Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke a Magyar Kultúra Napján az alábbi felhívást juttatta el sajtószolgálatunkhoz....

Tavasz van. Gyönyörű kék az ég, - visszafogott madárcsicsergés-, halkan mosolyognak a fák, olyan nagyon nagy készülődés; bús magányban...

Míg ti, azon a bizonyos mérce lécen túl aláereszkedni képtelen gőgvárak hős védnökeiként, javaitokban tobzódva jogosultság...

A pofonok nem fájtak, belepirult mimika égett örök emlékre a tudat legmélyére. Ott, tudat alatt fészkelt az ész nélküli bús félsz....

Híve hittem, hitem vezet. S visszanézve, undor az út. Atyaég! Ezt, ezt én nem, nem. Nem, nem járhattam egyedül. ... Ki volt velem, ki...

Magamnak nem tudtam, másoknak kellett, kellett megfelelnem, mások meg eldobtak, másoknak nem kellett, nem is tetszhetett, csak Istennek...

Gnóm eszme fajult fattya, faragcsikál, háncsol, minden friss hajtást visszametsz, olt, olt, olt… mint mixer pancsol. Áll a bál, táncolni...

Élnek, ők. Mi is fogunk – mondják. Valahol toporog a boldogság. – Nyiss ajtót a világra, az ablakon rács van. A levegőt rosszul vesszük....

Az ünnep csak megsokszorozza a bennünk rendre megfogalmazódó kérdéseket. Vajon kik a felelősök történelmünk elhazudásáért, hőseink...

Ott, ahol a szél süvít, a szférák nem ringatják a bölcsőt, az elveszett vágy visít, ahol nyúzzák, lassan az emberbőrt, ... lehetnek ott...

Merre jár mostanában, barátom? A minap, beletúrva régi leveleibe, s felidézve kósza válaszaimat megérintett létezésünk...