Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (31)
A brit munkáspárt ideológiai háborúja a „kulákok” ellen
Mivel a mezőgazdasági vállalkozók nem tartoznak a „dolgozó ember” fogalmába… aki nem alkalmazott, az nem dolgozik. A politikusok azonban igen, mivel a jövedelmük a „munkájukból” származik… A munkáspárti kormány által alkalmazott taktika különbözhet a szovjet rezsim brutalitásától, de a farmadó ideológiai célja továbbra is ugyanaz: a magántulajdon felszámolása.
A londoni Nagyünnep keddjét egy újabb gazdatüntetéssel ünnepelték a Whitehallban, négy hónapon belül ez volt a negyedik. A gazdák palacsintát sütöttek, és megpróbáltak bátor arcot vágni, de egy aznap közzétett felmérésből kiderült, hogy
a brit gazdaságok több mint fele azzal számol, hogy a következő tíz évben tönkremegy.
A tiltakozások válaszul születtek a munkáspártiak tavaly októberi bejelentésére, miszerint a gazdák jelenlegi 100%-os örökösödési adómentességét az első 1 millió fontnyi mezőgazdasági és üzleti vagyonra korlátozzák. E fölött a kedvezmény 20%-os lesz.
Bár a munkáspárti kormány által alkalmazott taktika eltér a szovjet rezsim brutalitásától, a mezőgazdasági adó ideológiai célja azonos: a magántulajdon felszámolása.
Az intézkedés rendkívül népszerűtlen mind a gazdák, mind a lakosság körében, ami arra készteti a minisztereket, hogy a pénzrablást azzal indokolják, hogy az NHS fenntartásához elengedhetetlenül fontos.
A kormány adatai szerint azonban az intézkedés várhatóan csak évi 500 millió fontot hoz az államkasszába, ami körülbelül 20 órányi NHS-kiadásnak felel meg. Akkor miért csinálják ezt?
A gazdáknak megvan a maguk elmélete. Tim, egy Wiltshire-i gazdálkodó a GBNews-nak elmondta:
„Ez egy ideológiai kérdés – a munkáspártiak a tulajdonjogot célozzák meg. Nemcsak a mezőgazdasági ingatlanok után járó kedvezményeket (APR), hanem az üzleti ingatlanok után járó kedvezményeket (BPR) is célba veszik. Mindenkit célba vesznek, aki szabadon akar vállalkozni, és akit erre ösztönözni akarnak”.
Timnek teljesen igaza van.
A tavaly októberi őszi költségvetést megelőző napokban a munkáspárti minisztereket megkérték, hogy osszák meg a dolgozó ember fogalmát. A Munkáspárt kiáltványában azt ígérte, hogy „nem emelik a dolgozó emberek adóját”, de ez felvetett egy nyilvánvaló kérdést: pontosan kik is azok a „dolgozó emberek”?
A dolgozó ember az, aki „kimegy és megkeresi a megélhetését, általában egyfajta havi csekken fizetik ki” – mondta Keir Starmer miniszterelnök a Sky Newsnak. Arra a kérdésre, hogy ide sorolná-e azokat az embereket, akik részvényekből vagy vagyonból szereznek jövedelmet (mint a gazdálkodók), azt válaszolta: „Nos, ők nem tartoznának az én definíciómba”.
Rachel Reeves kancellár azt mondta, hogy ők „törekvők, akik gürcölnek”, bár úgy tűnik, hogy ez nem foglalja magában azokat az embereket, akik eléggé gürcölnek ahhoz, hogy saját vállalkozást indítsanak; a költségvetésében szerepelt a munkáltatók nemzeti biztosítási járulékainak adóemelése. Reeves megerősítette, hogy ez nem tartozik a dolgozó emberekre kivetett adó fogalma alá.
Amikor Laura Kuenssberg, a BBC újságírója megkérdezte: „Miért nem számítanak a vállalkozásokat működtető emberek dolgozó embereknek?”. Bridget Phillipson oktatási miniszter hétszer is kitért a kérdés elől, bár adott egy definíciót: „Dolgozó ember az, aki fő jövedelmét abból szerzi, hogy munkába jár”.
Vajon Phillipson dolgozó ember, kérdezte Kuenssberg, tekintve, hogy kabinetminiszterként Phillipson több mint 160 000 fontot keres? Phillipson bólintott. „A jövedelmem a munkámból származik” – válaszolta.
A mezőgazdasági háztartások mediánjövedelme Angliában 2021/22-ben 17 800 font volt; a teljes munkaidőben foglalkoztatottak esetében ez 33 000 font volt. A „dolgozó emberek” megnevezés nem a „bérek meghatározása” alapján történik – magyarázta Pat McFadden munkáspárti miniszter.
A miniszterek képtelenségét a dolgozó ember meghatározására akkoriban nagyrészt viccként kezelték, tekintettel arra, hogy értelmetlennek tűnt, de ez nem nevetséges. A különbségtétel, amit itt tesznek, valóban ideológiai jellegű: a proletár és a kulák osztályok között.
A „kulák” orosz szó, jelentése „ököl”. A kommunisták így jelölték azokat a parasztokat, akik a jobbágyság 1861-es eltörlését követően eléggé igyekeztek és törekedtek ahhoz, hogy földet birtokoljanak és munkásokat alkalmazzanak. Hivatalosan a kifejezést annak tartották fenn, akinek nyolc holdnál több földje volt; a valóságban azonban bármilyen vagyontárgy, akár egyetlen tehén birtoklása is elég volt ahhoz, hogy valaki megkapja ezt a jelzőt.
Oroszország gazdasága történelmileg a kisüzemi mezőgazdaságban gyökerezett. A kulákok, mint a legsikeresebb földtulajdonosok, nemcsak a kapitalista vállalkozást testesítették meg, hanem általában a közösségük oszlopos tagjai is voltak. Pénzt adtak kölcsön, jelzáloghitelt nyújtottak, a helyi közigazgatási ügyeket vezették. Mindez ellenszenves volt a kommunisták számára, akik Oroszország gazdaságát a kisléptékű és helyi gazdaságból a nagyléptékű és kollektivizált gazdasággá akarták átalakítani. Ehhez a mezőgazdaságot kollektivizálni kellett, és ez a kulákok osztályának felszámolását jelentette.
1927-ben súlyos adókat és korlátozásokat vetettek ki a kulákokra. Amikor ez nem tudta megtörni őket, a kommunisták egyszerűen elkezdték lefoglalni a földeket. 1929 végére elkészült a „kulákok, mint osztály felszámolásának” terve.
Az 1930-31-es években mintegy 100 000 kulákot lőttek agyon. Tízmillió kulákot marhavagonokkal küldtek távoli területekre, közülük hárommillió útközben halt meg.
„Dédnagyapámat dekulakizálták, mert fapadlót rakott le a házában” – emlékezett vissza Elena Lanher a Szabadság Rádiónak nyilatkozva. „Sosem jutott el a szolovki fogolytáborba, hanem útközben halt meg”.
1931 nyarára az egész ukrán sztyeppét kollektivizálták. Az ország szarvasmarháinak mintegy 40%-át és a juhok 65%-át levágták a parasztok, akik inkább megölték állataikat, minthogy átadják őket.
Az elkerülhetetlen következmény az éhínség volt. 1930 és 1933 között becslések szerint 5,7-8,7 millió ember halt éhen a szovjet birodalomban. Csak Ukrajnában 3,5-5 millióan haltak éhen a holodomor néven ismert „éhség általi gyilkosság” során.
A kommunisták mégis úgy üdvözölték az atrocitásokat, mint egy átütő sikert, a munkások csapását az „ellenforradalmi tevékenységet folytató aktivisták” ellen. Ez a narratíva az egész szovjet korszakban folytatódott. Bárki, aki nem értett egyet a kommunista párttal, definíció szerint ellenforradalmárnak kellett lennie. Valójában a dekulakizációs program keretében letartóztatottaknak csak 44%-a volt parasztgazda. A többiek egyházi személyek, kereskedők, volt cári köztisztviselők, tanárok és mások, akiket az „értelmiség” részének tekintettek. Ha valaki tiltakozott a paraszt szomszédja letartóztatása ellen, az halált vagy deportálást vonhatott maga után.
A mai Nagy-Britanniában, akárcsak Oroszországban, a kulákok földművesek és kisvállalkozók, de – ahogy JD Vance Münchenben rámutatott – csendes imádkozással foglalkozó keresztények is lehetnek. Rajtunk áll, hogy mindannyian összegyűljünk a következő gazdatüntetésen.
Donna Rachel Edmunds újságíró.
Kommentare