Duck mémnek.
Ha még mindig kétségei vannak a dolgok irányát illetően, kövesse a pénzt.
2025-ben egy újságíró átlagos éves fizetése az Egyesült Államokban 55 000 és 75 000 dollár között van, míg bármelyik influencer, akinek már 100 000 követője van, 1000 és 5000 dollár közötti összeget kereshet egyetlen szponzorált posztért,
1 millió követőért pedig 100 000 és 500 000 dollár közötti összeget kereshet évente, attól függően, hogy milyen témában és milyen platformokon dolgozik.
Talán éppen a kétségbeesés miatt, amit ezek a számok produkálnak,
a főáramú média végül a tartalomkészítők legrosszabb tulajdonságait másolta le: a „clickbait” megszállottságát és az olcsó forgalmat.
Így az egykor komolyan vehetőnek hitt újságok könyörtelenül olyan álinformatív szalagcímeket indítanak a közösségi hálózatukon, mint például „egész életedben rosszul bontottad a kiwit”, „hogyan érheted el a csajodat egy perc alatt orgazmusra” vagy „a világ idén nyáron lángba borul az éghajlatváltozás miatt (LXXIV. rész)”, vegyítve remek politikai oknyomozó riportokkal vagy átgondolt gazdasági témájú véleménycikkekkel. Más szóval, sok médium arra fogad, hogy a tartalomkészítők áradatával szemben a saját termékük még nagyobb leértékelésével versenyeznek.
Túlléptünk azon a ponton, ahonnan már nincs visszaút. A nagy médiumok végül csődbe mennek vagy eltűnnek, vagy kis médiumokká válnak, és a digitális hiánypótló magazinok adnak otthont annak a kevés újságírói tehetségnek, amelyik túléli a máglyát. Az újságíróiskolák kiürülnek, és a fiatal újságírók már nem híradósok vagy oknyomozó újságírók akarnak majd lenni, hanem celeb tartalomkészítők és YouTuberek.
Aztán a negyedik hatalom, ahogyan valaha ismertük, örökre eltűnik.
A politikai hatalom és az elit a tartalomkészítők leigázására, szabályozására és megvásárlására fogja összpontosítani erőfeszítéseit. De ez egy másik fejezet lesz.
Egyelőre a legfontosabbak közül sokan olyan adóparadicsomokba költöztek, mint Puerto Rico, Andorra, Monaco, Panama vagy Luxemburg, hogy elkerüljék az első boszorkányüldözést, vagy legalábbis azt, hogy az így elhallgattatásukra csábított politikusok ne dobják őket az adócsalás-kereső nyomozókutyák elé.
Végül is, a hagyományos szerkesztőségekkel ellentétben nekik csak egy hely kell, ahol leülhetnek, egy mobiltelefon és egy internetkapcsolat. Még egy flaska whiskyből sem kell kortyolgatniuk munka közben.
Itxu Díaz spanyol újságíró, politikai szatirikus és író.
A szabadság többet nyerhet, mint veszíthet az influencerek – olyan emberek, akik nem függnek senkitől – megjelenésével, valamint a közösségi média mint preferált információforrás felemelkedésével. - KÉSŐ VAN, HOGY ELOLVASSAM MÉGEGYSZER, MIT IS JELENT MAGYARUL
Csak a követők számáig olvastam el, de máris felmerült egy gondolat: az, hogy egy kívülálló ötször, tízszer több követővel rendelkezik egy nagy múltú tájékoztató portálhoz képest, ahol "profi" újságírók dolgoznak, vajon nem annak egyenes következménye-e, hogy a klasszikus újságírásnak százados múltja van megtévesztésben, félre- és félig tájékoztatásban, aljas szándékból elkövetett befolyásolásban? Ezek a számok vajon nem annak a sejtésnél azért erősebb, a tömegekbe lassan kódoltan beivódott átverésérzettség kézzelfogható eredményei? Ahogyan én látom, a "profi" újságírás azzal, hogy behajolt a tőkének, azt az árat fizeti, hogy végletesen szavahihetetlenné vált éppen azoknak a szemében, akiknek tapsára vár, ha a megélhetés végső soron már nem ettől függ.
A "profi" újságírók sorait ma már nagy számban olyanok töltik fel, akik a munkát copy-paste műveletnek…