Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (33)
Rob Roos:
Az 1930-as évek tanulságai – Valóban tanultunk valamit?
Itt az ideje, hogy átlássunk a hazugságokon, és ellenálljunk annak az elitnek, amely a „liberális értékek” álcája alatt folyamatosan konszolidálja a tekintélyelvű hatalmat.
A történelem nem ismétli pontosan önmagát, de aki nagyon figyel, az felismeri a visszatérő mintákat. Az 1930-as nagy gazdasági világválság – amelyet túlzott eladósodás előzött meg, és amely a tőzsdei összeomlásban csúcsosodott ki – nemcsak gazdasági összeomláshoz vezetett, hanem politikai instabilitást, radikalizálódást és totalitárius ideológiák felemelkedését is kiváltotta.
A káosz és a bizonytalanság fogékonnyá tette a polgárokat a fasiszták és a kommunisták által kínált leegyszerűsítő megoldásokra. Mint tudjuk, ez végül példátlan globális katasztrófához vezetett. Most, közel egy évszázaddal később, egy újabb válságban találjuk magunkat – nem a túlzott magánadósság, hanem a példátlan nemzeti adósságok, a háborús fenyegetés és egy politikai elit miatt, amely a szabadságot ellenőrzésre cserél
i.
A baloldali-liberális hatalom következetesen a „szélsőjobboldali szélsőségekre” mutat rá, mint a legnagyobb fenyegetésre. De vajon jogos-e ez az értékelés?
A „szélsőségesnek” bélyegzett pártok a szuverenitás, a korlátozott kormányzás, a szólásszabadság és a szabad piac elvei mellett állnak ki – azokért az értékekért, amelyek egykor győzedelmeskedtek a fasizmus felett.
A kapitalista Amerika és Nagy-Britannia nélkül Európa 1945-ben nem szabadult volna ki a diktatúra szorításából. Kik tehát a szabadság igazi ellenségei?
Ronald Reagan egyszer figyelmeztetett:
„Ha a fasizmus valaha is eljön Amerikába, az a liberalizmus nevében fog bekövetkezni”.
Pontosan ennek vagyunk ma tanúi. A „liberális értékek” álcája alatt a szabadságot folyamatosan erodálják. Európában ezt láthatjuk a digitális szolgáltatásokról szóló törvényben (DSA), amelyet állítólag a „dezinformáció” elleni küzdelemre terveztek, de valójában a cenzúra és az öncenzúra kikényszerítésére szolgáló mechanizmus.
Ezt látjuk az államilag ellenőrzött gazdaságban, ahol a magánvállalkozások csak akkor növekedhetnek, ha megfelelnek a brüsszeli menetrendnek.
Láthatjuk ezt az örökös háborúskodásban, ahol az európai vezetők a folyamatos vérontást részesítik előnyben a diplomáciai megoldásokkal szemben.
Trump közel áll ahhoz, hogy békét teremtsen Ukrajna és Oroszország között, az európai hatalom azonban nem hajlandó ezt fontolóra venni. Az amerikai neokonok és a NATO már 2014-ben feszültséget idézett elő a demokratikusan megválasztott Janukovics elnök elleni puccsal. Most pedig arra készülünk, hogy saját fiainkat és lányainkat küldjük a frontvonalba egy olyan háborúba, amelyet nem nekünk kell megvívnunk.
Az 1930-as évekkel való párhuzam riasztó. A média propagandagépezetként működik, elhallgattatja az ellenvéleményt, és a háborút „szükséges rosszként” normalizálja.
A politikai ellenfeleket ugyanúgy „a demokrácia fenyegetésének” bélyegzik, mint korábban. Németországban az AfD betiltására törekszenek; az EU Tanácsában arra szólítanak fel, hogy az Orbán vezette Magyarországot fosszák meg szavazati jogától; Romániában az EU által nem kedvelt elnökjelöltet – akit demokratikusan választott meg a népe a választások első fordulójában – egyszerűen törölték. Mindezt a „demokrácia védelmének” ürügyén teszik. De a demokrácia szólásszabadság és politikai sokszínűség nélkül csak üres burok.
Az állam által irányított gazdasági manipuláció visszatérését is látjuk. A Brüsszel által vezetett hadiipar, amelyet 800 milliárd eurónyi kölcsönkapott pénz és még több államadósság táplál.
Az olyan programok, mint a ReArm EU, azt mutatják, hogy a magánvállalkozásokat egyre inkább állami ellenőrzés alá vonják, tükrözve a történelmi fasizmus szabályozott gazdaságát.
A vállalkozók a szabadság illúziója alatt működnek, de be kell tartaniuk a Brüsszelből érkező szigorú iránymutatásokat, elmosva a köz- és a magánszektor közötti határt. Pontosan ez az a struktúra, amelyben
az egyéni cselekvőképesség csökken, miközben a bürokratikus elit átveszi az irányítást.
Eközben az olyan nemzetek feletti intézmények, mint az EU és az ENSZ, tovább erodálják a nemzeti szuverenitást.
Az életünket közvetlenül befolyásoló döntéseket nem megválasztott technokraták hozzák, akik olyan elvont eszmék mögé bújnak, mint az „éghajlati semlegesség” és a „társadalmi igazságosság”, miközben a polgárok egyre több szabadságukat veszítik el.
Ezzel párhuzamosan a társadalom egyre inkább kollektivistává válik.
A migrációs politikával, az éghajlat-politikával vagy az uniós irányelvekkel szembeni kritikát már nem legitim vitaként, hanem „veszélyes szélsőségességként” kezelik.
A politikai ellenfelek kirekesztése és démonizálása közvetlenül párhuzamba állítható az 1930-as években az eltérő hangok elhallgattatására használt propagandatechnikákkal.
Az elit a demokrácia védelmezőjeként tünteti fel magát, miközben a média és a jogalkotás egyoldalú ellenőrzésével éppen ezt a demokráciát ássa alá.
A történelem során a tekintélyelvű rendszerek az elnyomást a rend, a biztonság és a közelgő káosztól való védelem ígéretével indokolták. A félelmet és a propagandát gyakran használták arra, hogy a korlátozó intézkedéseket szükségesnek és elfogadhatónak tűnjenek. Nem hasonló mintának vagyunk-e tanúi napjainkban is? Az uralkodó narratívával szembeni kritikát cenzúrázzák, a központi hatalmat megerősítik, és a polgárok egyre inkább függnek az államtól. Az egyén eltűnőben van egy kollektivista tömegben, ahol az eltérő véleményeket veszélyesnek bélyegzik.
Most kell felébrednünk. A szabadság igazi védelmezői azok, akik a szuverenitás, a szabad piaci elvek, a kis méretű kormányzat, a szólásszabadság és a béke hívei. Itt az ideje, hogy átlássunk a hazugságokon, és ellenálljunk annak az elitnek, amely a „liberális értékek” álcája alatt folyamatosan konszolidálja a tekintélyelvű hatalmat. Nem várhatunk addig, amíg túl késő nem lesz.
Aki meg akarja őrizni a szabadságot, annak hajlandónak kell lennie megvédeni azt.
Ha a fasizmus valaha is visszatér, az a liberalizmus nevében fog bekövetkezni. Figyelmeztettük önöket!
Rob Roos volt európai parlamenti képviselő (EP-képviselő), az Európai Konzervatívok és Reformerek Képviselőcsoportjának (ECR) alelnöke.
Comentarios