ÍSZTERGÁM A MAGYAR SION? (Pécsi Sándor írása)

Mitől él egy város? Az eltávozottak éltetik, itt vannak vélünk, a rések és repedések közt itt maradt a történelem. A nyikorgó ódon bronzkilincs milyen szépen énekel, és ha vigyázunk a városunkra, ő is vigyáz miránk. A modern barbárság képes betonacél kockát építeni a műemlék környezetbe, nem érzi a szent városok szent levegőjét. A pusztulás a haladás páncéljában pózol.

Esztergomban egyszerre megfigyelhetjük a múltat óvó kezek és az érzéketlen, ipari tesz-vesz építészet hatását. A sivár kocka épületek éles vonalai és síkjai lélekterünkbe hasítanak, szinte fizikai fájdalmat okoznak, de a klasszikus formák gyógyító erővel hatnak.

Kérdés, hogy városunk közgondolkodása fölismerte-e immár, hogy kincses ládán ülünk? Assisi, Lourdes, Fatima... és Esztergom? A vallási-kulturális turizmus és zarándoklatok célpontja kellene legyen. Miért állnak bedeszkázott, kihasználatlan paloták ebben a gyönyörű városban? A művészet a pozitív gondolkodású embereket vonzza, akik jóhírünket vinnék szerte a nagyvilágba. Nemcsak anyagi, de lelki-szellemi haszna óriási. Ellenpólusa az élvezeti turizmus, mely hatalmas bevételt, mégis életminőség-romlást és szenvedést hoz.

Sukoróból kaszinóvárost terveztek, milyen szerencse, hogy ez végül nem valósult meg! Mi lenne, ha egy város a konzervatív, klasszikus értékekre irányítaná a figyelmét? Ebből van ma nagy hiány, tehát életképes. A kultúra felemel, az életminőséget jelentősen javítja. Esztergomnak nincs színháza és közkönyvtára. Hiányzik egy olyan szellemi centrum, ahol koncertek, színházi előadások, vetítések, ismeretterjesztő előadások lehetnének rendszeresen, és tartalmazna egy nagy könyvtárat is. Egy intellektuális találkozóhely, szellemi központ kellene.

A pusztuló, kihasználatlan, üresen álló műemlék épületek kinek a tulajdonában vannak, ki felelős a helyzetért? A kérdésem egyelőre csak annyi, hogy létezik-e a felismerés és szándék?

E felismeréshez erős történelmi tudatra, múlt-érzékenységre van szükség. Megvan-e? 2006-ban kiadtak egy szépirodalmi antológiát a „jobboldali” vezetésű önkormányzat támogatásával: Ötvenhat író Esztergomról. A könyv neves és kevésbé híres kortárs szerzők írásait tartalmazza. Döbbenetes érzéketlenségű irományok, gúnyolódás a dicső múlton, a posztmodern „írásművészet” stílusjegyeivel. Mint tudjuk, ennek az irányzatnak legfőbb gúnycéltáblái Isten, vallás és a hősiesség. Miért nem vették észre ezt az illetékesek az önkormányzat kulturális bizottságában? Hazaszeretet nem létezik lokálpatriotizmus nélkül.

A kötetből néhány kiragadott szövegrészlet álljon itt, érzékeltetni a történelmi tudat teljes hiányát.

Ficsku Pál: 

„Figyelj, tegnap hallottam, hogy a Duna Esztergomnál öt hatvan.... és akkor megvesszük a Bazilikát. És mit csinálunk vele. Hát rendezzünk költői esteket, meg mindenfélét, ami szép.”

Gergely Edit pimaszsága mindenen túlmegy:  

„Balassi a vár ostroma alatt halt meg... Azt remélte szegény, hogy az ostromot követő szabad rablásban a töröktől zsákmányolt aranyakkal lesz nagyúr. Ezért is volt első, ezért kockáztatott, az elsőknek több jut, halt meg ugyanazért.”

 Klein László: 

„Egy bomba Esztergomba, a többi meg a többi baromra.”

Pál Kata:

 „A városban nincs semmi, amiért érdemes lenne odamenni, megállni, nézelődni, elidőzni.”  

A múltat, aki nem érzi, érzéketlen jelenkori életterünk részleteire is ‒ ez nemcsak az irodalom, de a mindennapi tárgykultúra terén is meglátszik. Utcabútoroknak, köztéri alkotásoknak illeszkedni kell a műemlékkörnyezetbe. Mint rekedt dudaszó egy Vivaldi műben, olyanok az útterelő betonkockák egy barokk templom előtt, gömbölyű csiga formájú mészkő elemekre kellene kicserélni, melyek még biztonságosabbak is. A főtértől nem messze található szent városunk legértelmetlenebb műalkotása, egy vízszintes, hullámos botlató lépcső. El nem tudom képzelni, mit fejez ki, de az biztos, hogy komoly veszélyt jelent a mozgássérült és látássérült emberekre. E sorok írója hosszú évtizedekig alkotott a játszótér-szakmában, ahol szigorú szabványok vannak, és a biztonság a legfontosabb. Egy kétszáz esztendős klasszicista épületet Barbie baba-rózsaszínű diszperziós műanyagfestékkel, hogy lehet lefesteni? Kerül, amibe kerül, szilikátalapú lélegző festéket és szárító művakolatot kell használni, különben ledobja magát.

Miért nincsenek szabályok az egységes színvilágról? Olyan nincs, hogy az „én házam, ha akarom, világítózöldre festem”! A ház nem motorbicikli! ‒ Ez nem esztergomi probléma, országos.

A „rendszerváltás” után a politikusaink elfelejtettek városképet védő törvényeket alkotni. Nem számít a múltunk? A fenti „szépirodalmi” idézetek jól illusztrálják, hogy „értelmiségünk" jelentős része mennyire érzéketlen ebben a tárgykörben. A Széchenyi térből hatalmas szeletet kanyarít ki egy túlárazott étterem egy ormótlanul ronda fedett üvegkalitkával. Miért lehetséges ez a jogtalan közterület-elfoglalás?

A kilencvenes években, mint a lábadozó betegbe midőn visszatér az egészséges vérkeringés, elkezdtek városaink feléledni. Főleg a vidéki települések központjai váltak egyre takarosabbakká, ott, hol a lokálpatrióta közszellem legyőzte a szocialista embertípus közömbösségét. A háború utáni építészetnek nem voltak történelmi, kulturális szempontjai, ez egybevágott a nemzetközi modernizmussal. Le Corbusier emberiségellenes tanításai mintha a szocializmusra lettek volna szabva. Granasztóik, Finták, Vadászok szabadultak ránk, a Bauhaus lélektelen ipari ízlését erőltetvén sokat szenvedett nemzetünkre. A hatvanas években az első ellenállás a Makovecz Imre nevéhez kapcsolódó organikus építészeti mozgalom volt. A Bauhaus kocka-hasábok élettelenséget árasztanak, van bennük valami fenyegető, de az organikus épület himnusz a természethez. Az élővilág irtózik a derékszögtől, síktól, egyenestől, az ürességtől. Ezt Arisztotelész horror vacui-nak nevezte. A vákuum a kvantumfizikai kísérletek szerint nem is létezik, hiszen egy zárt üres térben, minden pillanatban a semmiből részecskék keletkeznek, és visszamerülnek a semmibe. Állatok, növények körvonalai mindig szépen íveltek, sohasem nyílegyenesek. Az egyenes vonal, mint a nyílt beszéd, gyakran sértő. A népi építészettől a szecesszióig a régi mesterek tapintatos formanyelven szólítják meg földlakó embertársaikat. A beton-brutalizmus a XX. század találmánya.

Makovecz Imre hatalmas teoretikai munkásságot hagyott reánk, Kós Károly népi szecessziós építő művészete és Rudolf Steiner osztrák filozófus antropozófia elmélete volt ennek az új szemléletnek a kiindulópontja. Az organikus épület természeti környezetet és saját teret kíván, mert saját élete van, ezért klasszicista, barokk műemlékek közé nehezen illeszthető. Esztergom számára a leginkább járható út az úgynevezett rekonstrukciós irányzat lenne. Varsót a háború után az eredeti tervek és fotók alapján rekonstruálták tégláról téglára. Van szebb példája egy nemzet túlélni akarásának? Isten óvjon minket attól, hogy a hatalmas, üres foghíjakra idegen konzumalakzatok pofátlankodjanak be! Egy pontosan rekonstruált épület szinte eredetinek tekinthető. A 3D technika, lézer szkennerek és drónok alkalmazásával egyre tökéletesebb hűség érhető el. Száz esztendőnél idősebb épületeknek automatikusan védelmet kellene kapni. Sajnos még a közelmúltban is történtek durva bontások az új vásárközpont építésénél.

Létezik a felelős, múltérzékeny szándék is. A Magyar Művészeti Akadémia hírlevelén olvasom:

„ Szakrális főváros lesz-e Esztergom?

Tanácskozás a múltra épülő jövőről, a magyar Vatikánról

Az MMA Építőművészeti és Művészetelméleti Tagozata konferenciát rendezett A magyar Vatikán. Múltra épülő jövő – Esztergom címmel 2024. november 13-án a Pesti Vigadóban. Az esemény szakmai felelőse Prokopp Mária művészettörténész, az MMA levelező tagja és Salamin Ferenc építész, az Építőművészeti Tagozat vezetője volt. Esztergom jövőjéről együtt gondolkodva Sulyok Miklós akadémikus javasolta az egyházi szereplők bevonását a tervezésbe." 

Szó esett az úgynevezett Magyar Sion tervről. Aki járt már itt, megérezhette e hely különös kisugárzását.

„Kühnel Pál ‒ Packh János a Magyar Sion építészeti együttesének a terve Rudnay Sándor prímás megbízásából, 1820

Rudnay Sándor Szent István városába, a király jelenlétét őrző Várhegyre vizionálta a prímási székhely újjáépítésének lelkipásztori programját, a Magyar Sion-gondolatot.

Rudnay olyan iramban haladt a fejlesztéssel, mintha csak megérezte volna: kevés ideje maradt a Magyar Sion építészeti együttes befejezésére. 1831-ben bekövetkezett halála után Bécs nyolc éven át nem is engedett kinevezni prímást, igyekezett viszont lemondatni Packh Jánost az építkezés vezetéséről – s miután az önként nem mondott le, meggyilkolták. Majd statikai ellenőrzés címén bontatta le Bécs a falakat...

Az esztergomi bazilikát, Magyarország főtemplomát 1856-ban szentelték fel. Szilárdan áll ma is a sziklára, István király nyomán a »Szent Hegyre« épült Magyar Sion! – tett hitet az építészeti koncepció mellett Prokopp Mária Széchenyi-díjas művészettörténész, professor emerita A magyar Vatikán című konferencián.”

 Örömmel olvastam, hogy panaszaimmal nem vagyok egyedül: 

„A tanácskozás második része a hegy alatti polgárvárosra, annak 1945 utáni méltatlan leépítésére fókuszált. Erhardt Gábor Az Aradi vértanúk tere és a Lőrinc utca felemás története című előadásában helyi példákon mutatta be, hogyan tették tönkre Esztergom ikonikus városképi megjelenését az épített környezet sajátosságait figyelmen kívül hagyva. A polgárházak helyén a korra jellemző, ám a környezettől teljesen idegen, beton lakóházakat húztak fel az 1980-as években. »Fel kell mérni az elpusztított és a rendbe tehető pontokat!« – hangsúlyozta Erhardt Gábor, majd rámutatott, hogy ez esetben mikromenedzselés helyett makromenedzselésre lenne szükség."

A múltunkból egészen képtelen őrült tervek emléke derengett fel, ma már nevetnénk ezen, de sajnos együtt kell élnünk ezzel a gondolkodásmóddal máig is:

„Hogyan próbálták átírni a helyi identitást az 1950-es években? Esztergom nem egyszerűen megszűnt megyei székhelyként, de a városnak még a neve is eltűnt a megye elnevezéséből. 1951-ben a város minden király és szent nevét viselő utcája új nevet kapott. Ekkor merült fel Esztergom nevének a megváltoztatása is – a települést Dózsafalva néven tervezték Doroghoz csatolni. (Ezek után nem meglepő, hogy az esztergomiak 1956-ban az elsők között álltak a forradalom mellé.)”

A fentiekből látjuk, megvan a felelős aggódás, de a konzervatív, klasszikus értékeket védelmező építészek és művészek hatalmas pszichológiai nyomás alatt állnak. Az utóbbi esztendőkben nosztalgiahullámként támad fel a Bauhas esztétikája, és a posztmodernizmus sem fér a bőrébe. Álljon itt e kép, a napokban Príma Primisszima-díjat kapott Földes László alkotása:

Próbáljunk címet adni e remekműnek: A kontraszelekció emlékműve? Vesszen a szépség? A kultúra korrupciójának diadala? 

Keserűségemben Shakespeare 66. Szonettjének sorai jutnak eszembe:

„...Az Érdem itt koldusnak született

És hitvány Semmiségre pompa vár

És árulás sújt minden szent hitet

És Becsületet rút gyanú aláz

És szűz Erényt a gaz tiporni kész

És Tökéletest korcs utód gyaláz

És Érc-erőt ront béna vezetés

És Észre láncot doktor Balga vet

És Hatalom előtt néma a Szó

És Egyszerű kap Együgyű nevet

És Rossz-kapitány rabja lett a Jó. ..."

Kötelességünk mindent megcselekedni, hogy ne legyen Rossz-kapitány rabja a Jó! Lépésről lépésre foglaljuk vissza a Magyar Siont!

---

Felhasznált irodalom:

• Onagy Zoltán szerkesztésében: Ötvenhat író Esztergomról 2006. PONT, Budapest

• Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen 1997. Kötet Kiadó Budapest