Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (41)
- szilajcsiko
- 4 órával ezelőtt
- 4 perc olvasás
DEI: a kiválóság feláldozása az egyenlőség illúziójáért
(DEI: sokszínűség, méltányosság és befogadás)
Amikor a bűnüldözés inkább a kvótákat értékeli, mint az ítéleteket, és a történelmet inkább szégyenletesre írják át, mint inspirálóra – mi marad?
Nagy-Britanniában ma már nyílt titok, hogy
nagyra becsült intézményeink diszkriminálják a lakosság fehér többségét, akinek a szolgálatára állítólag létrehozták őket. A fegyveres erők nem akarnak fehér újoncokat.
Az Ofsted a nem fehér tanárokat akarja előnyben részesíteni. És természetesen a rendőrség már régóta mindent megtesz, hogy ne alkalmazzon fehér briteket.
Véletlen egybeesés, hogy most olyan Nagy-Britanniánk van, ahol a rendőrség nem rendőrködik, a hadsereg nem harcol, és az iskolák nem tanítanak? Bárcsak ennyire lenne rossz.
A dolgok a múlt héten tovább fokozódtak, amikor a rendőrség vezető személyiségei megerősítették, hogy törvénybe akarják foglalni az ilyen megkülönböztetést. A színpadon balra lépett John Robins rendőrfőnök, a nyugat-yorkshire-i rendőrség vezetője (ahol egyébként a fegyveres bűnözés minden idők legmagasabb szintjét éri el), aki aggódik amiatt, hogy a rendőröknek csak 9%-a származik etnikai kisebbségből – ami jóval alacsonyabb, mint a megyében élő etnikai kisebbségek 23%-ának aránya.
Míg a fehér jelentkezők átmeneti blokkolással néznek szembe (és a már beosztásban lévők a „fehér kiváltságosok” képzésének megaláztatását szenvedik el),
egy bejelentő felfedte, hogy a leendő jelölteket etnikai hovatartozás szerint osztják be. A fekete és távol-kelet-ázsiaiak az „arany”, őket követik a délkelet-ázsiaiak az „ezüst”, a „fehér egyéb” (írek, kelet-európaiak) pedig a „bronz” kategóriában.
Azt állítani, hogy a „fehér britek” is esélytelennek számítanak, túlságosan optimistának tűnik.
A történet érthető módon felbosszantott néhány embert, de Robins nem az első magas rangú rendőr, aki megkísérli ezt a lépést (és bizonyára nem is az utolsó). A cheshire-i rendőrfőnök, Simon Byrne majdnem egy évtizeddel ezelőtt jutott el idáig. Az akkori belügyminiszter, Theresa May bírálta, amiért nincs egyetlen fekete rendőr sem, Byrne elismerte, hogy „fontolóra vette a törvény megszegését”, hogy felgyorsítsa a fekete és etnikai kisebbségi jelöltek felvételét. Robinshoz hasonlóan Byrne magyarázata is emlékezetes volt:
Még jogi tanácsot is vettem a törvény megszegésével kapcsolatban, ami vezető rendőrtisztként őrültségnek hangozhat. De ha nyomást gyakorolnak ránk, hogy változtassunk, akkor milyen következményei vannak a törvényszegésnek a jó hírnév megsértésén kívül?
Mit árul el Nagy-Britanniáról, hogy a hatóságok annyira ideológiailag vezéreltek, hogy nyíltan követelik saját bűnözői gyakorlatuk legalizálását? Még inkább, mitől félnek pontosan? A jelenlegi munkáspárti kormány például elszántnak tűnik az „iszlamofóbia” kriminalizálására – de miért is törődnének vele, amikor még az iszlámmal vagy általában a muszlimokkal szembeni jogos kritika is de facto illegális?
Bárcsak ez a komédia Nagy-Britanniára korlátozódna, de úgy tűnik, hogy ez egy kontinensnyi pöcegödör.
Miközben Amerika tömegesen dobja el a DEI-politikát, Európa még mindig térdig gázol a mocsárban – és ha más nem is, de az egyesíti, hogy nem hajlandó a Trump-kormányzat szabadjára engedni magát.
Franciaországban az oktatási minisztérium átdolgozta a tanterveket, hangsúlyozva a rendszerszintű rasszizmust és a gyarmati bűntudatot. A kritikusok szerint ez arra neveli a fehér francia diákokat, hogy identitásukat eredendően emberalattinak tekintsék, miközben a kisebbségeket előnyben részesítik. Laïcité? Kicsi az esélye, amikor az állam új vallása a DEI.
Svédországban a rendőrhatóság sokszínűségi kampányt indított, amely a nem fehér jelöltek számára személyre szabott képzést és mentorálást kínál. Az ellenzők szerint ez egyenlőtlen normákat teremt, és aláássa a meritokráciát azáltal, hogy a fehér jelentkezőkre szigorúbb kritériumokat alkalmaz.
A norvég vállalati igazgatótanácsok 40%-ban nem férfi, nem fehér arcokat követelnek meg.
A német ARD és ZDF műsorszolgáltatók csak akkor vesznek fel valakit, ha kipipál egy sokszínűségi jelölőnégyzetet. Az „alulreprezentált csoportok” most a divat, bár természetesen, ha ezek közé az alulreprezentált csoportok közé fehér németek is tartoznak, ne számítsanak hasonló bánásmódra.
A holland Rijksmuseum eközben úgy döntött, hogy a holland történelem túlságosan holland, ezért átírják, hogy a gyarmatosítók legyenek a rosszfiúk - találd ki, ki játssza ezt a szerepet?
A belga Szövetségközi Esélyegyenlőségi Központ úgy erőlteti a pozitív diszkriminációt, mintha az már nem lenne divatos, „pozitív intézkedéseket” biztosítva a nem fehér munkaerő-felvételek számára, miközben a fehér belgák háttérbe szorulnak.
A spanyol munkaügyi minisztérium sokszínűségi célokat tűzött ki a közszolgálati állásokra vonatkozóan, előnyben részesítve az etnikai kisebbségeket. Egy 2024-es politikai tájékoztató a nem fehér jelöltek előnyben részesítését írta le, ami úgy tűnik, senkit sem zavart, aki számít.
Milánóban az egyetemi karok mostantól megkövetelik, hogy a jelentkezők DEI-nyilatkozatot nyújtsanak be, amelyben bizonyítják lojalitásukat és elkötelezettségüket a méltányossági célok iránt – ami a progresszív ideológiát elutasító olaszoknak feltehetően nem hagy más dolguk, mint beleszürcsölni az eszpresszójukba.
Dániában az olyan cégek, mint a Novo Nordisk, a vezetői bónuszokat a sokszínűséghez kötik – így a fehér dánok jobban teszik, ha remélik, hogy a főnöküknek tetszik a „hangulatuk”.
Az EU Bizottsága pedig célul tűzte ki, hogy 2025-re a vezetésben 50%-os legyen a nők és a kisebbségek képviselete, ami nem sok időt hagy a fehér európai férfi alkalmazottaknak arra, hogy felmondjanak, korai nyugdíjba vonuljanak vagy öngyilkosságot kövessenek el – amelyik a legcélszerűbb.
Addig folytathatnám, ameddig csak akarod.
A DEI-politikák ellentmondásosak, de nem kellene annak lenniük. Senki, aki komolyan mérlegelte a rasszizmus felszámolásának valószínűségét a rasszizmus alkalmazásával, nem támogathatja. Az egyenlőség kikényszerítése a legjobb esetben is jó szándékú hiba, a legrosszabb esetben a kiválóság és így végső soron magának a civilizációnak a halála.
Nem áldozhatjuk fel a szépséget és az igazságot azért a gyerekes hazugságért, hogy mindenki egyenlő.
Egyenlő méltóságban? Persze. Egyenlő a képességekben? Tegyél meg nekem egy szívességet. Meg akar minket szabadítani Mozart, Beethoven és Schubert terhétől? Rendben. Kivel akarod helyettesíteni őket, Stormzyval?!
A DEI szó szerint a pokolba vezető út – vitathatatlanul jó szándékkal van kikövezve, de semmi mással.
Ami még rosszabb, hogy ennek az őrületnek az építészei – politikusok, akadémikusok és vállalati öltönyösök – nem fizetnek a hibáikért. Túl jól szituáltak, túlságosan elszigeteltek az elefántcsonttornyukban.
Mi, a plebs vagyunk azok, akik viselni fogják az árát: széttöredezett társadalmak, kiüresedett kultúrák és olyan intézmények, amelyek a bőrszínt a képességek helyett értékelik.
Amikor a bűnüldözés a kvótákat értékeli a meggyőződések helyett, az egyetemek gondolkodók helyett bűntudattól gyötört diplomásokat termelnek ki, és a történelmet inkább szégyenletesre írják át, mint inspirálóra
– mi marad? Egy térdre rogyott civilizáció, amely bocsánatot kér a létezéséért.
Lesz elszámolás ezért a végső árulásért. Nagy-Britanniában már tanúi lehettünk az előjeleknek. A Southport-i mészárlás által felszínre hozott elkeseredés, hogy másodosztályúnak találják magukat a hazájukban, csupán az eljövendő dolgok jele volt.
És ha Keir Starmer és a hozzá hasonlók azt hiszik, hogy a lázadást azzal verték le, hogy börtönbe zárták azokat, akik gonosz tweeteket küldtek, akkor még hülyébbek, mint amilyennek nyilvánvalóan minket tartanak!
Frank Haviland a The New Conservative szerkesztője.
Comments